Esztergom és Vidéke, 1897

1897-07-01 / 52.szám

6S VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — Fel évre— — — — 6 frt — kr. - — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Feleifis a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Városház-köz, Spanraft^áz. Kéziratot nem adunk vissza. A magyar nyelv vár^> megyénkben. Esztergom, június 30. Ha végignézünk a hivatalos statisztikai adatokon, amelyek vármegyénk lakosainak anyanyelvére vonatkoznak, lehetetlen elszomorodás nélkül látnunk, hogy például Süttán, ebben a hatalmas és egykor egészen magyar községben 1571 németajkúval szemben csak 445 magyar, hogy Doroghon 1102 németajkúval szemben csak 185 magyar áll, sőt Leányvár aránya valóban megdöbbentő, mert ennek 693 lakosából csak 9, mondd : kilenc magyarajkut tüntet fel a statisztika. És mit szóljunk a tót anyanyelvű polgárokról, mint Cséven. ahol még az 1890-iki népszámlálás is 1131 tótajkuval szemben 91 magyarajkut, Kesztölczön 1408-al szemben csak 133 magyarajkut álllapit meg. E szomorú adatok hallatára bizonyára mindegyikünk tűnődve kérdi, mi az oka e megdöbbentő elmaradásnak ? Vájjon teljesitette-e minden hivatott tényező az ő hazafias Az .Esztep és 1(6" tárcája, Valami ujat!.. Mi volna még mi nincs megénekelve, Mi volna uj, fölötte érdekes ? . . . Sablonszerűt kerül ma minden elme ; Érdekfeszitőt, nagyszerűt keres, — Min kapva kap az olvasóközönség, Legyen regény, avagy kötött beszéd . . . — Nem itt leledzik az a nagy különbség, Mi megzavarja az iró eszét, — Mindegy, akármi: vers, avagy mi más. A fö itt az : a mü leg) en pikáns. Kezdjük tehát elülröl, sorba',sorba', Mi volna uj, mi volna tetszetős? Mi illenék e korhoz- és e korba, Egy vers talán . . . maró, rövid, velős ? A szem, az ajk, a szőke fürtű lányka, Öröm, gyönyör, csalódás — mind kopott . . Remény . . . erény ... az ember szinte látja Az olvasó, hogy ásit egy nagyot, Tovább, tovább, hiszen lehet találni Más fajta műt, azt fognám kultiválni. Hős költeményt! a béke korszakában ? . . . Ki verné fel az ősök álmait { Maradjanak örökre sirba zártan, Helyettük im, más hősök laknak itt . . . Kiknél a tér, a harcitér a szinház, A bálterem, az opera, sálon. Mi fegyverük ? — A bók, x csők, kacsintás Győzelmükön tul nem tesz Cserhalom! Vért ontatni, — habár szokás — ki látta . . . Kivéve, ha — a párbaj ugy kivánta. Tragédiát schakespear«i alkotásban, Hol elbukik a szép, a jó, s igaz! Hisz ott az élet . . . mért komédiázzam ? kötelességét ? Pap a templomban, tanitó az iskolában, jegyző a községházban vájjon szeretettel, jó szívvel, ezernyi kicsiny és nagy alkalommal megtettek-e mindent, hogy megkedvelhessék a magyar szót, amely nélkül nagyon lelkes és buzgó hazafiak lehetnek e községek lakosai, — de mégis szebb, lélekemelőb lenne, a nemzeti erő világosabb kifejezésére szolgálna, — s ide törekedni legszentebb kötelesége is a községek felettes hatóságának — ha nemcsak szívben, érzésben, de nyelvben is egyek lennénk. Ha visszatekintünk a vármegyei hatóságnak a legutóbbi évtizedekben kifejtett működésére, amint mindazok, akik azt figyelemmel kisérték, mi és kiváló örömmel vagyunk kénytelenek konstatálni, hogy annak részéről a községek megmagyarositása érdekében minden el lett követve. Nem volt könnyű, küzdelmes volt a munkájuk, de mégis elérték azt, hogy ma minden községben oly jegyző van, aki nem ellensége, mint azelőtt, de kötelességéhez képest legbuzgóbb apostola a magyar Tragédiát ki ott nem lát, vak az . . . S a hős bukását meg se kell siratni, — Kacaghatunk ezernyi kinjain . . . Ezzel sem vágyom én babért aratni, — Pedig irigylené, tudom, azt sok Kain •— Direktor ur se' kér belőle — értem . . . Üres kasszája mondja meg, miért nem . . . Es iggy tovább : regény, ha Zola írja Vagy Paul de Kock — olvassa mindegyik, Kapdossa ám öregje, nagyja, ifja A csupasz ajkú, mafla gyermekig. »Magyar regényt ... a nagyanyám olvas csak, Mi volna más itEtelka^ s »Karthigámn. . .. Be' érdekes, el is viszem magamnak Majd olvasom — álmatlan éj szakán« Font számra mérik a regényt minálunk . . . Egy-egy lapot... tört ablakon találunk . . . Folytassam-é, mert jó biz, eltalálni Az olvasó kiváló gusztását, Aranyszabályt — legyen a munka bármi — A kritikus következőkben ád : — »Ha nincs a műben kellő chic, tapintat. Elég homály, finom kétértelem ; Kétes mosolyra csalni ajkainkat . . . Akadna egy, ki venné ? — kétkedem ; — Hirdesse bár mindenfelé a zsurnál, A moly eszi — a bizományos urnái! . . .« Osváth Andor. Philloxera és a babona. Bátorkész, június hóban. Nem tudom hol mikor olvastam a csigák szerepéről a természetben. Mindenhol ahol még eddig a földben ástak, turtak-furtak és bányásztak, csigákra találtak, sőt a tengerben sokaságuk által a mélységes viz szine fölé emelkednek, kinálva hátukat a vegetációnak. állameszmének. A községházán tehát nem lehet keresni a szomorú statisztikai adatok genezisét. De immár az iskolában sem! Mert amint az alispáni és tanfelügyelői látogatások bizonyítják, évről-évre kedvezőbb eredmény mutatkozik a tanulóknak a magyar nyelvben való előrehaladását illetőleg s a derék tanítók jutalmazására ma- holnap nem lesz elegendő a két alapítvány, amelyek kamatai ebbeli érdemek megjutalmazására szánvák. Önként felmerült a kérdés, hogy ha a községházán és az iskolában mindent elkövetünk, hol kell keresni mégis a magyarosodás lassú előrehaladásának, stagnációjának okát? Az iskola látogatásokról szóló beszámoló alispáni jelentés tavaly is, az idén is teljes határozottsággal megadja reá a választ: a templomban. És mindaddig hiába fog dolgozni a jegyző, hiába fárad a tanitó, mindaddig nem fognak megfelelő eredményt elérni, amig a papban is hűséges s övetséges társra nem találnak. Községünkben, még nem nagyon régiben, viruló szőlőhegyek ezrekbe menő hektoliter bort adtak a lakosságnak, de a phylloxera kipusztította a szőlőtőkét és most már országszerte ismerik e parányi állat romboló hatásának nyomait: az elszomoritóan disztelen kopár hegység phisiognomiáját. De még szomorúbb parasztjaink helyzete, kiknek ki sem kell menniök a diszétől megfosztott hegység siralmas állapotáról ismét-ismét meggyőződést szerezni, mert otthon a rozsdásodó pincekulcs, a szőrtarisznyából kikandikáló penészes leheletü üres kulacs látása elég arra, hogy lelkületüket sötét gondolatok borítsák el a szegény haza sorsa fölött. Hát mint a hőmérő-higany mozgékony zsidainkról mit szóljak, kik kamatjaik fejében a sok bort ugy potom áron, mint valami dézsmát szedegették össze szüret alatt és utána ? . •„ , Mennyi sok vig napot nyújtott a szüret ! A paraszt örült a minden ivókurát pótló uj bornak, a fölösleggel pedig kibékítette egy darab időre a hitelező zsidaját. A hitelező zsidó örült az olcsó koncnak. És mind ez kölcsönösen lelket testet épségben tartó sürgölődés forgolódással történt. Többször hallottam a kamatokét szedőktől, mintegy a kamatokat adó helyzetét kedvessé tenni akarva mondani: ju bor, ju bor. Akkoriban azonban ezt zsidó jargonnak tartottam. Egy alkalommal egy ilyen szőlőkamat Mert a nép mindaddig nem fogja a német s a tót nyelvet a magyarral felcserélni, amig az előbbieket az Istenházában hallja, az ő sajátos felfogásával ugy ítélvén, hogy ha az Isten szolgájának nem kell a magyar nyelv, miért volna szükségük nekik rá. Nagyon belátta ezt törvényhatóságunk szombati közgyűlésének közönsége is s már nem első ízben., mert a magyar istentiszteletek tartása iránt már tavaly is megkereste az egyházmegyei főhatóságot. Választ kapott, biztatást is, de egyebet még nem. S mivel őszinte meggyőződése, hogy az istentisztelet magyarrá tételével néhány év alatt valamenyi idegenajku község teljes megmagyarosodására volna kilátás, s mivel mint a magyar nyelv és nemzetiség hivatott őre, abba, nem nyugodhatik, hogy Magyarország határain belül megtüres senek egyes néptöredékek, melyek a nekik hazát adó magyar nemzet nyelvét még a templomban semértik meg, csak szent, hazafias kötelességének tett eleget, midőn elhatározta, hogy a tarhtatlan állapot üzlet kötés egész lebonyolításának szem és fül tanuja lévén, figyelmemet nem kerülhette el az a körülmény, hogy a paraszt mennyire örült, hogy hitelezőj« nem emiitette a tőkét, a hitelező meg azért, mert biztosítva látta magának a jövő szüretet és látva a két elégedett örömtelt embert, mikor az alku megpecsételéseként tenyerükbe csaptak, majdnem körültáncolva a présházban a szüretelő kádat, — a ju bor valódi értelme kezdett előttem felvillani t. i. forditva bor ju, az az arany borjú mely körül akkoriban vigan táncoltak. Vig napok folytak akkoriban a szőlőhegyen. Legvigabb, vagy legmulatságosabb, mert a szüreti örömeknek tetőpontját képezte, Luca napja volt, amikor is majdnem az összes menyecskék és öreg szülék éjszakának idején a pincékből elszéledve és csoportban éktelen kukorékolással haza felé a faluba vonultak. Tudakozódásomra (nem vagyok benszülött) azt a felvilágosítást nyertem, hogy a mely gazd'asszony Lucanapján nem kukorékol, annak tyúkjai keveset, vagy semmit sem tojnak az évben, ellenben minél többet kukorékol valaki, annál többet e. c. t. És ezt nem volt szabad kétségbe vonni. Furcsa egy babonás módja a baromfi tenyésztésnek, gondolám magamban. Másnap hajnalban a szőlőhegyi uton itt ott kontyokat szedegettek össze.