Esztergom és Vidéke, 1897
1897-09-23 / 76.szám
VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. M e É3elemik Vasárnap és csütörtökön. -JUH*JLLŐFIZETESI ÁRAK Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Szécfyenyirtér, 330. szán}. Kéziratot nem adunk vissza. • Esztergom monográfiája. Esztergom, szeptember 23. A millenáris nagy esztendő elmúlott minden fényességével, dicső ségével, örömeivel s ma már csak a ragyogó napok feledhetetlen emlékei élnek lelkünkben. Mint minden emlék, ezek is halványulni fognak s évtizedről-évtizedre, generációról-generációra egyre színtelenebben, fakóbban származnak át. Es jöhet idő, amikor Esztergomban semmi emléke sem leend a milléniumnak, a feledés mindég kiváló tulajdonsága levén szeretett véreinknek. Más városokat, más községeket nem fenyegeti ez a veszedelem. Eltekintve attól, hogy a könnyű feledésben kevésbé virtuózok, mint mi, találtak utat-módot, hogy nemzetünk e nagy dátumát mindenkorra megörökítsék, hogy utódaik is láthassák : >Ime apáink jó hazafiak voltak; meg tudták ünnepelni a haza ünnepeit s ebben az obeliszkben, ebben az emlékoszlopban örökös mementot állítottak példájuk követésére !» Az ország minden részében, igazán Kárpátoktól Adriáig hirdetik és hirdetni fogják évszázadokon át a j kőből, márványból faragott jelek és emlékek, nemes alapítványok, uj kulturális, emberbaráti intézetek, stb. stb. a millenáris esztendő dicsőségét, csak nálunk nem marad semmi nyoma, még csak egy kis díszközgyűlés emléke sem a városi annalesekben. Hiába küzdöttünk az egész mult évben, szinte könyörögve a hatósághoz, hogy ne hagyja ily szégyenben Szent István szülővárosát, az ezer év egyik fő tényező-helyét : a primási székvárost. Ami struccaink szépen a homokba dugták fejüket s bevárták, mig a millenáris év utolsó éljenei, utolsó röppentyűi, utolsó percei elszállottak mögöttük. A szégyen megtörtént ; a fekete foltot multunkból semmiféle tisztító szerrel nem távolíthatjuk el többé. De halaványabbá, kevésbé bántóvá, kevésbé feltűnővé még mindég teiz .Esztergom is Vidűker 'tárcája. Dal a tengerről. — Sully Prudhomme. — Szeretem örök mosolygásodat ; A tenger fodra ilyen ép. Szeretem felczikázó haragod, Miként a tengerét. Szeretem mély, átlátszó kék szemed, — Miként a tenger, végteleti! — Örök fényével benn az ég ragyog Miként a tengeren. Szeretem büszke bátorságodat, Olyan üditó'n hat reám, Miként ha zúgó habbal rám lehel A büszke óceán. Szeretem lényed', uj és mindig egy, Folyton hullámzik kedve bár ; Oh Nereidám, drága vagy nekem, Miként a tengerár! Szalay Fruzina. A légkirályné. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Hajnal felé Miss Amanda, az amerikai légkirálynő már a Radecki-indulót verte ki bravúros ügyességgel láb aival a márványasztalon, mialatt a kis, hirtelen szőke Ciotta őrgóf azzal próbálkozott, hogy miss Amanda rózsaszínű mellfüzőjét cilinder helyett a fejére illeszsze. A kis szeparéban a lehető legvidámabb hangulat uralkodott. A cigányok már mind megszöktek, csak a kis bőgős ült rendithetlen nyugalommal helyén s keserves kinok között húzta vonóját hangszerén, melynek hasát tele töltöttek borral, pálinkával, pezsgővel. Blády Pál a kereveten aludt s keresztben rajta hevert a Hosszú Ferkó; ennek azonban volt még annyi ereje, hogy olykor-olykor felemelkedett fekvőhelyéből s szivrepesztő hangon felsóhajtott: — Amanda ... te Isten légkirálynő ... te légi Istennő . . . imádlak ! Azután ismét visszaesett s nagyokat csuklott. Csak a kis idegen őrgróf bírta. A feje kábult ugyan, a nyelve is nehezen járt, de azért tudta, mit beszélt. Félkézzel átölelte Amandát, csókot nyomott mezitelen vállára s bolondos, lángoló szerelmes szavakat sutogott fülébe : — Megőrjítesz Amanda . . . mióta ismerlek, életem pokol s te vagy benne a főördög . . . Meggyújtottad a lelkemet, szivemet . . . s most égek . . . égek . . , kiszáradt a csontom ... kiszikkadt az agyvelőm . . . kiszáradt a torkom . . . Igyunk Amanda . . .« A poharak Összeverődtek. Amanda hetjük. S mert erre éppen most alkalom nyílik, azért fordulunk ma Esztergom város és vármegye közönségéhez, amelyben még mindig bizunk, amelyet hazafiasnak s minden nemes cél iránt érzékenynek ismerünk. A vérmegye közönsége 1895-ben egy e célból alakult irodalmi társaságot megbízott, hogy a millenáris nagy év emlékére a millenáris év folyama alatt vármegyénk monográfiáját irassa meg. Nagy örömmel vettük e hirt, mert ily munka hiányát régen érezzük, mert ily munka csakugyan maradandó emléke lett volna a nagy esztendőnek s mert az ily munka — egyebektől eltekintve — arra is alkalmas hogy a mi kis megyénket, annak történetét, viszonyait, embereit tágabb körben is megismertesse. A megbízott vállalat azonban nem felelt meg szerződéses kötelezettségeinek, amiért is megbízói visszavonván a megrendelést, a mi nagy örömünk hamar szertefoszlott. De visszatért újra, mikor a monográfia ügyét az arra mindenesetre már alig birta szemét nyitva tartani. Az arca lángolt, szeme csillogott, hosszú szőke haja kuszáitan omolt vállára. Egy hajintásra kiitta a gyöngyöző pezsgőt s a poharat odavágta a kis bőgőhöz. — Eredj innét majom — rikácsolta az őrgróf — nem látod, hogy senkinek sem kell a nótád . . . Amanda . . isteni Aínanda . . . — Amanda . . . isteni légkirálynő . . . kiáltott fel hirtelen Hosszú Ferkó . . . igenis isteni légkirálynő . . . szomjas vagyok, fiuk . . . szervusztok. — Amanda . . . hallgass már meg. . . imádlak . . . szeretlek . . . tied az életem . . . mindenem . . . hogy többet mondjak a pénztárcám. Amanda hangosan kacagott ; nagy fehér fogai — azok az isteni fogak, melyek oly vaserővel szorították a kampót, amint végigröpült a kifeszített kötelén — mintha elefántcsontbői lettek volna, ugy ragyogtak. — Az életed nem kell, hanem mutasd meg a pénztárcádat! Ciotta odacsapta az asztalra ; Amanda mohón kapott utána. Szeme kimeredt, keze remegett, amint lázas gyorsasággal forgatta a tízeseket, százasokat. Azután hirtelen összecsapta a tárcát s keblébe rejtette. — Jól van — szólt hidegen — most a tied vagyok. Csókolj meg. — Amanda! — kiáltott fel mámoleginkább kompetens tényező, a nagynevű tudós, a történelem egyik leghivatottabb müvelője : Pór Antal kanonok vette kipróbált és szakavatott kezébe. A Régészeti Társulat egyik tavalyi ülésén már nagyszabású, kész programmal lépett elő s nagy, markáns vonásokban körvonalazta is a monográfia tervezetét. E beszéd a társulat mult évi évkönyvének kiváló része s' aki elolvasta, bizonyára meggyőződött a tervezett munka szükségességéről és hasznosságáról. Az évkönyv betűin már régen megszáradt a nyomdafesték, elmúlt újra egy esztendő s — more strigonsense — e szép eszmét is kezdte befedni a feledés vastag patinája. Újra a fáradhatlan., buzgó kezdeményezőnek kellett fellépnie, hogy a muló idő, mint annyi megindult üdvös mozdalmat, ezt is egészen meg ne eméssze. A Régészeti Társulat f. hó 12-iki ülésén újra felvetette a tervet s hogy az kivihető legyen, a közönség támogatását kérte. Egy monorosan az őrgróf. Enyém vagy ! Igazán az enyém. — A tied. Holnap délután eljövök. Most mondd meg a tüzevőnek — szólt a pincérhez, ki az asztal alatt a törött üveget szedegette össze — hogy haza megyünk. Almos vagyok s holnap korán kell a próbán lennem. Oh, azok az átkozott próbák ! . . , Szervusz ... tehát holnap . . . tisztelem a fiukat . . . A kigyóember, a tüzevő és Mócli az éjjeli fiakeres együtt ültek a kávéház túlsó sarkában. A kigyóember hosszú Virgíniából pöfékelte a füstöt s utánna bámult a füstkarikáknak, amint a kopott, piszkos, aranyozott lécek között elpattantak ; a tüzevő arca fekete kendővel volt felkötve. Osszegubbasztva, mint egy beteg állat, ült székén. Nem szólt egy szót sem, nem mozdult meg. Csak olykor-olykor sóhajtott nagyokat s ilyenkor két nagy füle, mint a lepkeszárnyak ide-odamozogtak. A Mócli tartotta őket szóval; ő volt közöttük a filozófus : — Nem kell annyira elhagyni magadat — vigasztalta Mócli a tüzevőt — ha itt nem maradhatsz, majd kapsz másott szerződést. Elég jó neved van. Mi, kigyóember ? A kigyóember helyeslőleg bólintott s igy szólt: — Emlékszel-e még, mikor együtt voltunk Drezdában Renznél. Hogy haraptad te azokat a tüzes vasbotokat, mint más ember a habos fánkot. Milyen haés
