Esztergom és Vidéke, 1896
1896-06-11 / 47.szám
Esztergom, XVHL évfolyam. 47. szám. ESZTERGOM Csütörtök, 1896. június II. ésVME ! Megjelenik hetenkint kétszer : csütörtökön és vasárnap. ELŐFIZETÉSI Ár\: i j Egész évre ó fit — kr. \ \ Fél évre 3 » — » • j Negyed évre i » 50 » i Egy hónapra — » 50 » j Egyes szám ára — » 7 » i VÁROSI ES MEGYEI ER DEK EINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—ll-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —= TELEFON 59. SZÁM. ==— ügjes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Walllisell- és Hailgll-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyv- | kereskedésében vétetnek fel. 1 Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendőd Nyilttér ára soronkint 20 kr, I Esztergom, június lo. Szeret bennünket a magyarok Istene ! Megadott mindent, amit e napra kértünk : ragyogó verőfényt, felhőtlen eget, lelkes, hazafias közönséget — és távol tartott minden veszedelmet. A moszkvai koronázás napjára . fekete fátyol borul, a mi ünnepünk dátuma piros, gyönyörűen piros marad mindenkoron. A nap jelentőségét méltatni, a nap történetét ismertetni felesleges, hisz hétfőn egész Esztergom Budapesten volt s maga látta, maga hallotta, hogyan tud ünnepelni, hogyan tud lelkesülni a mi édes nemzetünk. A népek életében még aligha fordult elő hasonló nagy, feledhetetlen, ragyogó esemény. Mienk a dicsőség érte ; Istené a hála. És nekünk nagy gyönyörűségünkre szolgál, hogy e helyen ma hazafias örömmel, teljes megelégedettséggel emlékezhetünk meg a hétfői nap nagyságáról. Ezen a helyen, ahol Az .Eszterqom és fiié" tárcáia. Álom, minden álom . Sokszor eldaloltam Egyedüli vágyam, Eldaloltam annyi Sok keservemet. S most veszem — hajh — észre. Hogy a sziv sebére Akkor száll vigasz csak, A, mikor feled . . . S bár lassan feledve — De mindig szeretve — Visszanéz a lelkem Mult időkre még: — Ugy érzem, hogy éltem Legjavát leéltem S ami megmaradt, az Mái" csupán a vég ! . . . Eltűnt ifjúságom Vissza-visszavárom, S bár az ég felé száll Tört tekintetem : — Vándorol a felhő, A csillag is feljö, De tavasz virága Nem hajt lelkemen. — Oh! — immár belátom, Álom, minden álom; Hit,- remény mulandó, Álnok és hamis. Rét nyiló virága, Zöldelő fa ága : Illatozzatok csak — Elhulltok ti is ! hónapok, sőt évek óta nem tehettünk egyebet, mint hogy panaszkodtunk, sírtunk. Eltemetett eszméket, meghiúsított terveket sirattunk, a rettenetes közönyösség, a szégyenletes kicsinyesség, a vétkes mulasztások miatt panaszkodtunk. E nagy nap nyomában nem lehet panaszkodni, sirni nem szabad. Mert Esztergom megye és város közönsége óriás részvételével az ünnepségen megmutatta, hogy az egyesek tudnak lelkesedni, hazát szeretni, igaz szívvel résztvenni az ország örömében. E napon láttuk, hogy Esztergom még ma sem csupán egy kis fekete pont a földrajzi mappán ; Esztergomot emlegették, Esztergomot éltették mindenütt, ahol csak a ragyogó, remek díszmenet elhaladt. Hiszen az egész menet legszebb, legpompásabb része: a hercegprímás, az esztergomi érsek diszhintaja és környezete volt és a hosszú útvonalon álló rengeteg közönség első, óriás éljenzése, tapsvihara akkor hallatszott fel, amikor a mi szerény kis megyénk délceg banderialistáit megpillantották. Ám ha minden elmúl', Fü,- fa, virág elhull, Sirok éjszakája Zárja két szemem : — Lesz talán ki sirva, Nevemet felirja, S olykor elmereng majd Sírkeresztemen . . , Osváth Andor. Asszonyszív. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Ordódy Vazul megrántotta a pisztoly ravaszát, és a foszladozó füstön keresztül meredt szemmel látta, hogy ellenfele Zethényi százados találva összeesett. Hallotta kiáltani nevét, és eszébe jutott, hogy még holmi szinpadi jeleneten is át kell esnie. Kézfogás a haldokló hőssel, bocsánat, s néhány udvarias frázis. Odasietett. A segédek komoran nyitottak utat, ellenfele üvegesedő szemmel feküdt a füvön, szivére mutatott, s két szó, két rekedt, száraz szó jött ki ajkain : — Tárca — az asszonyé. Azzal visszahanyatlott, és a párbajsegéd odasúgta Ordódy fülébe: — Jól találtál, kitűnő lövés volt, — éppen a szív. Nem figyelt rá. Egészen elfoglalta eszét az a pár szó. Lehajolt a halotthoz, és a véres zsebből kihúzta a nagy, sárga bőrtárcát. Azon is látszott valami piros Árnyék ugyan volt e fényességben is, de azt csak mi, benszülöttek vettük észre. Mi, akik tudjuk, hogy nemcsak Esztergom vármegye van, hanem Esztergom város is, mely még mindig nem tett lépéseket arra, amit könnyen elérhetne minden nagyobb áldozat nélkül, hogy tudniillik önálló törvényhatósággá váljék. Az ős Strigonium-nak, a kis magyar Rómának június 8-án bizony ott kellett volna lenni a jubiláris menetben, amelyben sokkal kisebb, szegényebb városok is résztvettek, mert tudtak annak idején, és tudnak ma is akarni és cselekedni. A nagy nap oktávájában kötelességünknek tartjuk, hogy a legmelegebb, legigazabb lelkesedéssel és hálával emlékezzünk meg bíboros egyháznagyunkról, aki ezúttal is megmutatta, mennyire együtt érez, mennyi áldozatra kész azért a nemzetért, amelynek első főpapja és vármegyénk hazafias szellemű, derék vezetőiről, akiknek köszönhetjük, hogy június 8-án Esztergom vármegye az elsők között szerepelt. Nagy napja volt a hétfői az egész országnak, feledhetetlen nekünk. A nemzet lelkesedése, igaz szeretete, százezrek hódolata és lelkesedése olyan nappá avatta azt, amikor csak egy kívánság vonult végig a hazán és szállott fel az egek Urához: »Sokáig éljen a legalkotmányosabb király !« Sa százezrek himnuszának harmóniájából, büszkén ismételjük, nem hiányzottak Esztergom vármegye lakosainak hangjai sem. Senex. A faltámadt lovagkor. Esztergom, jun. 10. Mintha csodaszép álom lett volna ! Olyan álom, amilyet gyermekkorunkkorunkban láttunk, amikor este valami szines szép lovagregénynyel a kezünkben aludtunk el. Igen, ilyeneknek képzeltük, ilyeneknek szerettük, ilyeneknek csodáltuk a régi lovagokat! Tűzött a déli nap, hullott a verejték az arcokról, órákig vesztegeltünk a tömegben és mégis szívesen vesztegelnénk újra órákig, tűrnénk a hőséget, szomjúságot, ha az az Ezeregyéjszaka meséibe illő kép még egyszer megelevenedne szemünk előtt! Az alabárdos kopjás délezeg vitézek, a sastollas, hollófolt, és szürke kabátjának az ujja is hozzáért a félig megaludt vérhez. Röviden köszönt, s ott hagyta a holtat az orvossal, a már közömbösen fecsegő segédekkel és nekivágott gyalog a kis erdei útnak. Égette a nagy tömött tárca és egészben véve nem tudta megfejteni, miért kell ezt átadni az asszonynak, és mi köze hozzá. Hideg borzongatást érzett, hogy hiába történt az egész komédia, és kába reményekért piszkolta be vérrel kabátját. Idegesen forgatta ujjai közt a tárcát, mely közbe-közbe szétnyílt, és a nyilason át látszottak az asszony krémszínű szerelmes levelei átkötve rózsaszínű szalaggal. Hozzá még neki kell elvinni ezeket. Nem tudott tisztába jönni, mint fog szemtül-szembe állni az asszonynyaí, és mint fogja teljesíteni a megbizást. De lovagi kötelesség, a mi elől kitérni nem lehet, akárhogy irtózik is a könyektől, s akárhogy borzong is a siró, zokogó aszszony fájdalmas arcától. , Mintha már most előtte lenne a halvány, kétségbeesett asszony, és a ritka lombokon átsivitó szél mintha a kedvesét elvesztett nő hangos sikoltása lenne. Elfogta a vád az ártatlanul kioltott é}et és két ember tönkretett, eltaposott bjoldogsága miatt. I Aztán elszoritotta szivét a keserű megzonyosodás, hogy az asszony sekély j lelkében csalódott és a férfias szivének igaz lángolása üres kába álomkép körül lobogott. Mert az egész história olyan banális. Két férfi, kik egy asszonyt szeretnek, szép, ragyogó asszonyt. A többi magától jött. Ugy hitte, hogy közel van a célhoz és hogy a huszár el ne ragadja előle, egy szenvedélyes pillanatban kihívta. A levelekből látja, hogy félreértés volt, súlyos félreértés, mely egy ember életébe került. De a sors nem csinálja vaktában a kombinációt. A véletlenben is meg lehet találni az összefüggést, csak keresni kell. Ha ngyan egyátalán van véletlen. Meg volt győződve, hogy az egész a nimbuson fordult. A huszárról a fényes egyenruha árasztotta, s az ő alakját még eddig nem sugározta körül. A smoking igen közönséges holmi, s az a néhány szál őszbaj, a mit olykor-olykor a hamar átélt fiatalság emléke gyanánt észrevesz, bizony nem terjesztet valami varázsos fényt. Szóval a megjelenés döntött az asszony szivében, az aranyzsinór, a kardbojt, a szép fogat és más egyéb. Mert Zethényit nyers, műveletlen természetnek ismerte, ami civil-rubában nagyon is kirivó lett volna, hanem a vattázott attilában csak az érdekeltséget fokozta. És ez mo'^t benne is meglesz. Egy civil, aki az asszonyért pisztolyeső elé áll, és lelövi a derék, bátor, lovagias