Esztergom és Vidéke, 1896

1896-12-25 / 103.szám

Az utolsó esztergomi lámpagyujtó. — 194.4.-ből. — Minden kihalt . . . Minden kihalt, virágja, lombja, Oh erdő másod hol találom? . . . A pusztulás mit nyujtLat, adhat, Azt megkisérlé mind te rajtad; Bár látni egy-két puha fészket, Lakója nincsen, messzeszéledt, Csak szél sikong a puszta iákon. Minden kihalt, emléke, képe; És ninc3 remény hogy visszaszáljon T A sziv, a vágy bár egyre késztet, De nincs a dalba, összhang, érzet, A hárfa húrja szétszakadva, Emlékeztet a régi dalra, S te rád eltűnt szép ifjúságom I . . . LÉYAY SÁNDOR. Sapkák és fokotok. «Az Esztergom és Vidéke* forditása. Irta: JULES LEMAITRE. L . . . . Renle y . . . . Blanchehoz. Angers, 1871. május 15. Már nyolcz nap óta vagyunk itt kedves Blanche, egésszen közel Angershez, egy csinos kis falusi házban. De azok a dolgok, amelyeket átéltem, annyira megzavartak, hogy azt hiszem, csak álmodtam őket. Tudod, hogy kis húgommal, Lillyvel és hat más lány nyal a zárdában maradtunk. Eleinte jól éreztük magunkat, alig tanultunk valamit, csak délutánonkint egy órácskát. Egész nap a parkban voltunk s játszottunk, vagy olvastunk. De a nénikék nagyon szomorúak voltak s valóban nem sokáig tartott a nyugalmuk. Te ugyan már egy év óta a társaságban élsz, de azért még bizonyára emlékezni fogsz arra a különös szokásra, amelyet a zárdában tapasztalhattál. Néha néha — ugy-e, emlékezel ? — amikor játszottunk, egy nénike lejött a kertbe, csengetett s nekünk abba kellet hagynunk a játékot. Összesereglettünk a nénike körül, aki néhány verset olvasott fel az evangéliumból, vagy a „Krisztus követéséből." Aztán megint csöngettek, s tovább folytathattuk a játékot. Ez azért történt, hogy sohase feledkezzünk meg a lékünk üdvösségéről, mert az igazi nagy baj volna. Egy napon, azt hiszem, március 25-én éppen játszottunk, mikor Angéla nénike lejött a kertbe, csöngetett, bum-bum — s elkezde olvasni a bibliát. „Mit használ az embernek, ha meghódítja is a világot", mikor megint hallatszott a bum-bum. Hanem ez a bum-bum már a gránátok hangja. Kedvesem, Angeía nénike annyira megijedt, hogy nem merte befejezni versét, A csengetyü kiesett a kezéből, a kis lányok elkezdtek sirni. En Lillyt karon fogtam és beszaladtunk a tanuló szobába, A nap többi része és az éj minden különösebb esemény nélkül mult el. Hanem másnap, mikor az ebédlőben ültünk, éppen akkor, amikor behozták a levest, akkor — bum-bum, — megint megszólaltak a gránátok, s az egyik éppen a szomszéd ház tetejét szakitota be. — A pinczébe, gyermekeim, gyorsan, gyorsan, szólt a főnöknő. — Vigyék magukkal a levest és a kanalat is ! Tányérral kezünkben, ugy rohantunk le a lépcsőn, mint a szélvész. A levest természetesen kiöntöttük a lépcsőn a nagy sietségben. A kicsinyek pompásan mulattak, Lilly még éppen a hetedik égbe képzelte magát. — A szenes pinczébe ! kiálltott a főnöknő, — ott biztonságban lesznek ! A pincébe leterítettek néhány zsákot s elhelyezkedtünk, ugy ahogy tudtunk Hanem a kissé drámai reggelit a legjobb hangulatban költöttük el. Estig megint nem történt semmi, s a rendes hálóteremben feküdtünk le. De nem sokat aludtunk, — elhiheted, — a kis Lilly kivételével, akinek most az egyszer szabad volt velem egy ágyban aludnia. Minden gyertyát eloltottak s a sötétben természetesen csak még jobban féltünk. Tiz óratájban vakitó fényesség világította meg hirtelen a szobát s olynn dörrenés hallatszott, hogy a hálóterem ablakai izzé porrá törtek. — Jézus Máriai kiáltott Ursula néne, a főnöknő. — Gyorsan a társalgóba, gyermekeim ! Tehát újból költözködtünk, de most már jobban meg voltunk rémülve, mint reggel. A nénikék utánunk hozták a vánkososokat, én Lillyt vittem a karjaimon. Képzeld csak erre a rettenetes zajra alig ébredt fel, s aztán megint elaludt. Elkészítettük az ágyainkat s szépen lefeküdtünk, mikor ismét újra megkezdődött az ágyúdörgés. — A pincébe, kedves gyermekeim! Ne féljetek, kis leányeim! Szépen imádkozzatok a jó Istenkéhez. Tizennégy napig maradtunk a pincében. Csaknem mindig dörgött az ágyú és ropogott a sok puska, s az ablakon át láttuk, hogy a gránátok kertünk legszebb fáit is tönkretették. Mindig olvastunk s bújósdit játszottunk, mert a faés szénrakások közt igen kitűnő búvóhelyet találtunk, csak az volt a baj, hngy néhány nap múlva már minden búvóhelyet ismertünk. Leimádkoztuk az egész rózsafüzért, a kicsinyek nagyon unatkoztak, mi nagy lányok meg csaknem mindig sírtunk. Pedig én nagyn vigyáztam magamra, nehogy Lillyt elszomoritsam. Délben cendesen s nagy óvatosan kilopózkodhattunk a kertbe, hogy a granátszilánkokat összeszedjük. De az idő nagyon lassan mult el. Eelicitas nénike — tudod az a kövér, aki a krimi háborút végig harczolta, — nem birta ki a pinczében s egész komolyan kérte a fönöknőt. — Kérem anyám bocsásson ki. Majd inkább viszek magammal egy esernyőt ! Négy-öt napja rejtőzködtünk már odúnkban, mikor egy szakasz katona jött Versaillesből a kolostorba. A kapitány meglátogatott bennünket, de én azt hiszem, a kíváncsiság is vonzotta. Nagyon csinos ember ez a kapitány, s előkelő megjelenése van. Nem nagyon szép, de olyan előkelően sovány, s az arca olyan nyilt, olyan becsületes. D'Orsanne kapitánynak hívják. Bizonyára előkelő családból származik, hiszen ez meglátszik rajta ! Még nagyon fiatal ember, de bátran viselte magát a háborúban, mert már rendjele is van. Egy órahosszáig maradt nálunk s vidáman beszélgett, — érdekes dolgokat beszélt egy öreg tábornokról, akit Felicitas néne valaha a krimi háborúban ismert. Fölfódözte azt is, hogy Ursula nénének egyik öcscse neki iskolatársa volt St. Cyrben. Egy szóval elragadó modorú ember, — s a kis Lillyvel nagyon sokat foglalkozott. Másnap fris hust és gyümölcsöt küldött, mert mi csak kozervekből éltünk. Mindennap tudakozódott, hogy érezzük magunkat. Néha bonbonokat és édességeket is hozott, amelyeknek nagy részét Lillynek adta. Húsvét vasárnapján derék lelkiatyánk, Jusselin abbé tudomásunkra juttatta, hogy meg fog gyóntatni bennünket. Ugyanezen a napon D'Orsanne kapitány elbeszélte, hogy meg fogja támadni a szövetségesek csapatját. Azt mondta, hogy nincs mitől félnünk. De azért képzelheted felindulásimkat! Jusselin abbé a szenespince egyik sarkában meggyóntatott bennünket. Á nagy leányok zokogtak, — különösen a kövér Malran Berta, tudod, az, aki egy medaillont hord, amelyben az unokabátyjának a hajfürtjét őrzi. Lilly, aki még csak hat esztendős, most gyónt először. Nem tudom, hogy mit mondhatott Jusselin abbénak, de éppen ugy csinálta a dolgot, mint a nagyok. A gyónás után Jusselin abbé rendkívül fontos arccal általános bucsut adott ránk, mint nagy veszedelem idején, s figyelmeztetett bennünket, hogy életünket Istennek szenteljük. Hallottam, hogy erre Felicitas néne azt mormogta : — Helytelen dolog, ilyet beszélni a gyermekeknek! S aztán megáldoztunk, ott a pincében. Ez nagyon megható volt, olyanoknak képzeltük magunkat, mint a milyenek az első keresztények voltak. Este D'Orsanne kapitány megint visszatért a csapatjával, természetesen győztek, de néhányan megsebesültek közülök. Az egyik pinczét kitisztították s odavitték a betegeket; az apácák ápolták őket. En is szívesen segítettem volna ápolni, de a főnöknő nem engedte. Panaszkodtam emiatt a kapitánynak, aki mosolyogva dicsérte meg a bátorságomat, s azt mondta, hogy nekem a kis testvérkémet kell ápolnom. De örökké nem maradhattunk pincébe A kapitány kijelentette, hogy a háború bizonyosan eltart még egy hónapig. Május 8-án a főnöknő közölte velünk, hogy Angersbe megyünk, ahol az ő sógora, aki gyáros, szívesen lát bennünket. Mindegyikünk összecsomagolta a fehérneműit s mindnyájan két-két pár harisnyát húztunk fel s két-két inget és háronr-hégy ruhát vettünk magunkra. 7A "apácák elég okosak voltak ahhoz, hogy világi ruhákba öltöztek s kalapot tettek föl, de láttad volna csak, kedvesem, hogy micsoda ruhákat vettek magukra S Alkonyatkor hagytuk el a zárdát s a park ajtaján mentünk ki. Ahány kalandos regényt csak olvastunk, mind az eszünkbe jutott s a legfantasztikusabb szökési kísérletekre emlékeztünk vissza. D'Orsanne kapitány elkísért bennünket, egész az utolsó előőrsig. Én a kapitány mellett mentem Liliivei és Felicitas nénével. A Szajna hidján a szél elvitte a főnöknő kalapját, ez megint élénkké tette a hangulatot. De éppen abban a pillanatban, amikor a kapitány bucsut vett tőlünk, egy gránát repült el fejünk felett s ez megint elkomolyitott bennünket. A kapitány szerencsés utat kívánt s Ursula nénike mélyen megindulva mondott neki köszönetet azért a sok szívességért amelyet irántunk tanúsított. A kapitány engedelmet kért, hogy kezet szoríthasson velünk. Felicitas nénikének is, nekem is erősen megszorította a kezemet, s Lillyt sokszor nagyon sokszor megcsókolta. Nagyon fájt a szivem, ha arra gondoltam, hogy én ezt a szegény kapitányt, aki olyan jó volt hozzánk, valószínűleg sohase látom többé. De csakhamar Courbevoieba értünk, ahol két kocsi várt reánk. Tiz órakor Versaillesben voltunk, ahonnan vasúton mentünk tovább. Ez az egész. Más körülmények között nagyon jól éreznök itt magunkat, de igy nagyon szomorú a sorsunk. írj azonnal, szivem ! Ezerszer csókollak ! Renée. Töredék D'Orsanne kapitánynak Z Jeanhoz irott leveléből. volt a zárdában, a kik a pincébe menekültek, mert ugy .hullott a gránát, mint a jégeső. Az apácák derék teremtések, akik nem nagyon féltek, s tiz napon át a legjobb egyetértésben éltünk velük. Találkoztam itt egy öreg nénével is, aki tábornokunkat valaha ifjúkorában Krímben ismerte. De mindannyi közül a legbátrabb, legcsinosabb és legvidámabb volt egy kis növendék, alig 16—17 éves, Renée kisasszonynak hivják. Van e

Sy 5—6 éves kis huga is, akit a legszeretetreméltöbb módon gondozott. Az egész társaságot elkísértem Courbevoieba, mert a szegények nem maradhattak tovább is a pincében. Az apácák polgári ruhát vettek magukra, s igen nevetségeseknek látszottak. Mikor elbúcsúztam tőlük, egy gránát repült el felettünk. Renée kisasszony, a ki a kis húgát kezénfogva vezette, — felkapta a kis gyermeket, s anélkül hogy csak egy szót is szólt volna, rámnézett, s a gyermeket a karomra tette. Nagyon meg voltam indulva . . . Különben valószínű, hogy a kicsikét többé sohasem fogom látni. Hanem valóban nagyon csinos volt ; ezt csak ugy mellékesen említem.. Jaques. Töredék L . . . . Renéenek J. Blanchehoz irott leveléből. Paris, 1874. szeptember 21. ... A mult szombaton a gyámommal együtt Lys asszonynál, boldogult anyám barátnőjénél voltam. Lys asszony igy szólt hozzánk: — Ma egy igen kedves emberrel fognak ebédelni, D'Orsanne ezredessel. Alig hogy kimondta ezeket a szavakat, — az ezredes lépett be a szobába. Nem változott semmit, nem is öregedett. Zavartan nézett rám, emlékezett az arcomra, de nem tudta bizonyosan, hogy én vagyok-e ? Erre én elkezdtem nevetni, mint egy kis liba, s ő minden bevezetés nélkül kérdezte: — Nos, Renée kisasszony, hogy van a kis Lilly? Hát Ursula néne, meg Felicitas nénike mit csinál ? Lys asszony és a gyámom csak bámult, hogy mit jelent ez a beszélgetés. De mi, én és az ezredes, ugy beszélgettünk egymással, mint két régi jóbarát. Mert ő már ezredes, kedvesem! Harmincötéves és már ezredes ! Eleinte ugyan azt hittem, hogy vagy gróf, vagy márki, — de hát ez nekem utóvégre is nagyon közömbös . . . Töredék D'Orsanne ezredesnek Z . . . , Jeanhoz irott leveléből. Paris, 1874. nov. 15. . . . Találd ki, mi történt velem, mikor legutóbb Lys néninél voltam ? Találkoztam a kis zárdanövendekkel, akivel a commune idejében egy zárdában ismerkedtem meg. Emlékszel még rá, hogy miket irtam róla? Ö ma még csak húszéves és milyen kedves! . . . Jacques. * „X. ur örömmel tudatja önnel gyámleányának, L . . . Renée kisasszonynak D'Orsanne Jacques ezredes úrral, a becsület-rend lovagjával tőrtént eljegyzését . . .

tt Neuilly, Visitandine-zárda 1871. május 15. Képzeld csak, öreg barátom, a századommal már két hét óta egy apáca-zárdában állomásozom. Mikor megérkeztünk, husz apáca és egy tucat növendék-leány Ha . . . Oh, ha ta még leány volnál, És ha én még szeretnélek, Mindkettőnknek mily mosolygó

r Milyen édes vón az élet! Borotváitan, feketében Elmennék most tihozzátok, És szivedbe, és szivembe Lehoznám a mennyországot S szólnék: Durvaság nincs bennem, Részegség meg épen semmi, Nem kártyázom, csak szeretlek, — Akarsz-e az enyém lenni ? És te szótlan' rám borulnál Én meg hosszan ölelnélek . . . Persze, ha még leány volnál, És ha én még szeretnélek ! Sajó Sándor,