Esztergom és Vidéke, 1896

1896-11-05 / 89.szám

Ezeréves történetünk igazolja, hogy hazánkban a papi rend minden más rend és osztályok előtt állott, közjogunk szerint ma is az ország hercegprímása közvetlen a király után következik, de hát nem is lehet az máskép, mert hiszen ami szent vallásunk hirdetőit, tanítóit méltán, megilleti a legelső hely. És íme ezen tiszteletet követelő helyről, leszálíanak a kortézia porondjára, ahol akaratlanul is annyi piszok és sár tapadhat ruhánkra, amennyit letisztitatni csaknem lehetetlenség. Hitünk és vallásunk követeli, de meg a papi állás is tiltja hogy a reverendát a mocsárban lássuk. Azt óhajtjuk, hogy nemcsak édes hazánk, hanem a magyar katholicizmus is megérje ezeréves fennállását, megérje végtelen időkig fennmaradását, ámde ez csak ugy következhetik be, hogyha azok, kik a hit védői és terjesztői, akik az oltárnál az urnák naponként áldozatot mutatnak be, a politikai nagy hullámverésektől — amelyek rendesen sárt és piszkot vetnek felszínre — távol tartják magokat s megőrzik magoknak ama tisztességet, amelyre az Ur szolgájának leginkább szüksége van. Hova lesz hitünk és vallásunk, ha a kortesbortól és sörtől berúgott egyszerű földmives azt látja, hogy az ő papja melléje ül dőzsölni, s tartja olyan szóval, a melynél fogva haragosa és ellensége lesz elöljárójának, mindennemű atyaíiságának és legjobb barátjának ? Tartsuk szemeink előtt, hogy> minden ország támasza a tiszta erkölcs, mely ha megdűl, Róma ledől és rabigába görnyed.* Senex. — Igen!? Mit mondott a kis fecskepár ? Igen ! Hisz ő oly igazán, oly nagyon szereti Árpádot, nem . . . nem lehet, hogy Árpád viszont ne szeresse, s boldogan, ajkán egy elragadó mosolylyal távozik az ablaktól s megy imazsámolyához, imádkozni érette. Májas 7-ike van. — Margit születésnapja. Alkonyodni kezd. Édes-kedves zenéjü zephir leheg ott, a kis fülke ablakánál, szerelemről, boldogságról susog, mindig csak azt mondja: szeret, szeret, s Margit mégis remeg, fáj neki, hogy késik az a . , . járásbiró. Egyik fogat a másik után érkezik, a ház barátjai már mint együtt vannak, csak O hiányzik még. Oly kegyetlen, ily soká várat magára. Margit vár . . . soká, nagyon soká, végre itt van O is. Szívesen üdvözli az egybegyűlteket, egy pár szóval megvigasztalja a még mindég gyászoló anyát s siet Margithoz. Üdvözli őt s kéri az Ég urát, engedje leghőbb vágyainak beteljesülését . . . Vidáman folyt a társalgás, volt mindenkinek miről beszélni, volt mindengyiknek tárgya, csak Margit s Árpádnak nem . . . Ott ülnek egy kis rococo asztal mellett, ajkuk nem szól, szemeik beszélnek. Hosszas merengés után végre Árpád törte meg a csendet, beszélni kezdett szenvcdélylycl arról a mindenható szereAz esztergomi népoktatás. Esztergom, november 4. Városunknak legdrágább, mindennél előbbre való, a közműveltséget a kultúrát, a közerkölcsiséget támogató- és fejlesztő védbástyája: a népoktatás ügye legszomorúbb stádiumba jutott. Bátran kimondhatjuk, — mert tapasztalataink arra mutatnak, hogy Esztergomban az iskolásgyermekeknek, és pedig a szegény osztályból valóknak nagyobb része helyhiány miatt nem látogatja az iskolákat. A régi szab. kir. város területén, ide véve a Szent-Ignác-zárdát is összesen négy elemi iskolánk van. A testvérvárosok egyesítése után ismét öttel szaporodott iskoláink száma, igy tehát a jelenben kilenc iskolahelyiségünk van, melynek mindegyike a túlterheltség miatt több tanulót befogadni képtelen. Városunk népességével a kilenc népiskola arányban áll ugyan, ámde azok szük volta miatt a gyermekeknek legnagyobb része, — a szülőknek legnagyobb igyekezete dacára is, — iskolamulasztó marad. Annál nagyobb erkölcsi kárral jár e tény, mert az iskolákból épen annak a néposztálynak gyermekei maradnak ki, amely néposztály földhöz ragadt szegény s mindentől hátramaradva gyermekeiben sem lesz annak idején a közrend, és a közfegyelem, a társadalom javára hasznosítható. A mai viszonyokból kiindulva, láthatjuk, hogy ma már a legutolsó napszámosnak is szüksége van az irni és olvasni tudás mesterségére. A fokozatosan fejlődő iparágak hangya-munkásainál nélkülözhetlen ma már szintén, hogy az e pályára lépő ifjú legalább oly értelmi fokon legyen, amely őt képesiti arra, mikép jövendő életpályáján szerzendő tapasztalait saját jóvoltára értékesítse. Pedig éppen e néposztály gyermekei szolgáltatják az iparososztály főelemét; mert a középosztály még ma is abból a balga felfogásból indul ki, hogy gyermekéből urat akar faragni. Urat! nevetséges. Aki lemről, a véghetetlen boldogságról. Margit csak hallgatta, teljes lélekkel egész odaadással, úgyis rózsapiros orca még inkább kigyuladt s az a fényes csillagpár égett ugy, mint szép nyári estéken a messze pásztortűz. Árpád pedig beszélt tovább lelkesen . . . Egyszer megállott, megragadta Margit kezeit, azokat ezer s ezer csókokkal halmozva el mély férfias hangon kérdé: — Szerethetne-e engem? megtudná-e velem osztani nemes szivét, óhajt-e nőm lenni, óhatjtja-e, hogy örökre rabszolgája legyek ? s esdve nézett abba a szép csillagpárba, Hosszú boldog percek következtek. Margit bodog volt, hisz Árpádja megvallotta, hogy szereti, imádja; nem szólt, ajka hallgatott, csak a szive dobogta, hogy : — Igen ! Elhangzott ar utolsó üdvözlés is, pihenni tértek. Margitot ott látjuk nyoszolyájában, ott nyugszik, édes mosolyai ajkán, lelke most is Árpáddal engeleg, vele játszik, neki mesél, a nagy véghetetlen boldogságról, csak szerelme tárgyával van elfoglalva, hisz ez az első szerelem, ez az az igazi szerelem, melytől, melynek varázsától szabadulni soha az életben nem lehet, ez az a szerelem melynek emléke a későbbi, talán keserű perceket megaranyozza. Még alvás közben is rajong szerelmeért, mig a nyugaismeri ezt az uraságot, az ugyan igen rövid gondolkodású ember kell, hogy legyen ; mikor napjainkban a közhivatalnoknak vajmi kevés ideje s legfőképen pénze marad az uraskodásra. De ha ideje van is, vájjon nem kell e magát valamely fenhatóság kényének-kedvének alávetni ? Vájjon van-e annak a közhivatalnoknak szabad akaratnyilvánitási joga ? — Nincs. Mert ha véletlenül megszólal belőle az ember, a reactionárius, kit tesznek leghamarabb szerencsétlenné, mint őt? Mig az iparosembernek ehhez semmi köze ; nézetét, akarat- és gondolatnyilvánítási szabadságát ki gátolja és akadályozza ennek ? Elvehetik-e kenyerét ? szerencsétlenné tehetik-e családját ? — Soha ; mert keresetforrását a saját kezemunkája képezi, egy nem monopolizált egység, hanem, amelyet öngolkodása vezet s juttat jóra, haszonra. De ne beszéljünk erről; a mi társadalmunk nem érett még meg arra, hogy az üres gentrigondolkozást oldalba rúgva, időt vegyen magának eltekinteni a müveit nyugatra, ahol a jog, a pénz, a hatalom az ipar bajnokainak kezében van; akik egyúttal müveit, tanult emberek, akik munkálkodnak csendben, kerülik a feltűnést s ha eljött az idő a jutalmazásra akkor hazájuk csendben, munkába eltöltött fél emberöltő után, felemeli őket magas polcra, oda, ahol államokat kormányozni hivatva lesznek. Egy idő óta kezdünk elmaradni. Városunk óriás léptekkel haladt előre fejlődés tekintetében ; hogy van tehát az, hogy ennek a nagy fejlődésnek a rovására minden ügyünk, minden célunk megfeneklik, mindenigyekezetünk hiábavaló ? Városi közgyűléseink alig-alig hoznak valamelyes határozatot s ha valami életrevaló terv keresztül vajúdik a zöld asztal mellett ülő urak kezein, annak is előre megjósoljuk a végcélját: — hogy feledésbe merül. Igy van iskolaügyünk is. Elhatároztuk, hogy valahára iskolát építünk ; tágas termekkel, a modern lom perceiben is mindig csak annak a gondolatnak él, csak őt látja, hisz csak . . . — Tizenhét éves. * És Árpád egy szép napon megkérte a bájos Margit kezét s az a gyöngéden szerető jó anya édes örömmel adta beleegyezését Margit házasságához. Hisz leányának, most már egyetlen gyermekékének boldogsága, függött tőle. Elérkezett a nagy nap is, Margit esküvőjének napja. Margitnak nyugtalan éjjele volt, nem tudott aludni a boldogságtól, mindig csak őt látta maga előtt, s lelke mesélt neki róla szépet gyönyörűt. Elmúlt a gyötrő éjszaka, a nap első sugarával bemosolygott Margithoz s megaranyozta a boldogság e kis menhelyét. Margit most egy pillanatra elszenderült, de ekkor belépett a szobaleány, párolgó teát hozva egy tálcán, gyöngéden felébresztette a szendergő menyaszszonyt, ki gyermekes bohóssággal kapta fel magára reggeli köpenyét, s egy kis arcképet véve elő, ezer csókkal halmozta azt el, s táncolva halkan dalolni kezdte Árpádjának kedvenc dalát: »Hull a levél, közeledik már az ősz, Szép angyalsm kebelemre mért nem jösz ? Reménységem, mint a madár, . . . Mint a levél messze elszáll . . . elrepül>. S elmerengett, tiszta nemes lelkével, hygienia minden követelményeivel felszerelve ; adunk e szép terv megteremtéséhez pénzt, telket, szóval minden hozzávalót és az iskolaépület terve, maga a vonatkozó építési határozat megfeneklik, belepi a por; a feledés ügyvivői, ügyes takácsai, azok a szürke pókok beszövik hálóikkal az akták tömegét és a nemes város gondolkodásra utalt férfiai — mintha az állatvédő egyesület diszes tagjai között foglalnának helyet — sajnálják megháborítani azokat a szorgalmas pókokat; mert hiszen a városházán minek dolgoznának, mikor a pók úgyis elvégzi helyettük ! Ugyan, ugyan szorgalmas pók uraim ! — nem merültek-e önök a bekövetkezett hideg időszak beálltával — téli álomba ? — Semmi nesz, semmi felelet. Tehát alusznak. Elvonultak a tágas termek barátságos szögleteibe. Most sem lesznek háborgatva. Nem lehet ezt az időszakot egy kis takarításra felhasználni? Például vegyük elő az iskolaügyet, az uj iskola építését. Adjuk ki a mérnöknek a terv és költségvetés-készítésre az utasítást ? s ha a terv kész, ne sajnáljunk egy barátságos tanácsülést összehívni, bizottságban pipaszó nélkül elhatározni az árlejtés kitűzését, ha a beérkezett ajánlatok elfogadhatók, válasszunk ki egyet azok közül és tavaszra legyen isI kólánk ! Legyen! — hiszen e város közönsége sok mindenre rá mondja, hogy legyen, Önök is igy — >lettek.* Ha pedig Önök az állatvédő egyesületnek nagyrabecsült tagjai, s kérésünket — e közóhajt — a pókok csendes téli álmának megzavarása nélkül képtelenek dűlőre juttatni: — engedjék meg nekünk, hogy ajánlatba hozzuk Hermann Ottót, ő most ugy is ráér; az ő felügyelete alatt tán majd felébrednek a — pókok. De elég, a pókokról nem beszélünk többé ; hiszen most súroltak, poroltak Bottyán-palotájában. — oda repült ahhoz a másik lélekhez s csevegett vele sokat, soká, édesen. Margit izgatottan a boldogságtól, kipirult arccal várta Árpádját s a tisztelők s barátoknak hoszszu sora jött őt üdvözölni menyegzője napján. . . . S aztán Isten s ember előtt megvallottak egymásnak, hogy > Szeretem, magamhoz házastársul veszem, Isten engem ugy segéljen* Mikor elhangzott a pap utolsó szava is, Margit boldog Árpádjának karján elhagyta a templomot. De Árpad zavart volt. Isszonyu fájdalom nyilalta át szivét, a becsüietérzés szava — mit eddig leküzdöttnek vett — tönkre zúzta egész életét, egész boldogságát. Mikor Margitjával boldogan kifelé igyekezett a templomból, egy halk sikoly ragadta meg figyelmét. Árpád a hang iránya felé pillantott s ott látta első szerelmét, elhagyatott, elfeledett boldogságát, a szerető szivek legnemesbikét tönkre zúzva, megölve. Megölte a fájdalom, a csalódás szörnyű fájdalma, megtört szive a szegény nőnek, látva Margit bodogságát. Árpád remegett s a szegény Margit a boldogságnak tulajdonította Árpádjának, most férjének zavarát. A nagybőgő zúgása messze elhangzott, a Szádellőy telek fényárban usxott,