Esztergom és Vidéke, 1896

1896-06-11 / 47.szám

Esztergom, XVHL évfolyam. 47. szám. ESZTERGOM Csütörtök, 1896. június II. ésVME ! Megjelenik hetenkint kétszer : csütörtökön és vasárnap. ELŐFIZETÉSI Ár\: i j Egész évre ó fit — kr. \ \ Fél évre 3 » — » • j Negyed évre i » 50 » i Egy hónapra — » 50 » j Egyes szám ára — » 7 » i VÁROSI ES MEGYEI ER DEK EINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—ll-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —= TELEFON 59. SZÁM. ==— ügjes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir­kereskedésében, a Walllisell- és Hailgll-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyv- | kereskedésében vétetnek fel. 1 Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendőd Nyilttér ára soronkint 20 kr, I Esztergom, június lo. Szeret bennünket a magyarok Istene ! Megadott mindent, amit e napra kértünk : ragyogó verőfényt, felhőtlen eget, lelkes, hazafias kö­zönséget — és távol tartott minden veszedelmet. A moszkvai koronázás napjára . fekete fátyol borul, a mi ünnepünk dátuma piros, gyönyörűen piros marad mindenkoron. A nap jelentőségét méltatni, a nap történetét ismertetni felesleges, hisz hétfőn egész Esztergom Buda­pesten volt s maga látta, maga hal­lotta, hogyan tud ünnepelni, hogyan tud lelkesülni a mi édes nemzetünk. A népek életében még aligha for­dult elő hasonló nagy, feledhetetlen, ragyogó esemény. Mienk a dicsőség érte ; Istené a hála. És nekünk nagy gyönyörűségünkre szolgál, hogy e helyen ma hazafias örömmel, teljes megelégedettséggel emlékezhetünk meg a hétfői nap nagyságáról. Ezen a helyen, ahol Az .Eszterqom és fiié" tárcáia. Álom, minden álom . Sokszor eldaloltam Egyedüli vágyam, Eldaloltam annyi Sok keservemet. S most veszem — hajh — észre. Hogy a sziv sebére Akkor száll vigasz csak, A, mikor feled . . . S bár lassan feledve — De mindig szeretve — Visszanéz a lelkem Mult időkre még: — Ugy érzem, hogy éltem Legjavát leéltem S ami megmaradt, az Mái" csupán a vég ! . . . Eltűnt ifjúságom Vissza-visszavárom, S bár az ég felé száll Tört tekintetem : — Vándorol a felhő, A csillag is feljö, De tavasz virága Nem hajt lelkemen. — Oh! — immár belátom, Álom, minden álom; Hit,- remény mulandó, Álnok és hamis. Rét nyiló virága, Zöldelő fa ága : Illatozzatok csak — Elhulltok ti is ! hónapok, sőt évek óta nem tehet­tünk egyebet, mint hogy panaszkod­tunk, sírtunk. Eltemetett eszméket, meghiúsított terveket sirattunk, a rettenetes közönyösség, a szégyen­letes kicsinyesség, a vétkes mulasz­tások miatt panaszkodtunk. E nagy nap nyomában nem lehet panaszkodni, sirni nem szabad. Mert Esztergom megye és város közön­sége óriás részvételével az ünnep­ségen megmutatta, hogy az egyesek tudnak lelkesedni, hazát szeretni, igaz szívvel résztvenni az ország örömében. E napon láttuk, hogy Esztergom még ma sem csupán egy kis fekete pont a földrajzi mappán ; Esztergo­mot emlegették, Esztergomot éltet­ték mindenütt, ahol csak a ragyogó, remek díszmenet elhaladt. Hiszen az egész menet legszebb, legpompásabb része: a hercegprímás, az esztergomi érsek diszhintaja és környezete volt és a hosszú útvona­lon álló rengeteg közönség első, óriás éljenzése, tapsvihara akkor hallatszott fel, amikor a mi szerény kis megyénk délceg banderialistáit megpillantották. Ám ha minden elmúl', Fü,- fa, virág elhull, Sirok éjszakája Zárja két szemem : — Lesz talán ki sirva, Nevemet felirja, S olykor elmereng majd Sírkeresztemen . . , Osváth Andor. Asszonyszív. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Ordódy Vazul megrántotta a pisztoly ravaszát, és a foszladozó füstön keresztül meredt szemmel látta, hogy ellenfele Zethényi százados találva összeesett. Hallotta kiáltani nevét, és eszébe jutott, hogy még holmi szinpadi jele­neten is át kell esnie. Kézfogás a hal­dokló hőssel, bocsánat, s néhány udva­rias frázis. Odasietett. A segédek komoran nyi­tottak utat, ellenfele üvegesedő szemmel feküdt a füvön, szivére mutatott, s két szó, két rekedt, száraz szó jött ki aj­kain : — Tárca — az asszonyé. Azzal visszahanyatlott, és a párbaj­segéd odasúgta Ordódy fülébe: — Jól találtál, kitűnő lövés volt, — éppen a szív. Nem figyelt rá. Egészen elfoglalta eszét az a pár szó. Lehajolt a halotthoz, és a véres zsebből kihúzta a nagy, sárga bőrtárcát. Azon is látszott valami piros Árnyék ugyan volt e fényességben is, de azt csak mi, benszülöttek vet­tük észre. Mi, akik tudjuk, hogy nemcsak Esztergom vármegye van, hanem Esztergom város is, mely még mindig nem tett lépéseket arra, amit könnyen elérhetne minden nagyobb áldozat nélkül, hogy tudni­illik önálló törvényhatósággá váljék. Az ős Strigonium-nak, a kis magyar Rómának június 8-án bizony ott kellett volna lenni a jubiláris menet­ben, amelyben sokkal kisebb, sze­gényebb városok is résztvettek, mert tudtak annak idején, és tudnak ma is akarni és cselekedni. A nagy nap oktávájában kötelessé­günknek tartjuk, hogy a legmelegebb, legigazabb lelkesedéssel és hálával emlékezzünk meg bíboros egyház­nagyunkról, aki ezúttal is megmu­tatta, mennyire együtt érez, mennyi áldozatra kész azért a nemzetért, amelynek első főpapja és vármegyénk hazafias szellemű, derék vezetőiről, akiknek köszönhetjük, hogy június 8-án Esztergom vármegye az elsők között szerepelt. Nagy napja volt a hétfői az egész országnak, feledhetetlen nekünk. A nemzet lelkesedése, igaz szeretete, százezrek hódolata és lelkesedése olyan nappá avatta azt, amikor csak egy kívánság vonult végig a hazán és szállott fel az egek Urához: »Sokáig éljen a legalkotmányosabb király !« Sa százezrek himnuszának harmóni­ájából, büszkén ismételjük, nem hiány­zottak Esztergom vármegye lakosainak hangjai sem. Senex. A faltámadt lovagkor. Esztergom, jun. 10. Mintha csodaszép álom lett volna ! Olyan álom, amilyet gyermekkorunk­korunkban láttunk, amikor este va­lami szines szép lovagregénynyel a kezünkben aludtunk el. Igen, ilye­neknek képzeltük, ilyeneknek sze­rettük, ilyeneknek csodáltuk a régi lovagokat! Tűzött a déli nap, hullott a ve­rejték az arcokról, órákig veszte­geltünk a tömegben és mégis szí­vesen vesztegelnénk újra órákig, tűrnénk a hőséget, szomjúságot, ha az az Ezeregyéjszaka meséibe illő kép még egyszer megelevenedne szemünk előtt! Az alabárdos kopjás délezeg vitézek, a sastollas, holló­folt, és szürke kabátjának az ujja is hozzáért a félig megaludt vérhez. Röviden köszönt, s ott hagyta a holtat az orvossal, a már közömbösen fecsegő segédekkel és nekivágott gyalog a kis erdei útnak. Égette a nagy tömött tárca és egész­ben véve nem tudta megfejteni, miért kell ezt átadni az asszonynak, és mi köze hozzá. Hideg borzongatást érzett, hogy hiába történt az egész komédia, és kába re­ményekért piszkolta be vérrel kabátját. Idegesen forgatta ujjai közt a tárcát, mely közbe-közbe szétnyílt, és a nyila­son át látszottak az asszony krém­színű szerelmes levelei átkötve rózsa­színű szalaggal. Hozzá még neki kell elvinni ezeket. Nem tudott tisztába jönni, mint fog szemtül-szembe állni az asszonynyaí, és mint fogja teljesíteni a megbizást. De lovagi kötelesség, a mi elől kitérni nem lehet, akárhogy irtózik is a könyektől, s akárhogy borzong is a siró, zokogó asz­szony fájdalmas arcától. , Mintha már most előtte lenne a hal­vány, kétségbeesett asszony, és a ritka lombokon átsivitó szél mintha a kedve­sét elvesztett nő hangos sikoltása lenne. Elfogta a vád az ártatlanul kioltott é}et és két ember tönkretett, eltaposott bjoldogsága miatt. I Aztán elszoritotta szivét a keserű meg­zonyosodás, hogy az asszony sekély j lelkében csalódott és a férfias szivének igaz lángolása üres kába álomkép körül lobogott. Mert az egész história olyan banális. Két férfi, kik egy asszonyt szeretnek, szép, ragyogó asszonyt. A többi magától jött. Ugy hitte, hogy közel van a célhoz és hogy a huszár el ne ragadja előle, egy szenvedélyes pillanatban kihívta. A levelekből látja, hogy félreértés volt, súlyos félreértés, mely egy ember életébe került. De a sors nem csinálja vaktában a kombinációt. A véletlenben is meg lehet találni az összefüggést, csak keresni kell. Ha ngyan egyátalán van véletlen. Meg volt győződve, hogy az egész a nimbuson fordult. A huszárról a fényes egyenruha árasztotta, s az ő alakját még eddig nem sugározta körül. A smoking igen közönséges holmi, s az a néhány szál őszbaj, a mit olykor-olykor a ha­mar átélt fiatalság emléke gyanánt észre­vesz, bizony nem terjesztet valami va­rázsos fényt. Szóval a megjelenés döntött az asszony szivében, az aranyzsinór, a kardbojt, a szép fogat és más egyéb. Mert Zethényit nyers, műveletlen természetnek ismerte, ami civil-rubában nagyon is kirivó lett volna, hanem a vattázott attilában csak az érdekeltséget fokozta. És ez mo'^t benne is meglesz. Egy civil, aki az asszonyért pisztolyeső elé áll, és lelövi a derék, bátor, lovagias

Next

/
Oldalképek
Tartalom