Esztergom és Vidéke, 1896

1896-09-03 / 71.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. 71. szám. Csütörtök, 1896. szeptember 3. ESZTERGOM es VIDÉKI Megjelenik hetenkint kétszer: ^ csütörtökön és vasárnap. 1 —*— | EjLÖFIZETÉSI ÁRI I Egész évre 6 frt — kr. 5 Fél évre 3> — » ^ Negyed évre i » 50 » $ Egy hónapra — > 50 » ^ Egyes szám ára — » 7 » ^ 3 VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. a. 9—H-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal; Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —— TELEFON 59. SZÁM. ==— Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallfisch- és Hangh-féle dohánytözsdékben. | Hirdetések ^ a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyv- | kereskedésében vétetnek fel. | —-~ ^ Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári § I bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr, Adópénztár. Esztergom, szeptember 2. A városi adópénztár ajtaja fölött csinos uj érctábla fényeskedik, az ajtón belül azonban még mindég a régiek, nagyon csúnyák és nagyon sötétek a viszonyok. Lapunk tizenhat hasábját hetenként kétszer teljesen megtölthetnénk azokkal a panaszokkal, amelyek a pénztár személyzetének mőködése ellen hozzánk érkeznek. Egyszóval ma már kétségtelen, hogy az uj adópénztár felállításává nemcsak nem jártak jobban az adófizetők, de sőt még sokkal több alaptalan zaklatásnak, eltévesztett megintésnek, vaskos tévedéseknek vannak kitéve, mint azelőtt voltak. S mivel az uj személyzet már régebben működik, a polgármesternek dr. Csernoch János legutóbbi közgyűlési interpellációjára adott abbeli válaszában sem nyugodhatnak meg, hogy az uj adópénztárnok állásábalépése véget vetett minden szabálytalanságnak. Mert bizony nem vetett. A fehér intőlapocskák most is repülnek k .Esztam és Vidéke" tárcája, Tele van a szivem ... Tele van a szivem színültig, Sötét bánattal van tele, És a keservek árja mégis Tovább s tovább gyűlik bele. Tele van a tenger, de mégis A hány ár: mind belé szakad, Oh, mert a hol mélységet érez, Oda zúdul minden patak. 0ZABÓ ^JNDRE;. Puck a kintornában. — Az ^Esztergom és Vidéke« tárcája. — — CATULLE MENDES. — Puck összeveszett egyszer a méhekkeh mert alattomosan befurakodott a köpüjükbe, hogy mézet lopjon onnan; az aranyszínű állatkák gonoszul megtépázták érette fullánkjukkal. És bizony Robin pajtás nem tudta, hova meneküljön előlük. Végre is kereket oldott: ágról-ágra kapaszkodott, füszálról-füszálra szökelt s ha madárka akadt elébe, rászólt, hogy : »Helyet! helyet!*, a szöcskéknek jó messziről kiáltozta már, hogy: t Vigyázz! vigyáz!*, a bükkfákon bujkáló mókusokat meg szépen kérte, hogy vegyék a hátukra. Az ám, de a kegyetlen méhek egyre a szerte-széjjel olyan helyekre, ahol eddig sohasem fordultak meg s most sincs semmi keresnivalójuk. Megintenek nyakra-főre olyanokat, akiknek még mindég nem tudják előírni az évi adóját. Valaki beküld adója fejében egy bizonyos összeget s abból visszakap egy részt. Harmadnap azután megkapja az ukázt, hogy hát mért nem fizeti meg egészen az adóját. — Valaki, aki már befizette az adóját, szintén intést kap. Rohan az adópénztárba, ahol azután hosszas keresgélés után kitűnik, hogy nemcsak nincs tartozásban, hanem még visszakap egy-k ét-kilenc forintocskát. Ilyenkor azután természetesen nagyon kedvesek, nagyon alázatosak, nagyon bocsánatkérők az adópénztárbeli urak, de hát mindezzel már nem teszik jóvá, nem feledtetik el azt a sok bosszúságot és zaklatást, amelyet a szegény adófizető* feleknek okoznak. A mai magas adó mellett, amikor úgyis elég gondot okoz minden állású polgárnak adójának megfizetése, az adópénztár embereinek kellene első sorban figyelni arra, hogy megbecsüljék, ne molesztálják azokat, nyomában jártak. Már komolyan azt hitte, hogy el nem illan boszujok elől, amikor a város egyik utcáján egy szegény, rongyos fickót pillantott meg, aki kintornán mnzsikált s közben alamizsnát koldult. Bizony nem volt az szép muzsika, ami azon a nyomorúságos, repedt, görbe jószágon kinyöszörgött! De Pucknak egy csöpp kedve se volt ahhoz, hogy megfigyelje, kellemes, vagy kellemetlen-e a hangja. Mikor megpillantotta a kintornát, rögtön az a gondolata támadt, hogy belebuvik s ilyenformán megszabadul az ellenségtől. És alig, hogy kigondolta, meg is tette már. Mert hát a manók ott is könnyen átsiklanak, ahova különben egy kis leánykának még csak a kisujja se fér be. Hogy ki járta meg ? Hát bizony a méhek voltak a rászedettek, mert amikor döngve kirajzottak az utcára, senkit se láttak, hacsak a kintornázó fiút nem. Csalódottan repültek vissza rózsáikhoz és jácintjaikhoz, amelyek már unatkoztak is, hogy olyan sokáig nem járt rájuk senki mézért. És ekkor csodálatos dolog történt. Az imént még oly szánalmas kintorna csodaszép dalokat játszott; azt hitte volna az ember, hogy fülemilével, csalogánynyal, pacsirtával van tele, olyan dallamosan szólt, mintha madarak csicseregtek volna! Valóságos madárkalit négy szál deszka között. — Hogy honnan eredt a dal ? hát Puck szeszélyéből; nem tudta, mit akik pontos fizetésükkel az ő munkájukat könnyítik meg. Gondolják el magukról, hogy mit éreznének, ha anélkül, hogy értesítést kapnának adójukról, egyszerre bekopogtatna náluk a végrehajtó előhírnöke? A város közönsége tetemes költséggel azért szervezte az uj adópénztárt, hogy az adóügyek ezután rendesen kezeltessenek, mert ha eddig azok hanyag vitelét panaszolták, mindég az volt a kifogás, hogy egy pénztár a kettős kassza rendes ellátására képtelen. A város közönsége azért adott szép dotációt két uj embernek, hogy a könyvek végre szabályosan vezetessenek s ne adjon a jövőben azok rendbehozása több munkát, mint azok eredeti s rendes vezetése adott volna. Hogy pedig a könyvek most se vezettetnek rendben, arra legekletansabb bizonyítékok a pénztárbeliek folytonos botlásai, amelyek mindazoknak, akik ügyüknek utánna nem néznek, anyagi megkárosodásával is járhat. Az ugyancsak elég gé sanyargatott adózóközönség egyre hangosabban követeli, hogy a városi adóhivatal miveljen menedékében, nótára gyújtott tehát, hogy elűzze unalmát; hiszen mindenki tudja, hogy tavasz kezdetétől ősz utoljáig egyre lesi a fészeklakók csevegését ; igy aztán annyira beletanult abba a nehéz művészetbe, hogyan kell az embereket a zenével elbájolni, hogy ügyességében, párjára nem akadt. A koldus maga is álmélkodott a csudán, — sose hitte volna, hogy kintornája ilyen gyönyörű zenét adjon. És a kapuk lépcsőire, a hamarosan feltárult ablakok könyöklőjére bámuló népség gyűlt, az emberek alig akartak saját fülüknek hinni. — Ó ! minő szép ! . . . ah! milyen kedves románc ! . . . Alig tud velük betelni az ember. A legzsugoribbak is garasokat, ezüst pénzt hajigáltak a muzikusnak, de még aranyat is adtak volna scsak lett volna. Az asszonyoknak, lányoknak ugy tetszett, hogy a fickó nem is olyan csúnya, mint aminőnek első látásra gondolták; haja, ha jól meggondolják a dolgot, szép szőke, mint az aranyos szalma, aztán a bőre is bizonyára fehér, már ahol meg nem Sütötte a nap. Annyi igaz, hogy mindjárt kellemesnek látták a külsejét is, a mint elmerültek zenéjének hallgatásába ; izony, csak inkább a fülükön át lopójzott képe a szivükbe, mint a- szemű kun át. H. A kintornás hirneve mihamar hegyenslendrián, felületes működése mielőbb megszűnjék, s mi is tisztelettel kérjük mindazokat, akiket illet, hogy e cél elérésére kövessenek el mindent. Az úgyis annyira megadóztatott város ujabb áldozatot hozott, hogy csak az adóhivatali zaklatásoktól megszabaduljon, hát ne csocsodáljuk, ha nem türi, hogy áldozatkészsége csak ujabb kárával járjon. Az igazság, a méltányosság érdekében erélyes, gyors intézkedéseket kérünk ! A—n. Karnagy-kérdés. Esztergom szeptember 2. Midőn az idegen Esztergom falai közé lép, tartozzék az bármely vallásfelekezethez, akár kalauzolva, akár kalauzolás nélkül egyenesen a várhegyen épült székesegyház felé tart, hogy ott szemlélete tárgyát: az ország legnagyobbszerü templomát, az ő fenséges mivoltában megcsodál hassa. S aki ezt megteszi, nem holmi vegyes érzülettel, hanem azon felemelő tudattal távozik rendszerint, hogy ezen alkotás Esztergomvölgyön túlterjedt. A fényes városokban, a legragyogóbb fővárosokban is szóba került a neve ; szerették volna hallani ; a lelkesedés óriási volt, Soha semmiféle fönséges zene el nem ragadta ennyire a közönséget, de nem is volt ez csoda, mert a kintorna zenéjében a vadgalamb bugása madárcsicsergéssel egyesült. Nem lehettek el nélküle semmiféle ünnepiességen. O pedig leereszkedőleg elfogadta a meghivást és a grófnétól jövet szívesen betért a marquisnéhoz is. És alig, hogy megforgatta a fogantyút, az elragadtatástól szinte oda voltak a legyőzők mögött: — Ah kedvesem, fogalmam se volt ilyen gyönyörűségről! . . . Nem olyan, minha a paradicsomban volnánk ? . . Én pedig azt tartom, hogy még az angyalok se tudnak ilyen isteni hangversenyt adni. És a kintornás annyira megszokta már a dicsőséget, hogy nem is vette a Aok dicséretet túlzásnak. Különben senki sem ismert volna benne a kósza utcai gyerekre. Bíborszínű, ezüsttel átört selyem ruhában járt, fején pedig drágakőből és igaz gyöngyből való koronát hordott mert hát nemcsak a hire, de a gazdagsága is nagy volt. Most már nem hajítottak neki sovány garast, mint hajdanán, most bizony apródok térden állva nyújtották föl arany tálcán uruk ajándékait: a sok tálért, aranypénzt, ékszert ; hát még a szép asszonyok, akik eléggé szerencsések voltak arra, hogy külön kihall-