Esztergom és Vidéke, 1896

1896-12-06 / 98.szám

hatják a várostól, hegy egy bírósági épület részére, melyről azt sem tudni még ma, hogy milyen méretű is lesz, odaadja a >Sas-kaszárnya*-telket, mely ma megér testvérek közt 40.000 ftot. És mégis mindezek dacára mit mondott a pénzügyi bízottság ? Azt véleményezte, miszerint azon esetben, ha kész a magas kormány városunkban törvényszéket felállítani, ugy igenis még attól a nagy áldozattól sem riad vissza és készséggel átengeni ingyen e célra a »Saskaszárnya* telkét, a járásbirósági épület részére pedig a »Bizutti« telekből annyit, a milyen nagyságú területre csak szükség van. Hát mi erről a véleményről határozottan ki merjük nyilatkoztatni, hogy az sem esetlen, sem pedig nem nevetséges, hanem a város pénzügyi állapotával szemben nagyonis sok jó akarat. Tagadásba vesszük továbbá azt, hogy ezen hely tavasszal és ősszel csakis csónakkal volna megközelíthető. Mert valójában hol is ezen hely ? A város keleti oldalán kiválóan egészséges fekvéssel, a város minden részéről könnyen megközelíthető és a kocsiforgalmi útvonalon kivül eső, tehát csendes helyen, amilyen a bírósági hivataloknak leginkább szükséges. Arról pedig legyen meggyőződve a cikkíró ur, hogy a város, amint a kérdéses helyen a bírósági épület készen lesz, bármily nehezére essék is, bizonnyára az oda vezető utcákat olyan karba helyezteti, amelyeken ugy a bírósági személyzet, mint a közönség sár nélkül közlekedhetik. Nem vagyunk barátjai a jóslásoknak, de meg vagyunk győződve, miszerint az esetben, ha a kormánynak komoly elhatározása a bírósági épület megépítése, ugy csak készdögbe is, hagyjatok már egyszer békében vele, hisz nem estem a fejem lágyára ! IV. Két évvel később. Miscopin azzal a szomszédjával cseveg, akit annak idején behivott a kölcsön pénz örömére. — És mit tud a jó Bonnivetről, kedves Miscopin ur ? Mit csinál ? — Mit csinál ? . . . Hát tudom is én hogy mit csinál! — Nem találkoznak olykor-olykor ? — Hm ! — Talán haragba vannak ? — Haragba ? Miért lennénk haragba f — Ennek örülök! Magam is azt mondom : az olyan ember iránt, aki ekkora szolgálatra képes, hálásoknak kell lennünk ! — Én is az vagyok, habár azt a 2000 frankot, amit valaha kölcsönzött, csak egyszerű szívességekkel is háromszorosan visszafizettem . . . — Hogyan ? Csak 2000 ... én azt hittem . . . — Mit hitt ... a Bonnivetről hitt valamit ? — De hiszen ön ma . . . — Csak semmi mentegetődzés. Már többen tudtomra adták, hogy ő azt a seggel fogja a város által odaajándékozott telket elfogadni, mint olyant, mely a célnak teljesen megfelel, és ezzel azok a türhetlen állapotok, amelyek a bíróságnak kétfelé való elosztása következtében valóságban fennállanak, végleg meg fognak szűnni. Az >Esztergom és Vidéke* >Kórházaink egyesítése* cimü cikkében nehezteli azt a nézetet, hogy a városi közkórházat a »Vörös Kereszt* kórházzal egyesítsék, és nagy optimizmussal elmondja, hogy miután* 50.000 íorintunk máris együtt van s a minisztérium az ápolási dijakra kölcsönt is hajlandó engedélyezni, de meg számithatunk a város (!) és a közönség áldozatkészségére is, igen könnyen építhetünk egy hatvan-hetven ágyas kórházat. S biztos tudomásunk van arról, hogy a mijük megmagyarázni, hogy a miniszter miért nem engedélyezné ezen összegnek még csak kamatát is — a napi ápolási dijakból fedezendő — a kórház-pénztár terhére felvenni. Hogy a város ezidőszerint, de még hosszú évek során keresztül e célra mítsem áldozhat, azt a fentebb elősorolt számok eléggé igazolják, és ha még hozzávesszük, hogy a város most akar a lejtmérezésre vagy 16.000 frtot kiadni, aztán a villanyvilágítás behozatalával évenként vagy 2000 frt. teherrel többet magára vállalni, és ugyancsak a Lőrinc-utca kikövezése- és csatornázásáért kijáró 20 és néhány ezer forintot is csak most akarja kifizetni, de meg a főkáptalani helypénzszedési jogot is 7500 frtért megvenni, hát ezek a tisztelt cikkíró urat még jobban rnegnyugtathatnisztériumban az a vélemény uralkodik, miszerint egyelőre csak hatvan-hetven ágyra építendő a kórház s így hajlandóbbak a kölcsön felvételét engedélyezni « Hát állapodjunk meg előbb annál a kérdésnél, hogy az a 70 ágyas kórház mibe kerül ? Rendesen ugy számítanak, hogy egy-egy ágy 1000 frt, tehát egy 70 ágyas kórház felépítése berendezés nélkül nélkül belekerül 70.000 frtba, a berendezés 10.000 frtba, össze-vissza egyébb szükségletekkel együtt mint kövezés, parkírozás, csatornázás stb. 90.000 frtba. Ennek fedezetéül rendelkezésre áll Bíboros Főpásztorunknak 25.000 frtnyi fejedelmi adománya, a Takarék Pénztárnál ha jól tudjuk, 15.000 frt, Pór Antal kanonok ur 1000 frtja, és a két év előtti bál, illetve estélyből fennmaradt 1000 frt, összesen 42000 frt, és igy a fedezetet nem találó hiány: negyvennyolcezer forint. Azt a cikkíró urnák nem is merják arról, hogy a város mint erkölcsi testület absolute nincs abban a helyzetben, hogy a kórházra csak egy garas ára áldozatot is hozzon. A közönségre támaszkodni, hogy az hozzon áldozatot a városnak ily pénzügyi állapotával szemben, midőn ennek a közönségnek kell a i2O°/

0-os pótadóban megfizetni az ő kölcsönét, szintén merész vállalkozás. Az utolsó szalmaszál volna czikkiró ur szerint a minisztériumnak azon hajlandósága, hogy az ápolási dijakra kölcsönt engedélyez. No hát eme hajlandóságra nézve is nagyok a mi kételyeink. Tudtunkkal a kórház évi kiadása, mely a napi ápolási dijakból fedeztetik, 8— ezer forint közd variál, ennek a kiadási összegnek napi ápolási dija 70—80 kr. Magában véve ez az összeg is oly magas, hogy az ország provinciális városaiban létező kórházak közül alig van második, ahol a napi ápolási díj ily magasra volna megcsekély szivességet, amivel rajtam segített, uton-utfélen hirdeti s hogy elefánttá fújja fújja föl azt a szúnyogot. Mit mondjak erről még többet ? . . . Nem szeretem az olyan népeket, akik az efélékkel dicsekesznek ... És ebből a fajtából való Bonnivet is. Sohase hittem volna ezt róla, s ha tudom, egy garast se fogadok el tőle . . . egy garast se ! V. Három évvel később. Miscopin a börze előtt tracscsol egyik ügynökkel. — Ez azután nagy nap volt, drága Miscopin ur! — Hm ! Jó meleg volt, épen megfelelő az én vetéseimnek. — Meghiszem azt. Ön a la hausse spekulált. Nem ugy, mint a barátja, Bonnivet. O azt mondta nekem, hogy hallatlan összegű differenciákat fizetett ki. — Annál rosszabb neki! — Nem is sajnálta őt ? — Sajnálnám ! Miért ? Mert ő egyszer valamikor, nem is emlékszem már mikor, rongyos 1000 frankot kölcsönzött ? . . . Azt már reges rég visszakapta. Azért nem kellene a pénzét hibás spekulációkba ölnie. Egyébbként ez a Bonnivet igazán olyan ember, aki az ablakon dobálja ki a pénzét és csupa lumpoknak kölcsönzi . . . Minpig mondtam, hogy ennek még rosz vége lesz . . . Látja, hová vezetett ez a tékozlás ? . . . Most már csak egy lépés és ő a tönk szélére jut . . . Ne is beszéljen nekem erről az emberről többet! Sajnálom és fájlalom, hogy valamikor ettől az embertől szivességet kellet elfogadnom ! VI. Tiz évvel később. Miscopin, a milliomos, nagy kerti ünnepélyt rendez. A mulatság rendkivül zajos. — Apropos! — kiáltja egyszerre egy hang, a napokban egy valamikor nagyon gazdag ember halt meg a legnagyobb nyomorban . . . Bonnivetnek hivták . . . Ön is Ösmerte, Miscopin ur ? — Ismertem, — felelte Miscopin ur, hanyag hanglejtéssel. — Szegény ördögnek én is kölcsönöztem valamikor pár aranyat, de persze sohase láttam többé viszont ! Valamennyi jelenlevő bámulattal tekint az ég felé. VII. A történet morálja: A jótékonyság kamatozik. Franciából: E. A. szabva. Érzi ennek terhét maga a város is, csak tessék cikkíró urnák a városi költségvetésben a kiadások közt megtekinteni. Ha most csak nem többet, mint 20.000 frt. kölcsönt is engedélyezne a. kormány az ápolási dijak terhére, ugyan hova emelkednék fel a napi ápolási dij, pedig ez az összeg még nem fedezné a 48 ezer forint hiányt. Hát ezek a számadatok azt igazolják, hogy bizony helyesen gondolkodnak azok, kik a meglevő Összeggel a Vörös Kereszt Kórházzal kapcsolatos közkórházat kivannak felépíttetni, mert ily módon lesz nemsokára egy uj közkórház, máskép azonban aligha, a mi és a még utánunk következő generáció életében is. Hiszen most is az a szerencsétlensége a városi közkórháznak, hogy a napi ápolási dija túlságos magas, és igy a Betegsegélyző Pénztárak takarékosságból a Vörös-Kereszt kórházba küldik betegeiket. Azt hallottuk, hogy az illetékes helyeken az egyesítési eszme iránt hajlandóság mutatkozik. Ha igy van, sohase törjük magunkat hogy háború esetén mi lesz a közkórházzal, lesz az, a mi minden háború alkalmával előfordul, hogy minden kérdezés és engedély nélkül a beteg és sebesült katonákat helyezik el benne. Bizony fenforog azon körülmény, miszerint számos évtizedeken át Önálló kórházat építeni képtelen lesz a város, hát ne vessük el a kísérletet, mert ezzel egy második égető kérdés vár megoldásra, t. i. az aggok háza kibővítésének kérdése A városok egyesítésével megszaporodott a szegények és elaggottak száma, kik közül már sokan kérelmeznek a szegények házába való elhelyezésük iránt. Mily nagy jótéteményt cselekedhetnék a város, ha ezeken az elaggottakon már most könyörülhetne. Végül az »Esztergomi Lapok*nak »A vágóhíd* cím alatt hozott cikkére kívánok csakis anynyit megjegyezni, hogy bizony a vágóhíd kérdése nem mai keletű. Hát hiszen épen az a baj, hogy az elmúlt 10—15 esztendőt a város teljesen elpazarolta, s most mindezen kérdéseknek nemcsak a papíron való megoldása, de tényleges megalkotása is ugyancsak rémséges gondokat okoz. A vágóhíddal mostanában csakugyan foglalkoznak és nyugodt lehet »a vágóhíd* írója, hogy e részben a közönség türelme nincs úgy megfeszítve, hogy az csakugyan elszakadjon. Mint tudjuk, a bizottság azzal foglalkozik, miszerint az építési kiadásokat lehetőleg leszállítsa. A város egy időben 20.000 ftot deponált egy újonnan felépítendő vágóhidra. Mikor aztán Szilágyi Ferencz Lajos elég drága pénzen elkészítette a terveket, kisült hogy legkevesebb 55 ezer forint kell. Az idő haladtával a közvágóhidak iránt is ujabb követelmények támadtak s