Esztergom és Vidéke, 1897
1897-02-14 / 13.szám
VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. M^áJ elc] Qik Vasárnap és csütörtökön. JSLŐFIZETESI ÁRAK ! Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr, Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Bottyái) János-ütca, gpanrafUjáz. -íjN Kéziratot nem. adunk vissza. A kir. tanfelügyelőség. Esztergom, február 13. Eszünk ágában sem lett volna Bartal Rezső királyi tanfelügyelő nyugdíjba, vonulásáról írni ha arról egyik laptársunk meg nem emlékezik. Elvünk az, hogy mindent idejében legjobb a közönség elé hozni, azért a legbehatóbb forrás után indulva jelezhetjük, hogy a szóban forgó nyugdijbavonulás dátuma az illető lap által tévesen közöltetett, mert Bartal Rezső még ez idő szerint nem nyújtotta be nyugdíjaztatása iránti kérvényét, amit csak szolgálati ideje leteltével: a jövő iskola év kezdetén szándékozik megcselekedni. Ma sokkal nehezebb a tanfelügyelői hivatal betöltése mint egykoron. Nehezebb pedig azért, mivel a miniszteri központból nyaláb számra érkeznek a záros határidővel ellátott rendeletek, melyekben minuciózus pontossággel és következettséggel kell eljárni a tanfelügyelőnek, ha azt nem akarja, hogy fegyelmivel, vagy ebből származó birsággal ne terhelje és ne zaklassa magát. Igen súlyosítja a helyzetet azon körülmény, hogy a tanítók ellátását korpótlékokkál szabályozó törvény a jövő 1898. évvel általánosan kötelezővé teszi az 50 frtos korpótlék beállítását. A felekezeti iskolákat fenntartó hatóságok fel lesznek szólítva még a folyó évben az iránt: váljon hajlandók-e azon fizetési hányadot tanítóiknak kijárultatni, vagy nem ? Ha nem és ezt szegénységi alapon igazolni birják, akkor helyettük az állam teljesiti bizonyos előjogok fentartása, illetve biztosítása mellett. Tudvalevő dolog, hogy vannak oly hitfelekezeti községek, melyek a tanítók számára törvényileg biztosított, 100 frttól, melyet az állam kincstár az arra jogosítottnak kijárultatni kész, ha azt kérik ; — készebbek a tanítót elütni, semhogy az állami beavatkozásnak ilyeténkép némi rést engedni tudnának. Ez alapon bajos hinni, hogy a esedékes korpótlékok állami megajánlását elfogadnák, hanem vagy ma! gukat fogják inkább a törvény ér| telmében megadóztatni, de az ál| lami segélyt igénybe még sem ve'szik, vagy pedig próbát tesznek a tanitó nélkülözéseinek meghoszszabbitására, Amint ha megtudI ták tenni a állam részéről kínálkozó évi 100 frtos fizetési többlettel, ép ugy hihető, hogy a korpótlékokkal is hasonló módon bánnak el. Azonban a törvény kötelező volta a nagyfontosságú feladatot ró a kir. tanfelügyelőkre, akiknek a tanítók érdekét, a dolog anyagi oldalát tekintve, felkarolni, istápolni eminensebb kötelessége, semhogy alula kivonhatnák magukat. Ez az állapot teszi lehetővé azon feltevést, hogy a kir. tanfelügyelők helyzete nem lesz irigyelendő, midőn a csökönyös hitközségekkel legközelebb fel kell venniök a harcot. Bartal Rezsőnek több mint két évtizedet átfoglaló tanfelügyelősködése kevés oly mozzanattal bir, melyben akár a hitközségekkel, akár az egyházi szervezettel való kapocs ő általa lazult volna meg — mert higgadt, tárgyilagos eljárásával míndig meg tudta oldani a fenforgo kérdéseket akként, hogy az államérdek öszhangzásba jött az egyházéval. Merev álláspontot nem foglalt el soha, melylyel egyik, vagy másik félt maga ellen zúdította volna. S midőn igy cselekedett, mégis akadtak meggondolatlan támadói, akik nem mérlegelték adott helyzetét, hanem mert saját szájuk ize szerinti minőségben nem látták őt, eljárását kellemetlen személyi meghurcolásokkal traktálták. Alig hiszszük, hogy több ily tanfelügyelője lehessen Esztergom-megyének, aki a tanítót, főleg a szorgalmasakat, kiválóan becsülte és leereszkedő nyájassággal további kitartásra buzdítván őket, minden jogtalan zaklatásban pártjukra állt és tőle telhetőleg azon volt, hogy a nézetellentétek kiegyenlítődjenek. Sokszor felhozta, hogy megyéjében több tanitó megérdemelné az elmozdittatást, mert sokkal több mellékdolgot tartanak előbbrevalónak, csak a hivatással járó kötelességteljesítést nem. Módja lett volna ezek ellen a legkérlelhetetlenebb szigort alkalmazni, — de áldott jó szive és atyai nemes érzülete tiltakozott az ellen, hogy kenyér nélküli földönfutókká tegye ax egyes, kötelességeit nem a legpontosabban végző temférfiut. Esztergom város tanügyi emelkedésében szintén nagyban résztvett, habár jóra célzó törekvéseit annak idejében fel nem ismerték. Más vármegye székhelyében a kir. tanfelügyelőt városi képviselőséggel örvendeztetik meg, mert tudják és érzik, hogy neki mint állami közegIz .Esztergom és Iliié" tftja. Erdőberj. Hagyjatok magamra, hagyjatok ! Lelkem oly édesen andalog, S merre vadvirágos út vezet, Rám borul a zsongó rengeteg. Üdvözöllek ős bérez, hallgatag! Üdvözöllek hangos gyöngypatak ! Üdvözöllek nagy, zöld, hüs vadon, Oly sokat kell néked mondanom! A szivemben annyi dal remeg ; Meg nem értik azt az emberek; Eldalolnom nékik nem lehet, Eldalolom itten köztetek. Hagyjatok magamra, hagyjatok I Lelkem oly édesen andalog S merre vadvirágos út vezet, Rám borul a zsongó rengeteg ! Szalay Fruzina. Árulás. — Az »Esztergom és Vidéke« tárcája. — — M. LeWanc. — Amint éppen a színházba készültek, Louise azt mondta a férjének : — Akarsz-e nekem szívességet tennni, Marcel ? Eredj magad ; én kissé bágyadt vagyok. Marcel nem igen szeretett a felesége nélkül lenni; de a jegyek már megvoltak. Igy hát elment. Rossz kedve volt és rossznak talált mindent: a darabot, az előadást, a zártszéket. A második felvonás után nem állhatta tovább. Kocsiba ült. Tavaszi szellő lengedezett. Kedve kerekedett járkálni. Leszállott a kocsiból s gyalog folytatta útját hazafelé. Vidáman lépdelt, előre is örülve annak, hogy megfogja lepni Louiset. Louise őt annyira szereti ! De amint csöndesen belépett a házába, a tágas folyosó végében egy ember árnyat vett észre, mely besuhant az ebédlőbe. Az első pillanatban azt hitte, hogy valami tolvaj, és miután ijedelmén erőt vett, utána futott. Az az ember a tornácon át már lejutott a kertbe. Es Marcel nagyot bámult, midőn egy kis ajtó mellett, mely egy hátsó sikátort a nyilt, ott látta állani Edouardot, az inasát, ki lámpással kezében várakozott . . . Marcel tisztában volt most már a felesége árulásával. Félőrült volt a fájdalomtól, de mégis maradt annyi higadtsága, hogy elrejtőzött, mikor az inas a lámpással visszajött. Azután, mikor ismét egyedül volt lerohant'az ajtóhoz. Külön kulcsa volt, hozzá. De keze annyira reszketett, hogy csak nehezen talált bele a zárba. Künn senki. Marcel végig szaladt a sikátoron és a szomszédos utcákon. Senki. — Visszafordult. Kürüljárta a házat s azután betért a lakásba. Az erős testmozgás lecsillapította valamennyire. Erezte, hogy teljesen uralkodik magán, hogy hidegvérrel tudja megfenyíteni a bűnöst. Fölment a hálószobába. Louise az ágyban íeküdt és aludt. Ez zavarba hozta. Jól tudta ugyan, hogy csak színleli az alvást, de ez a némaság semmivé tette az ő ünnepies, tragikus belépésének a hatását. Odament az ágyhoz. Összerázkódott. Az asszony vállai födetlenül látszottak ki a takaró alul ... A düh újra felfort benne. Gyilkosság gondolata kezdte kisérteni. Kire gondol most Louise ? Mert nem alszik. Nem alszik — bizonyos volt benne. Ugy tesz, mintha aludnék, nehogy ő a csókjaival alkalmatlankodjék neki. Marcel nem tudta magát mire határozni. Csupán egy vágya volt: kimenni ebből a szobából. Van másik szoba, amely mindig készen szokott lenni árra j az esetre, ha beteg lenne. Átment J oda. Ott aztán az idegei megernyedtek. | Látta hogy élete össze van törve, hely' rehozhatatlanul. És zokogott reggelig, A reggelinél találkoztak. Marcel el volt határozva, hogy beszélni fog. De Louise azt kérdezte tőle ? — Miért aludtál külön? És annak az arcnak, meg annak a hangnak a mélabús nyíltsága újra zavarba ejtette. Milyen komédiásné ! Dadogva felelte: — Aludtál . . . nem akartalak háborgatni . . . — Igaz, monda Louise, — olyan bágyadt voltam. Marcelnek ugy tetszett, mintha gúnyolódó kifogás volna ez a bágyadtság, az az elszunnyadás, mely bizonyosan arra a másikra emlékezteti . . . De ez a gyanú nem ingerelte föl Marcelt. Tréfálna-e Louise, ha tudná, hogy bűne föl van födözve ? És Marcel épp e miatt, mert sohasem tudhatja meg a szerető nevét, érezte, hogy nem is fog neki szólni soha . . . Es, hogy önmagával szemben mentegesse gyávaságát, nyersen azt monda : — Ezentúl különben is igy lesz mindig. — Külön szobád lesz ? kiáltott föl Louise. — Csak nem akarod, Marcel ?... — De igen, akarom! Régi kívánságom ez már. Elviselhetetlen életnek a kezdete volt ez. Egyik napról a másikra megváltozót^
