Esztergom és Vidéke, 1896

1896-01-05 / 2.szám

dr. Földváry István, dr. Hulényi Győző, Niedermann József, dr. Prokop Gyula, B. Szabó Mihály urak, továbbá számos régi dolgozótárs igéretét bírjuk, hogy lapunkat támogatni fogják. Ezekben körvonalozzuk hézagosan a lap további irányát és kérjük a közönség támogatását. Munkácsy Kálmán, felelős szerkesztő. Esztergom vármegye és az ezredik év. Esztergom, 1896. január 4. Az előjelekből úgy sejtjük, hogy a millenáris ünnepségek kaleidoszkopszerü pompája májustól novemberig hirdeti majd a világnak azt, hogy nemcsak verekedni, de dolgozni is tudunk ; — hogy bár majdnem félezredéven át védelmeztük — müveit Európa hátát a török ellen s magunkat a némettel szemben, 186f-től a mai napig belenőttünk a czivilizáczióba úgy, hogy az itt ezer esztendő előtt felütött sátorfánkat se német, se oláh, se muszka, sem csellel, sem pedig erőszakkal szét nem verheti. Az ország egyik legkisebb darabja, a vármegyék, mint jogi személyek között a legszerényebb, — mert hisz, mint ilyennek semmije sincs. Esztergom vármegye, az ezredik évforduló alkalmából megrendelte monográfiáját; május 15-én nagyobb költséggel szándékozik megünnepelni az évforduló tulajdonképpeni kezdőnapját és a koronázás évforduló napján Budapesten föl vonuló vármegyei bandériumba megbízottait el akarja küldeni. Ismételjük és kiemeljük hogy csak „akarja," de hogy ebből az akaratból valóban meg fog-e születni a cselekvés, — az még egyelőre kérdés marad. Mert nem elég a vármegyének csak akarni akkor, amikor, ennek az akaratnak a megvalósításához pénz és ismét pénz kellene. Annyit már is elvállalt a vármegye, hogy a zászlótartót s esetleg a hét gyalogcsatlóst felruházza s a szükégett, odakünn az utczán tompán dübörögtek a kocsik. Egyszerre hirtelen felegyenesedett az asszony; Bélához lépett, megkapta a férfi kezét s heves, szenvedélyes kitöréssel kérdezte : — Miért változott meg Béla? — Én ? . . . En nem változtam meg, Klarissza. Félve, alig hallhatóan súgta az asszony : — Én sem ! A szobrász hosszasan, szomorúan nézett végig rajta. A gyémántok szinte kellemetlenül sziporkáztak nyakán és függőiben. A feszes aczélkék derék, mint Walkür-pánczél tapadt felséges derekához. Az egész asszonyról kéjes, meleg illat áradt. Megérezte, hogy Béla válaszol neki néma, szemlélődő pillantásával. Odasimult egészen hozzá, sokáig beszélt, bár a hangja csuklott, akadozott. — Most már mindent tudok, Béla. Tudom, miért ingerelt hajdan a játékközben másnak adott csók ; tudom, miért volt első remekmüved az, amelynek én voltam a modellje. Tudom, miért voltál olyan bus, amikor a konzervatóriumból Drezdába szerződtettek. Szerettél Béla, amig én azt hittem, hogy csak testvérednek tekintesz. Nem nyitottam ki jól a szememet; bűnhődöm is szörnyen azért a rövid vakságért. Mióta visszajöttem, téged látlak, téged kereslek mindenütt. séges fegyverzettel ellátja; de ez még mindig édes kevés, ez még — a esatlósok a szolga személyzet közül vétetvén — csak. egy lovas urat jelent. A vármegyében lakó földbirtokos urak pedig, a mint erről megbízható forrásból értesülünk, fáznak a bandériumban való részvételtől; mert hát ez — szerintük — sok költségbe kerül. Hja, kedves jó uraink bizony az ilyesfélét pénz nélkül bajos megcsinálni ; de nézzék azt a becsületes szegény paraszt embert, avagy, hogy egyebet ne keressünk, akár azt a vályogvető czigányt is, akkor, amikor a házában avagy a sátrában lakodalom van, avagy keresztelő! Szegény az ember, mint a templom egere, de bizony előszedi a ládafenekéről, még az öregapja által odarakott néhány lázsiást, — csakhogy a portája szégyent ne valljon. Azt akartuk ezzel mondani, hogy az a szegény ember annak az ő kis portájának a becsületéért áldozatot is tud hozni, — ha kell; mig önök földbirtokos és egyébbel birtokos uraink beérik csupán azzal, hogy az adójukat exekucziú nélkül könyveitessék el ? — Engedelmet kérünk, ez nem volna hazafias eljárás! Méltóztassanak elképzelni, hogy azt a pénzt, amit arra az utóvégre sem pusztán parádéra, hanem Magyarország méltóságának s tehetősségének a reprezentálására költenek el — hogy ferblit, avagy marhavészt ne említsek — valami uton módon elveszítették. Valószínű, hogy ez ,esetben nem mennének tönkre, hanem talán egy kis késedelemmel azután is megfizetnék az adójukat! Lássák tehát, hogy csak akarniok kellene s Esztergom vármegye olyan küldöttséget állithatna az ország bandériumába, aminő a sokszorta nagyobb vármegyék szakaszai mellett nem röstellhetne magát. Mert utóvégre is fölvethetné valaki azt a kérdést, hogy ha az ünnepség a vármegyék egyetemében Magyarországnak ünnepe, vájjon hova lettek Esztergomvármegyéből a MajthéTe nem jöttél, hát én jövök hozzád, dobogó szívvel, szerelmesen. Az utóbbi hetekben majdnem mindennap megálltam az ajtód előtt, ma végre be is nyitottam. Vak voltam, gyermek voltam, fdledd el a multat egészen. Magam, jövőm ugy is a tied, édes . . . A szobrász is felállott, arcza égett, bár sápadt volt s az ő hangja is csuklott és akadozott. — Tévedsz, Klarissza : téged sohasem szerettelek. Szerettem valakit, de az nem te voltál. Az egy tiszta angyal volt, egy álomkép, amely talán csak a lelkemben élt. Téged nem ismerlek. Akit térdeimre ültettem, a kartonruhás Klárika volt. a szegény iskolamester szegény leánykája, aki a plébániatemplomban a kórus sürü rácsa mögé rejtőzve fejletlen hangon, de ájtatosan énekelt Mária-dalokat. Igen, erről a kis Kláriról álmodoztam valaha. S még azután is, hogy eltávozott, sokáig vártam reá. Ugy gondoltam, hogy egy napon megnyílik a műhelyem ajtaja, ő belopódzik lábujjhegyen, hátam mögé bújik, befogja a szememet s édes, hizelkedő hangon csicsergi a fülembe : »Elmentem, visszajöttem ; itt vagyok, itt maradok^ De a kis Klári nem jött vissza, az én kis Klárim meghalt. A selyemruhás Klarissza, akit három hónap óta az Ederics báró viktoriáján látok, aki gyémántért szeret, selyemért mosolyog, idegen reám nézve, nyiak, a Miskeyek, a Törökök, a Sándorok, a Zerdahelyiek s a többi nagytekintélyű törzsökös famíliáknak utódai? Vájjon azt válaszolja-e akkor az események tudója, hogy bizony nincs ezekből már hírmondó sem Esztergom vármegyében; kipusztította őket a török — no meg egy kicsit maguk is segítettek hozzá! Akik helyeikbe jöttek, azok már az ilyesféle sallangos dolgokkal nem sokat törődnek. Mert bizony bizony édes dolog a méhesben azzal az édes tudattal aludni, hogy senkinek, — de még egy fületlen gombbal sem tartozunk. De hát ebben a semmiben aztán a haza is benne foglaltik! Veritas. Uj évi tisztelgések. Esztergom, 1896. január 4. Az évforduló alkalmából ugy a bibonok hercegprímásnál, mint a főispánnál hivatalos tisztelgések voltak s városunk közügyeit érdeklő nagy fontosságú nyilatkozatok estek. Ezekről röviden a következőkben számolunk be : A klérus., élén a főkáptalannal, uj év napján délelőttt tizenegy órakor tisztelgett a herczegprtmásnál s a szónok üdvözlő szavaira 0 Eminentiája szeretetteljes beszéddel válaszolt. Válaszában különösen kiemelte, hógy az ezredik év nagyjelentőségű eseményeiben és ünnepeiben a magyar klérus is, mely oly sokat bir a honalapítás érdemeiből, teljes lelkesedéssel fog résztyenni. A vármegye Ő Eminentiáját eddigi szokás szerint feliratüag üdvözölte. A papság után a városi képviselőtestület küldöttsége és a tanács tisztelgett, melynek nevében M alina Lajos helyettes polgármester üdvözölte az egyházfőt és Esztergom első díszpolgárát. U Eminentiája hosszabb beszédben válaszolt, melyben kifejezte azt az óhaját, hogy a város az ezred év emlékére valamely maradandó nagy alkotást létesítsen, hogy legalább a megkezdett és függő kérdéseket ez évben okvetetlenül, oldja meg és vigye keresztül, a maga részéről ünnepélyesen igéri, hogy a várost ugy erkölcsileg mint anyagilag minden erejéből és mindig támogatni fogja, hogy „Esztergom haladásának előmozdítását egész életén főkötelességének tartandja. Figyelmeztet a történelem tanítására, hogy a magyarok ismert hibáit, a pártoskodást minden erőnkből mellőzzük, kerüljük s a nemzet annyi fényes erényét emeljük érvényre." Az összes jelenvoltakkal kezet szorított s a folyó ügyekről szívélyesen szót váltott, különösen a körház építésének megkezdését sürgetvén. A megyei tisztikar testületileg tisztelgett a főispánnál, akinél az üdvözlő szónok Andrássy János volt. A főispán a tisztikar igaz barátjának mondotta magát s viszont barátságot kért. A városi tisztikar a vármegye főispánjánál majd az alispán és főjegyző uraknál is tisztelgett és kifejezte a város közönségének jó kivánatait. Kruplanicz Kálmán főispán meleg szavakban válaszolt az üdvözlésre és különösen hangsúlyozta, hogy a közelgő tisztujitásnál az egyesült város jól használja fel az alkalmat s minden irányban ugy intézkedjék, hogy a sikerrel megvetett alapokon most már a városi törvényhatóságot is mielőbb kivívhassa. Mint a kormány képviselője teljes erejével oda fog hatni, hogy a város kívánságai teljesedésbe menjenek. Andrássy János alispán szintén örömmel fogadta a tisztikar küldöttségét s hangsúlyozta, hogy szülővárosának mindenkor buzgó támogatója lesz. B. Szabó Mihály főjegyző megköszönvén a kitentető tisztelgést, a szervezési szabályrendelet részleteiről folytatott eszmecserét. A megyei tisztikar tagjai egyenként kívántak boldog uj évet az alispánnak - és a főjegyzőnek, a városi tisztikar tagjai pedig a helyettes p o 1gármes térnek. Riporter. Elfordult; néhány bizonytalan lépést tett a szobában. Az asszony követte. — Nem beszélsz igazat, Bélai Nem hiszek neked. Nem olyan ember vagy, aki ma szeret és holnap elfeled. A nyelved hazudik, a szived beszéljen !

! Béla megállott és lemondó mozdulatot tett a kezével. — A szivem ? . . . A szivem néma, a szivem nem mond semmit. Fájt egy ideig bevallom, de megmerevült a fájdalmában. Mikor a fölei asszony elhagyott, hozzám jött az égi! Az én márványszeretőim nem csalnak meg. Szeretni, szenvedni nem tudok már, csak dolgozni . . . Az asszony halkan felsírt. Majd egyszerre térdre esett, a drága selyem súrolta a padlót. Összekulcsolta két kezét, mintha imádkoznék. — Béla, ne légy kegyetlen! Ne taszíts el magadtól! Vétkeztem, mert nem voltál mellettem. Elbuktam, de fel fogok emelkedni, ha a kezedre támaszkodhatom ; nélküled csak egyre mélyebbre sülyedek. Megteszek mindent, amit kívánsz. Ledobom ezeket a rongyokat, odamegyek, ahova te vezetsz, csak egy akaratom lesz: a tied. Ne taszíts el Béla; bocsáss meg ! Béla az asszonyhoz hajolt és reszkető karjával udvariasan, de hidegen felemelte őt. — Nincs mit megbocsátanom, Klára. Ellenem nem vétkeztél, hisz én rád nézve senki sem voltam, amint megmutattad. Arany porzó. Ne dobj követ annak az asszonynak a kertjébe, akit el akarsz hagyni, legfeljebb drágakövet. A mézeshetek az asszonyok bakfiskorszaka. * A házasságban mindig A férj a fő, De sziv is kell a főhöz S a sziv a nő. * Ameddig a nő azt mondja : »szerettem,« még mindig szeret. Amint megszűnt szeretni, eltagadja, hogy szeretett. * Az asszonyok mindig egyformák; folyton változnak. A társaságból. * Farsangi krónika. Egyre jobban bővül a farsangi programm, amelynek élénkítéséről első sorban az Esztergomi Neked gyémánt-bouton, czimeres fogat, surahruha, kellett, nekem csak szerető szivem volt. Odamentél, ahol mindezt az öledbe dobták. Hát miért nem vagy megelégedve f — Ha vétkeztél valaki ellen, csak magad vagy az. Csak magaddal igyekezzél tisztába jönni. En nem gyűlöllek, én nem szeretlek : csak sajnállak — szegény Klarissza ! Klarissza egy székhez támolygott és abba leroskadt. Kezébe rejtette az arczát és hangosan zokogni kezdett. Béla az egyik ablakmélyedésbe húzódva sokáig nézte. Nézte sóvár szemmel, önmagával küzködve. Néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha hozzá akarna rohanni. Az asszony lopva, könyein keresztül is figyelte. De a férfi még sem rohant hozzá, hirtelen megrázkódott s újra erős, szinte brutális lett egyszerre. — S végre is mit akarsz velem ? Meguntad a báródat, vagy tönkretetted ? Engemet szemeltél ki az utódjának ? Mondottam, hogy nekem immár csak a márványból való asszonyok kellenek . . . Klára ránézett hosszasan, mereven; látta, hogy minden el van veszve. Egykét perczig még habozott, azután egyszerre felugrott. Szeme száraz volt már ; égett, tudott kaczagni is. —' Nem tettem tönkre a bárómat, pubikám ; van még két uradalma. Örülök, hogy már nem élsz sajton és kenyéren s van olyan jó szivem, nem akarom, hogy