Esztergom és Vidéke, 1897

1897-12-25 / 102.szám

többé semmiféle irodalmi pályára nem lépek, mert a közönség, ugy látszik, mindenütt engesztelheti en gyűlölettel viseltetik az ujságirók iránt, azért is van szerencsém tisztelt olvasóimat a Budautezai 46. népsorszámu házban jövő január 1-én megnyitandó s kis tőzsdével egybekötött borbély- és fodrász üzletem megtekintésére felhívni: Calamus. Inkább odaajándékozzuk valakinek egész szivünket, mint egész pénzlinket. * Igen valószínű, hogy egy púpos nő találta föl a fűzőt. Az eljegyzés legszebb percze a házasságnak. SZÁLL AZ ALKONY • • • Száll az alkony szemfödője Hegytetőről, hegytetőre, Szellemszárnyát bontva széjjel — Elterül a csendes éjjel. És utánna lepkeszárnyon, Édes álom, csendes álom. Édes álom enyhet adó, Fáradt lelket elringató. Ablakomba dűlve szépen, A kiáltó messzeségen, A mint fátyol szárnyát bontva Megpihen az ablakomba, Lassan minden olyan csendes Még az éjmadár se repdes — Nyugalomtól ? szerelemtül ? ? Még a nyárfa lomb se rezdül.. , Én is olyan néma vagyok, Mint azok a nyárfa lombok, Ha nem volnék, kedves, véled : Azt hinném, hogy nem is élek. LÉVAY SÁNDOR. írták : a szerkeszketőség bohémjei. I. Fehér szegfű. f

íZ asszonyok nem szeretnek engem. \ Egy sincs, a ki valamikor elkényeztetett volna. Más emborek virágot, szivartárczákat, illatos levélkét és szívbajt kapnak az asszonyoktól, én meg náthát se kapok tőlük. E héten aztán felém kezdett mosolyogni a szerencse. Kaptam tőlük valamit . . . Egy fehér szegfut az összes következményesei. Szép és bódító volt, mint a ki adta. A szaga ... óh tisztán emlékszem rá, mikor kaptam, rittmeister-szaga volt és hogy pénzem fogytán volt már, beszüntettem az italok megrendelését, hanem szíttam helyette mohón és szomjasan a szegfű rittmeister szagát. Azt hiszem más is igy tenne beszívott állapotában, mikor a szeme is nedves, a torka is, csak a zsebe száraz. Én legalább így tettem és a szép kasziros kisasszony rám mosolygott. Az idő már sötétes volt. Az est hangtalan, mint egy kiérdemesült primadonna, a Marosi előtt még nem égett az Auer. Szóval poétikus hangulatot árasztott a levegő. Valamelyik gömbakác törzséhez dűltem és elgondolkoztam, hogy ehhez a törzshöz való hozzátartozandóságomért Lueger sem haragudnék reám. Amint igy elmélázok és arról gondolkodom, hogy miért költ a rucza épen a káka tövén, valaki gyöngéden a vállamra ütött és azt kérdi: — Ön az? Azt mondtam rá, hogy : — Nem. Ezen szellemes enunciációm után a következő érdekes párbeszéd folyt le közöttünk,: Ő: Óh. Én: Óh. 0 : (érzéssel) Óóh ... Én: (szenvedélylyel) Óóh . . . Ö : (mély érzéssel kigombolja a köpenykéjét.) En: (még mélyebb érzésssel gondoltam ki a kabátomat.) Es . . . Bocsánatot kérek tovább nem volt. Hanem, amikor a szép hölgyet keblemre öleltem volna, egy másik gömbakác mögül először a hold bujt elő, azután egy ember, a ki ránk rohant és azt mondja, hogy : — Hütelen ! Engem bosszantott a háborgatás, de vigasztalást leltem benne, hogy egy irodalmilag képzett ember háborgatott meg és nyájasan, de az irónia némi árnyalatával kérdezem : — On is ismeri ? Az ember össze vicsorította a fogát és rám rivalt: — Persze, hogy ismerem. — Nagyon sok embernek tetszik. Az ember még dühösebb lett: — Igen? — Igen. Látszik, hogy nem közönséges ember sütötte rá erős egyéniségének bélyegét. Be sem fejezte még a mondatot, mikor a robusztus ember torkon fogott és úgy megrázott, mintha az őszi széltől tanulta volna el. — G-azember — ordított — bevallod-e, ki sütötte rá azt a bélyeget. — Bracco Róbert — válaszoltam fuldokolva. — Hah ! ő is ? Jó, hogy tudom. Megfojtom a gazembert. De téged is. . Segélykiáltásomra előkerülközött valahonnan egy szál Modróczky. Közibénk vetette magát, mint a borús égből lecsapott menykő és csak annyit mondott : — Előre. Mars. Mi mentünk. Én, a hölgy és az ismelen, utánunk a rendőr. Mikor a világos őrszobába értünk, azt látom, hogy a hölgy sir és hol én reám, hol a nem nyájas ismerétlenre tekint. A rendőr .megkérdezi nevünket s tudakozódik az összegabajodás után. Az ismeretlen kiveszi zsebéből az „Esztergom és Vidéke "-nek egyik számát és a hirdetésekre mutatván, azt kérdi: — Látja ezt ? Nohát én ebben a hirdetésben ennek a hölgynek randevút adtam. Tessék, ez áll : Gyimesi vadvirág. Imádott angyalom! Holnap este a Széchenyi-téren. Ismertető jel: fehér szegfű. Csókol százezerszer Búsképű lovag. Nohát ez a tolakodó ember olvasta a kishirdetést és megelőzött engem. Tessék! Fehér szegfűt tűzött a gomblyukába. Erre már bámulni kezdtem. — Én ? Fehér szegfűt ? Ki nem állhatom a fehér szegfűt. — Hát ez micsoda ? — Ez ? Igen ni. Ezt . . . várjon csak. Ezt a kasziros kisasszonytól kaptam. — Igén ? és elcsábította vele a menyasszonyomat. — Bocsánatot kérek. 0 csábított engem. Most a hölgy is közbeszól félénken és suttogva. — Azt hitted ? Hát Bracco Róbertet is Árpádnak nézted. No most mindent értettem. Ez a vad szerelmes ember nem irodalmilag képzett ember. Ó a menyasszonyára gondolt, mikor a „hütelen-"ről beszélt, én meg az olasz iróra, én poétikai vöt értettem, mikor azt mondtam, hogy nem közönséges ember sütötte rá a „Hűtelen"-re az egyénisége bélyegét, ő meg — no de igazán nem tudom, hogy mire gondolt. Mindezt megmagyaráztam neki és — sikeresen. A búsképű ismeretlen bocsánatot kért tőlem és mennyasszonya karján boldogan és mosolyogva távozott. Én is távoztam és megesküdtem, hogy többet nem tűzetek fehér szegfűt a kabátomra — a hirdetők miatt. Pető. II. Étvágy és szerelem. W szerelem lélek és élettanát — Man* \ tegazzának hála, — ösmértük már s most egy a névtelenség homályában szerényen, de igen helyesen meghúzódó franczia pszichológus gondoskodott arról, hogy a szerelem gasztronómiája se maradjon előttünk ösmeretlen. És elmondja ezért nékünk is tapasztalatait, amelyek segélyével egy pillantásra megítéli, ha vájjon szerelmes-e a férfi? Sőt azt is megtudja mondani, hogy szerelme milyen stádiumában van. Csupán csak az kell, hogy néhány pillanatig — enni lássa őt. Mert az a mód, amelylyel valaki eszik: csalhatatlan fok- és minőségmérője a szerelmének. — Mindez azonban kizárólag csakis a férfiakra vonatkozik, mert a nők, a kik jobban tudnak színlelni, nem esznek a szivök szerint. Ime tehát a szerelem gasztronómiája: — Ha a férfi hirtelen nagy étvágygyal és szokatlanul sokat eszik : akkor egy ujon keletkezett nagy szenvedély első stádiumában leledzik. Megismerte őt, csupa tüz, csupa láng és csupa várakozás : ez a három dolog pedig a legjobb étvágycsináló szer. Ha figyelemmel kisérjük tovább is étkezés közben : ugy mindenkor au fait leszünk a szerelmének a pillanatnyi stádiuma felől. Ha az emiitett hirtelen étvágyfellendülést ugyan oly hirtelen reakezió követi, ez azt jelenti, hogy reménye vagy kevés van csupán, vagy egyáltalán nincs. Ha azonban tartós volt az emiitett hirtelen étvágyfellendülés (jó reménység) s most fokozatosan alábbcsökken : ez a szerelmének a kulmináczióját jelenti. Az arczán ezenközben boldogságos derű ragyog, a szemei csillognak. Igy jön el a nagy nap. Ezen nem eszik egy falatot sem. Szórakozottan, idegesen játszik az evőeszközzel, gondoan apróra darabolja a hust, de nem eszik. Ha valaki reá néz, gyorsan a szájába kapja a villát — üresen. A következő napon csak éppen a vak nem látja meg, hogy mint dölt el a sorsa. — Kosarat kapott-e vagy boldogító igent ? Ez utóbbi esetben vagy rengeteg sokat, vagy egy falatot sem eszik. A kosarat kapott szerelmes csak kelletlenül, de jócskán eszik. A vőlegénynyé avanzsált szerelmes étvágya azután középszerű fokon megállapodik. Az ettől való minden eltérés szerelmének valamely apró epizódjával van szerves összefüggésben. Ha például öszszepörölt a menyasszonyával, ugy akkor bosszúból valami különcz finom eledelt rendel. Jó drágát, fűszereset, mert el van keseredve. Ellenben, ha megbékült vele, vagy ha éppen egy lopott csókocskát is kapott tőle : akkor a boldogtól teljesen érzéktelenné válik a gyomra. Megeszik ilyenkor mindent, amit elébe tesznek, ha még olyan rossz is. — Élvezettel fogja harapni a legkeményebb hust is s kitűnőnek találja a kozmás levest. Mindez csak mutatvány a névtelenség homályában szerényen, de a saját jól felfogott érdekében meghúzódó franczia gyomor-pszichológus bölcsességeiből. Azt hisszük, hogy ha könyvbe foglalná őket, a szerelem gasztronómiája veszedelmes konkurrense lenne a Mantegazza két könyvének. Vagy talán nem ? Dr. F. III. Kenyérmező. IB'OGrY hol van Kenyérmező, (nem va ^ gyok esztergomi) azt több okból nem tudom. Először, mindenki nem lehet Nansen; másodszor kétséges, ha vájjon Nansen, akinek széleskörű földrajzi ismeretei lehetnek, tudja-e vájjon, hogy hol van Kenyérmező. Dehát akár tudja Nansen, akár nem tudja, hogy Kenyérmező Bácskában van-e, vagy Torontálban, annyi bizonyos, hogy a történelemben vérreláztatott garmond betűkkel van benne a kenyérmezei csata története. Igy történt ugyanis anno 1479-ben (tehát jóval a bicikli-sport föltalálása előtt), hogy Kinizsi Pál négy törököt fogott üstökön (én négy szekundát fogtam, amikor ez a szenzációs esemény föl volt adva) és igy járta velük a szoupé-csárdást. Ezt az 1479-ből fönnmaradt báli tudósítást azzal fejezik be az akkori lapok, hogy a hős Kinizsi kenyérmezei mészárlására, a törökök vad futásban kerestek menedéket. Hogy ebben a vad futásban micsoda török notabilitások vettek részt és hogy Ali bég, a törökök vezére ruganyos léptekkel hagyta-e el a csatateret, vagy sem, azt a kenyérmezei haditudósítók elfelejtették följegyezni. Annyi azonban bizonyos, hogy Kenyérmező ugy szerepelt eddig a történelemben, mint a magyar hősiesség véráztatott területe. Mindez azonban csak volt. Kenyérmező megszűnt az idők folyásának történelmi nevezetességű transitóállomása lenni. Változnak az idők, változnak az emberek. Kinizsi utódai ma is tánczolnak ugyan szoupécsárdást, de négy török helyett, négy üveg pezsgőt rázogatnak az üstöküknél. Vérszegény időket élünk, mindenki vigyáz a bőre épségére. Á Kinizsiek tehát az ő Kenyérmezeikkel együtt ép úgy kikerülnek a közforgalomból, mint a krinolin és a koppantó. Hogy azonban a történelmi nevezetességű helyek, mint például: Kenyérmező, mégse sülyedjenek a feledés homályába, a kereskedelem és ipar megteszi a magáét. Ki beszélne, vagy irna ma Kenyérmezőről, Kinizsiről, mikor Spanyolországban forradalom, a Kaszinóban műkedvelő-előadás készül. Hogy eszünkbe jusson Kenyérmező, tesz róla az ipar és kereskedelem. A tanács aktái között nem rég olvastuk : „Kenyérmezőn, a Krausz-féle szeszgyár részére, a belügyminiszter ur ő méltósága, marharakodó-állomást engedé lyezni méltóztatott. Tanácsi végzés. Tudomásul vétetik és levéltárba tétetik." A fenti értesítést azonban nemcsak a közigazgatási hatóságokkal, hanem az iskolákkal is kellene közölni. Mert kérem szerettei, eddig igy volt: Tanár : Fuchs Béla, mond meg nekem, mit tudsz Kenyérmezőről? Fuchs Béla: Kenyérmezőn 1479-ben