Esztergom és Vidéke, 1897
1897-12-25 / 102.szám
Melléklet az „Esztergom és Vidéke'- 102. (karácsonyi) számához. Karácsonyi poézis. /. BETLEHEMI CSILLAG... Betlehemi fényes csillag, Mond meg nekem: Meg vagy-e még, fönt vagy-e [még A kékellő menyezeten ? Fönt vagy-e még, as vagy-e [még A ki voltál ? A ki ama hajlék fölött Ez éjszaka megállóttál ? Az vagy-e még, szoktál-e még TJtrakelni ? Rgy-sgY éltet, ilyen tájon, A jövőnek eljegyezni? Eljegyezni nehéz földi Szegénységre, — De megváltó, napsugaras Szeretettel a szivébe í Eljegyezni szenvedésre, Szolgaságra . . . — Mig miijókat melegithet Föntlobogó lelke lángja I Eljegyezni tövisből font Koszomra , . . — De kiszállni a halálból, S a szivekben élni újraí . . . Fényes csillag, szoktál-e [még Útra kelni ? Rgy-sgY éltet ilyen tájon A jövőnek eljegyezni? —Oh ha szoktál: állj meg a mi Házunk felett; Jer, ragyogd be sugaraddal Az én szegény gyermekemet II Szabolcska Mihály. //. &jiét van. Ttazana&ucjás $ az> óza cj/tyoto Qyyücvea^vJi A |ök*&áff a •néma l'jvc. <5t •ÍUÍ* te-nvpfom'&att töntjín ÍK&CICS áznxyx &z&üz>$iedik tassan a <y\jtzt\^aián<^z<x. 6X ^ínxyíőt éo 'hazanaoktót vc&ztve-, CÜ hivők jönnek ájtatos sezeave S a citücjcjcdte'k távo&naíí UJ zcwiéAvywifyeX. %ioa>' a ^fft&aváitó o&üictett -ma • e<j\jze. nő a %>w&aó Aivik azja c8íis&&é / (? / (>e4i-, miitt a pap wisew-fca&a ÍX KíAny>tomőz áíí dázdávat foe&íve. ^fíLi^véntha vón ea-vj, •had$ez,ca vefcízz ®ffiLitteX'ie, Könijín^niK $z>átt |öí a iíavz, S hazawx&úa^ás vi&y&'fuxna^a $iíí •hözátlc. A sok könytől elhomályosult a szeme, elhomályosult a lelke is. A gondolatai bizonytalanul, révedezve mozogtak, mint a járókelők a szomorú, szürke ködben odakünn. És ebben a homályosságban, szomorúságban, szürkeségben reszkető |keze odatévedt a kis babyrevolverre éjjeli szekrényén. Játékszernek tartogatta azt is. Mint valami ködfátyolképet, egy jelenetet látott valamelyik regényből; a Mariittéból, vagy aHaimburgéból talán. Ott térdelt az összetörött leányka besüppedt szűz nyosolyája fölött, kezében kis acélhenger és az ujja megmozdul rajta. Es nyomban piros vérró| zsák fakadnak a hófehér patyolaton, j Az ujja megmozdult és nyomban pi| ros vérrózsák fakadtak a hófehér pai tyolaton. Egy, kettő, három, négy — \ egymásután . . . Az ötödiket nem látta | már. Amikor pedig a szemét újból feli nyitotta, hófehér volt újra a vánkos. | tiszta, mocsoktalan; a szoba enyhe, vi. lágos, odakünn pedig ezervirágos ta| vasz . . . i Ugy érezte magát, mint az olyan éjszaka után, amelyen nagyon sokat aludt. Kissé fáradt, a feje kábult, a gondolatai zavarosak. A szines napsugár mint meleg, cirógató kéz, simogatta a haj fürtéit. Kacagni szeretett volna a reggelnek, az életnek, az ébredésnek. Az ablaka nyitva volt, betódult rajta a fiatal tavasz nagy illata, egy behajló orgonaág lila szemei édesen nevettek feléje. O meg összekulcsolta megvékonyult kezecskéit: — Hiszen csak álmodtam: — súgta. Alom volt, gonosz, rossz álom . . . Hála neked én Istenem! Aki négy hét múlva megnyúlva, meghalványodva, bizonytalan lépésekkel, kilépett a nyoszolából, nem volt gyermek többé. A négyhetes nehéz álom alatt megszületett a hajadon, aki szégyenkezve dugdossa el babáit és képes könyveit, aki halálos pirulással .gondol vissza bokorugró szoknyában elkövetett pajkos gyermekcsinyeire. Nem maradt meg semmi az elmúlt időkből, í csak a mély érzelmesség megtisztult | lelkében és egy kis sebhely a homlo|kán, ott jobb felöl a huncutkák alatt. A huncutkák sűrűk voltak, ravaszul | voltak összeillesztve és ő ugy gondolta, | magában, hogy senki sem veszi észre a pijros foltot alattuk. Hiszen látta a bál! teremben, amint mindenütt rátapadtak ja cirógató féríitekintetek, látta, hogy csak a szemét nézik, amely izzott a gyö; nyÖrüségtől, az arcát, amint azt újra meg újra meleg bibor futja végig, — a a lankadó ibolyákat pihegő keble fehér mousselinjén. A homlokát nem nézte I senki . . . De talán valaki mégis nézte ! . . . ;Egy sötét, szomorú szempár, amely ! mindenütt útjába akadt. Sötét mély és 'mégis vonzó. Mint egy titokteljes bar— Az »Esztergom és Vidéke« eredeti novellája, — I. 1f|EM volt az tragédia; csak végze**jf tes gyermekcselekedet. A keresztlevele ugyan tizenhatévet mutatott, de a szépséges hajadontestben még játékos babylélek lakott. Csak a Be Foe kalandos történetét, a Contes hleues szivárványszínű tündérországát váltották fel szentimentális német aszszonyregények, porcellánszemü hunyós francia babát — eleven baba. Cnkorpubi után — eleven pubi. Szőke volt, mint Haimburg és Marlitt lovagjai, rózsaszínű arcú, selymes szavú, mintha valami tipikus germán regényből ollózták volna ki. Alig volt húszéves és hadnagyi uniformist viselt . . . Ott lakott a kis udvari szobában, melyet kiadtak a lakásukból. Az udvari szoba meg szemben volt az ő fehér fészkecskéjével. Marlitt, Haimburg arra tanította, hogy az ilyen situáció nem maradhat következmények nélkül; mindég egy regény első fejezete az. Hát amely reggel a zöld zsaluk közül odaátról először szemébe csillant a kék hajtóka arany csillaga, ő is ugy képzelte az ő bolondos tizenhatéves szivével, hogy az a pakfong csillag egyszerre felszállt a lelke horizontjára. És ott érezte ragyogni mindaddig, amig egyszer a zöld zsaluk becsukódtak. Azt pedig már az utcai ablakból látta, hogy kocsira teszik a katonatiszti fekete ládát, (mintha koporsó lett volna) a csákódobozt, a vászontokos pipert, amelylyel a gyermekhadnagy még nem tett kárt semmiben s a podgyász után beletemetkezik a fiakkerbe az ő chevalier ducoeurje is. Más volt már az uniformisa ; fényes, sujtásos világoskék huszár attila. „Más lett a szive is alatta" — sirta érzékeny gyermeklelke és csak oda borult szüzfehér nyoszolája legyűrt párnáira. Sirt hajdan, ha kifogyott a zsacskó az édes bonbonokból, és sirt most, amikor vége szakadt a másik édességnek : rózsának, szembeszédnek, mosolygásnak. Sirt hajdan, ha összetörött a kedvenc babája és sirt addig, amig másikat nem kapott. Sirt most is, mikor az eleven törött össze, az eleven, amilyet nem árulnak semmiféle boltban. langszáj. Félünk megtudni és mégis kíváncsiak vagyunk tudni : mi rejlik benne. 0 is félt tőle és mégis megtudta. Nagy, fenkölt, nemes lélek lakozott a szemek mögött, de telve a német íilozófok setét doktrínáival, peszszimizmusával, Örök töprengéseivel. Lélek, amely napfényre született és árnyékba került. Gondos, szakértő, gyengéd kéznek kell lenni, amely át tudja ültetni azt a neki való talajba. Es Klárika nézte, egyre gyakrabban nézte újra szépen kigömbölyödött kezecskéit, — addig nézte, mig úgy találta, hogy ezek a kezek nagyon alkalmatosak erre az átültetésre. Egyszer azután betette kezét a csúnya, vad, sötét fiu kezébe és akkor ugy érezte, hogy ez a két kéz soha ki nem szakadhat egymásból. II. Mikor egyszer észrevette, hogy abban az édes, fájdalmas, sötét szemben valami örökös kérdés borong, halálosan megijedt. Odaolvadt szerelmeséhez: — Sokat van egyedül! Ne tegye azt kérem; menjen emberek közé, mindenhova járjon el! Valami szikra pattant ki a fénytelen feketeségből és tompa szemrehányó volt a hang: — Klára Klára miért akarja ezt ? — Mert féltem; nagyon féltem magát. Nem a világtól; nem is az emberektől csak a magányosságtól Az az én veszedelmes vetélytársam . . . A férfi tekintete ekkor merően odaszegeződött homlokára, arra a piros foltra, amelyről elcsúsztak a huncutkák. Es ekkor hallotta először a végzetes pár szót, amelyeket a férfi már lehajtott fővel, szinte fuldokolva mondott ki: — Az én vetélytársam veszedelmesebb ! . . . Talán az ajtót nyitották ki valahol, talán a rozoga ablak engedett. S bármennyire összetapadtak is, a dermesztő hidegség, mint valami kísérteties árny, durván átfúrta magát közöttük. És becsukták régen az ajtót, ablakot, de a hidegség odabenn maradt. Egy hónap múlva sápadt, sovány volt mindakettö. Ültek órákig egymás mellett némán, mozdulatlanul, fürkésző, száraz szemmel, hogy egymás lelkébe fér; kőzzenek. Es csak szorongatták görcsÖ| sen, idegesen egymás kezét, mintha félnének attól, hogy valaki széttépi azokat. % Azután meg is szólaltak. A férfi a fehér leányszobában a • fényképalbumot vette kezébe. Kissé zavartan, de mohón, bizonytalan kézzel, de sokáig lapozgatott henne. Klára odaállt föléje. | — Kit keres ? Kimondotta : ' - Öt!
