Esztergom és Vidéke, 1897

1897-05-27 / 42.szám

XIX. évfiÉyam. 42. szám. Csütörtök, május 27. .sw ^fl 'flsBI ISHÍ MH ÍMH flHSt 8EHI HBE •BBI PBH Dj wag B9SI es YÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Me£jetetik Vasárpap és csütörtökön. tLLOFIZETESI ARAK Egész évi?e— — — — 6 frt— ka*. Fél évre— — — — — 3 frt — kr. Negyed évre —- — — 1 írt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Eelelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonas kiadókért: DR. PRO KOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hovaakaratok, előfizetések, nyilíterek és hirdetések küldendők) yárostyáz-köz, SP

al

*raft>-l7áx. TJM Kéziratot nem adunk vissza, A kezkorház üp. Esztergom, május -22. A belügyminisztériumban vihar készülődött s a külső behatások iránt különben .nem túlságosan érzékeny polgármester ur megérezte a szelét. Huszonöt hónapig tartó teljes tétlenség s minden e célra vonatkozó kérés, követelés és sürgetés szuverén semmibe nem vétele után szombaton végre összehívta az uj kórház építése ügyében a még boldogabb időkben összeállított bizottságot E bizottság természetesen nagyon keveset végezhetett. A szükséges akták — rendes «zokás szerint — nem voltak sehol, a kórházépítés egykori leglelkesebb apostolainak egy része teljesen rezignálva — nem ment el az ülésre, az elnök ur pedig semmire sem tudott felvilágosítást adni. A felelősség alól való kibúvás legkönnyebb formájához fordult s amikor a sok vétkes mulasztást, amit ez ügyben elkövetett, szemére vetették, >a konzekvenciák levonásával* fenyegetődzött, amit valószinüleg ugy értett, hogy ő is csinál afféle >részleges* űemondást, t. i. a kórházbizottsági elnökségről. Hát mi és azt hisszük, mindazok, Az ^Esztergom és léke" tárcája. Metamorphosis . . . Két kolduló barát, régmúlt időkben, Bejárva várost és falut, Egy bűvös erdő bársonyos füvében Mindkettő — szépen elaludt. Almuk leirni, mily hiu törekvés, De hogy szép volt, azt gondolom, Az ébredők szemébe' csupa tiiz-láng S édes mosoly az arcukon ... Hogy elkerüljek minden félreértést, Eloszlatom hát a gyanút, A két atyusnak álma, ideálja Volt a borocska és a lud. — Igy felcsigázva biz, megszomjazának De álmuk, oh álom maradt . . . Sóhajtva kelnek útra szomjan, éhen . . . Sem egri bor, sem jó falat, Szótlan haladtak, értem némaságuk' — A viz csak éget és nem olt . . . De' már a bor, ha éget, ámde olt is . . . A két barát csak bandukolt. Egy part alatt dúskálva buja fűben Egy bús csacsi legelgetett, Ha ö nem él — nincs ember, ki megirja E furcsa kis történetet. — Mondám, legelt, de hát a buksi gazda — Kinél a búbaj nagy iga — Hámot vetett a nyakába, hogy ne álljon Örzetlenül a talyiga. akik még érdeklődnek a kórház ügye iránt, ezt a lemondást is örömmel fogadnánk, bizonyosak lévén abban, hogy e létesítendő nemes intézvény ügye ^rosszabb intéző kézben nem lehet, mint jelenleg van, de immár attól sem ijedünk meg, ha a polgármester ur szörnyű fenyegetését meg nem valósítja. A belügyminiszter rendeletének a megyei törvényhatóság most már fog tudni érvényt szerezni s fog tudni minden taktikát lehetetlenné tenni. De meg a teendők összeállításával a kórház igazgató — főorvosa bízatott meg, akinek szakavatottságát, tudományát, buzgóságát ismerve, abban is nyugodtak vagyunk, hogy az általa megalakítandó programm a célnak teljesen megfelelő lesz. S mivel igy a nagy kerékkötő dacára is újra bízni kezdünk a két évre tetszhalott ügy feltámadásában, alkalomszerűnek tartjuk ez ügyben kezdettől fogva elfoglalt álláspontunkat röviden újból sommázni. A szombati ülésen dr. Rosszival István kanonok mindjárt előállott a bizonyos körökben egy idő óta erősen dédelgetett eszmével, hogy t. i. a közkórház a Vörös Kereszt Kórházzal egyesittessék. Nem tudjuk, hogyan, kinek fejéből pattant elő ez az eszme, de annyit tudunk, hogy elfogadható érvet még nem hallottunk mellette. Mindenekelőtt azt sem tudjuk, hogy ez az egyesülés egyáltalán lehetséges volna e? Vagyis, hogy a Vörös Kereszt Kórház a közkórházba olvadjon, Mert az egyesülés csak e formában történhetnék meg, egy magán- és egy közintézmény egybeolvadásáról lévén szó. Mert az érseki kórház fundáción alapul s az alapitványttevő intencióitól^ senki, még a herczegprimás sem térhet el. Az alapító levelet pedig nem ismerjük, a mint a városházi urak sem ismerik. De ha megtörténhetnék is, figyelembe kell venni, hogy egy közkórház semmiesetre sem vállalhat el oly terheket, amelyek következtében feladatának többé meg nem felelhetne. Már pedig az egyesítés után, például háború idején ez az eset állana be. Mert hetven-nyolcvan ágyra lévén tervezve az uj közkórház, hogyan képzelhető, hogy majd az igazgatóság az előirt ötven ágyat egyszerre kiüríttesse a a sebesültek számára ? Az egyesítés legfeljebb akkor kerülhetne szóba, ha semmi körülmények között nem építhetnénk önÖ meg maga, mert nem tilosba' jára, Agat-bogot tört, tűzre jót . . . A munka folyt s az ott hagyott szamárra Igen kevéske gondja volt. A két atyus . . . megáll . . . nem látja senki Gondolkodik és összenéz . . . Bravissimo! . . . pompás a plánum . . . ugy-e ? Jó néha egy parányi ész . . . Szépen leoldja egyikük a hámot — Amit terhül hord a szamár — »Reád bizom csacsinkat, vidd ... de gyorsan . Az erdő mély — a nap leszáll . . .« S a part alatt legelgető füles Eltűnt — elöl s utána köd . . . A szent atyus, ki gondjait viselte, Kacag a szép »eset« fölött. — Mig ez tovább halad, a más'magára Az ócska hámot felvéve . . . Es oda áll, miként elődje busánA rozzant kis szekér elé. — A gazda visszatér, mitsem gyanítva, Có fel! — nógatja szamarát — Szentséges ég . . . mi történt itt azóta ? »Laudetur . . .« szól a barát. — »Ne félj, letelt a hosszú év ... ne reszkess, Nagy vétkemért megbünhődém . . . Megáld az ég, türelmesen viselted Rossz sorsodat, miként csak én . . .!> Ámul szegény paraszt a furr: dolgon, S remegve kér bocsánatot : »Oh szent atyám, ha sejtem ezt az átkot, Becsültelek" vőn', tudhatod . . . :« »Kérlek bocsáss meg érte, hogy a szép szó Kevésbszer ért, mint ostorom . . .. Bocsáss, bocsáss meg érte, hogy a jászol Bizony üres volt olykoron . . .« sBocsáss meg érte . . .« »Meg van az bocsátva . . . Hi már az óra . . . menni kell.« Eszébe jutván olthatatlan szomja, Eloltaná, — de nincs mivel . . . Bucsut vészen a rászedett paraszttól, Az, hogy ne menne, kéri bár . . . Nem hajt a szóra, megy ; talán azóta Csengő ezüst is a szamár! Azóta már sok nap letelt; a gazda — Mert vén legény volt . . . ötvenes — Hogy dolgait legyen ki megfelezze, Magának uj csacsit keres. Talált is ő . . . vásárba' van temérdek. Egy újra már is. alkudott, »Hadd lám !» — kiállt —»szakasztott, mint a másik« S féltébe szóhoz nem jutott. »No hát mi lesz . . . álljon az alku, földi ? . . . Türelmes állat, annyi szent . . . Munkás nagyon, csak jó kemény husánggal, Ne gyenge szóval tartsa kend ! . . .« «Ments attól ég ... ha száz arannyal árát Meg is pótolja, — nem veszem . . ,« — Ő már megint bünhődik« •— szól a jámbor Magában, félve . . . csendesen . . . Osváth Andor. álló kórházat, vagy ha veszedelem forogna fenn abban a tekintetben, hogy az uj kórház nem fogja magát fenntarthatni. Ámde ez az eset nem forog- fenn. A kórházak anyagát ugyanis nagyobbára oly betegek képezik, akik a betegápolási költséget nem tudják megfizetni s érettük illetőségi községeik fizetnek a betegápolási alapból. Ezekre mindig számithatunk, mert a Vörös Kereszt Kórház, mint magánkórház, szervezeténél fogva az ily betegeket fel nem veheti. Az pedig el nem képzelhető, hogy a kormány egy magánkórháznak is megadja a nyilvánossági jelleget s igy régibb intézményének konkurrenciát csinálva, saját közkórházát tegye tönkre. Ezenkívül bitosra vehető, hogy az uj kórházba betegség esetén nagyon sokan fogják felvétetni magukat, akik eddig a jelenlegi rozoga kórháztól irtóztak. De külömben is tény, hogy az utóbbi hónapokban a régi kórház beteglétszáma is tetemesen szaporodott, még pedig éppen a Vörös Kereszt Kórház rovására. Es egyáltalán nem értjük, miért kellene a közkórházra éppen Esztergom városának ráfizetni, amikor Jl légy* — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája — Irta: SZŐLLÓSI ZSIGMOND. A terebélyes platánok lombjai zúgtak a királyi kastély ablakai alatt és a betóduló napsugarak verőfénynyel töltötték meg a nagy, fehér termet. Doktor Plinius két kezét a zsölle két karjára helyezve, felséges növendékére függesztette tekintetét és magyarázott. A tudós profeszszor fehér szoborarca egy kissé kipirult és okos, kutató szemei ragyogtak. Doktor Plinius átérezte azt, mit jelent milliók számára uralkodót nevelni, — olyat, aki egyszerre embernek és embereken felülállónak érezze magát. Tudta, hogy minden csekélyke magból, amelyet elvet, a gyermekkedély fogékony talajába, sok ezernyi ember üdve, vagy átka teremhet. Az arany cirádás, hosszúkás négyszögű fehér asztal túlsó oldalán ül a gyermekkirály. Egy kilenc éves fiúcska. Kissé halovány, leányos szőke fejét előbb bágyadtan hajtotta féloldalt, — majd felkönyökölve az asztalra, apró, fehér tenyerébe fektette. Nagy acélkék szemei, ezek a hideg nézésű »OHenburg-szemek« most álmos unalommal tapadnak oda a professzor csupasz arcára, mig a hosszú,