Esztergom és Vidéke, 1896
1896-08-30 / 70.szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. (70. szám.) 1896. augusztus ség, mely leginkább megismerhető volt a külszínen, amennyiben a házak csinosodtak, üres köztelkek beépültek, a lakbér ennek dacára fokozódott s az üzletek egyre-másra kinyíltak, míglen a község főutja az egymás mellé sorakozott bolthelyiségek folytán szinte bazárszerü képet vett fel. Nagyban élénkítette a forgalmat a gabonapiac fellendülése, melyet jelentékenyen elősegített a hatvanas és hetvenes években, sőt a nyolcvanas évek elején a termelőknek nyújtott tulmagos gabonaár, mely okból a gabnaraktárak nem is tucat számra, hanem még nagyobb számban keletkeztek Párkányban. A jó Hegyfark akkoron még csak ugy ontotta a finom nedűt, melynek hire messze vidékre elterjedt s keresett árucikké válva, a párkányi gazdanép boldog megelégedését növelte. E boldog idő emlékezetét uj utcák és házsorok jelzik, igen, csak jelzik, mert azoknak lakói a jelen helyzettel nincsenek kibékülve. Még tizenkét év előtt többszörösen hangoztatták a párkányiak, hogy Párkány túlszárnyalja, némelyek szerint eltemeti, elnyeli Esztergomot, mert a fejlődési processus itt észrevehető volt, ellenben Esztergomban — nem. Ez időtájt gyanús, sőt érthető aggodalommal lettek eltelve az esztergomi polgárok, hogy hát csakugyan Párkányé lészen az elsőbbség Esztergom fölött ? Többen már azon tanakodtak, hogy ha változás be nem áll, hát jó lesz az ipari- és kereskedelmi téren az üzletáthelyezés kérdésével is megbarátkozni. Párkány és vidékének akkori jóléte takarékpénztárt is hozott létre, mely mint az azon vidékre terjedő közvagyonosodás biztos fokmérője, Esztergomban nem csekély lehangoltságot okozott. Az eddig előadottakból kiviláglik, hogy Párkány fejlődése Esztergom egy-egy ilyen bájos, igénytelen gyermekleány, mikor félénk lépésekkel végigsuhogott az utcán. Bezzeg nem voltak ezek a lépések azok a modern poéták által sokszor megénekelt előkelő, hosszú, mágnásos lépések — íélénkek és aprók voltak — de kedvesek, nagyon kedvesek — az aszfalthoz nem szokott lábacskák félénk tapogatózásai. És arcukon sem volt az előkelő, nagyvárosi sápadtság és szemeik se csillogtak jobbra, balra, kacéran, kihivólag, de piros és egészséges volt az arcuk és szerényen nézegettek szét az utcán, csak akkor sütve le a tekintetüket, mikor egyegy merész úrfi nagyon meg találta őket nézni. Kedvesek voltak csak igy látásra is, s kétszeresen kedvesek, ha régi ismerőseink voltak, a kiket utoljára még rövid szoknyácskákban láttunk, s a kik most kissé szögletesen talán, de végtelen bájosan emelik meg hosszú szoknyáikat. Milyen jól esett ezekkel újra találkozunk ! S közelükben, hogy szálltak el szivünkből a léha vágyak, agyunkból a frivol gondolatok. Magukkal hozták ide a vidék egyszerűségét s tiszta hangulatait , arcukon az egészséget, üdeséget, leikükön az igaz leányság zománcát. És nagyon csalódott az, a ki ma egész sajnálattal mondta nekem : — Láttam a minap. Valami kis falusi ártatlanságot kellett kalauzolni! Képzelem, milyen jól mulatott! Nem jól képzeli. Mert a jó mulatságnál is többet élveztem : boldognak érezrovására történt, aminek természetes voltán senki sem kételkedhetik, mivel Esztergom földrajzi fekvése, a fővárostól való elszigetelsége azt magával hozta. Azonban az idők változtak s a változó idővel uj alkotások jöttek létre, melyek Esztergom és Párkány fejlődésének mérlegét Esztergom felé billentették. Legnagyobb alkotás ez idő szerint az állandó híd, az esztergomi vasút, de legfőképen az esztergomjárási bányavidék kiváló fellendülése. A bányásznép Esztergom város közelében megtízszereződött, uj bányatelepek nyíltak, melyek a közfogyasztás terén Esztergomnak uj jövedelmi forrást teremtettek. Az állandó hid használata megnyitotta a párkányvidéki közönségnek az Esztergomba vezető utat, ahol áruit jobb árban értékesítheti, mert az itteni vevőközönség igen megszaporodott a nagymarosi és visegrádi nyaralók küldöttei által. Noha a gabnapiac még nem versenyezhet ez idő szerint Párkányéval, — de mert a gabnaárakban — szerencsésebb szállítási conjunkturák között állván, — többet kínálnak, mint a pestiek, — azért a Zsámbék és környékén levő falvak élelmes termelő közönsége nem Budapestre, hanem Esztergomba hozza eladásra gabonáját. — E körülmény ismét Esztergom előnyösebb helyzetét igazolja, ami miatt visszafejlődésről itt szó sem lehet. Esztergom város az egyesülés által nagy lépést tett előre, mindazonáltal csak ugy és akkor fog szembeszökő módon fejlődni, — ha annak terhei kevesülni fognak. Legtöbb terhet a culturális kérdések megoldásai okoznak, — amitől Párkány legnagyobb boldogsága idején is mentesítette magát. Ha csak oly arányban hozna a culturáért áldozatot Esztergom, mint Párkány, akkor a pótadó több mint felére leszállítható volna. Azon nagymérvű igénybevevés, mely az esztergomi polgárok adóztatásában gyökerezik, hozta létre azon határozatot, mely a Párkányból jövő reáliskolások tandiját 22 frtban állapította meg azon egyszerű okból, mivel a teherviselésben ők nem részesek, — tehát nem élvezhetik olcsón a culturális előnyöket sem. Tessék Párkánynak is egyesülni Esztergommal, akkor fizetni fognak ugyan pótadót, de az előnyök sokféleségében is osztozni fognak. Párkány néhány századdal előbb »Kakát* nevet viselte, miért ne lehetne azt újból Esztergom névvel felcserélni ?!, Gy. JVagóhid? tem magam, mert kezdtem visszanyerni elveszni készülő hitemet abban, hogy vannak még olyan leányok is, akiknek nemcsak udvarolni lehet, de akiket el is lehet venni szegény embernek is, becsületes embernek is. Vértessy Gyula. Egy királynő gondolataiból. — Az »Esztergom és Vidéke« tárcája. — Isten csak egyetlen oszlopot adott teremtésének : a szerelmet. * A szerelem nr.71 látja a hibákat, a barátság szereti azokat. * A bocsánat majdnem közönyösség; az ember nem bocsát meg, ha szeret. * A házasságban szent barátság fogja helyettesíteni a szerelmet. Jaj azokaak, kik ezt idej ekorán nem értik meg! * „Mennyit szenvedtünk együtt!" íme a barátság himnusa! * A boldogság nagyobb, mint a szerencsétlenség. A szerencsétlenség nem oltja ki a boldogság emlékezetét, mig egjyetlen pillanatnyi boldogság gyakran ^vek szenvedését feledteti el. * A földi nagyságok mindig arra Vannak szánva, hogy mulattassák a tömeget, még temetésük által is. Vojnits Döme beszéde. Esztergom, augusztus 29. A pannonhalmi millenáris ünnepségnek kétségkívül egyik legkiemelkedőbb, legfeledhetetlenebb momentuma volt Vojnits Dömének, főgimnáziumunk érdemes igazgatójának poétikus, megragadó szép beszéde, amelyről például az >Egyetértés* kiküldött tudósítója igy irt lapjában: . . »Vojnits Döme igazgató mondta el nagyszabású, költőiesen szép, ragyogó nyelven, hol ódai emelkedettséggel, hol a hősköltemény pompázó virágaival diszes beszédét. Áhítattal, majd kitörő lelkesedéssel hallgatták az ünnepi szónok látnoki szavait.* Mivel a fővárosi lapok részben tévesen, részben rossz kivonatban hozták a remek beszédet, kiváló örömünkre szolgál, hogy nekünk móHogy az ember uralkodó barátja legyen, szenvedély, becsvágy, önzés nélkül valónak, tisztánlátónak és előrelátónak, egy szóval nem embernek kell lennie. * A politika szótára nagyon összevont; ez a szó: részvét, hiányzik belőle többek közt. * A varangy fölfalja a legyet, a kigyó a varangyot, a sas a kigyót, ime a politika : követi a természet törvényeit. * A politikában az ember mindent föláldoz : barátját, testvérét, feleségét, lelkiismeretét ; csupán saját magát nem áldozza fői. * A háború két müveit nép közt: felségsértés a civilizációval szemben. * Két kutya eszik egy tálból: ime a háború előzménye. * Palotákat építenek a gonosztevők számára és ágyukat a becsületesek ellen. * Mikor egy anya kiállott már minden aggodalmat, minden remegést, minden fáradságot, megölik fiait a csatatéren. * Nem volnának mártírok, ha nem volna tömeg. Ha az ember valamit erősíteni akar. Istent hivja tanunek, mert az soha sem mond ellent. Carmen Sylva. dunkban van egész terjedelmei bemutatni azt. Hangzott az pedig aképpen, amintl itt következik: Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! »Datur haec venia antiquitati, ut, miscendo humana divinis, primordia urbium augustiora faciat*. A nagy római történetíró eme mély emberismeretre valló szavai jutnak eszembe, midőn azon megtisztelő feladattal állok szemben, hogy a törvényhozás és magyar kormány által hazánk ezer éves fennállásának emlékezetére szánt pannonhalmi monumentum felavatásának ezen országos ünnepélyén felidézzem a lelkekben emlékét ama nagy időknek és magasztos eseményeknek, melyek a honfoglalás nagy drámájából e helyhez fűződnek. Messze, a felkelő nap országában, hol ezüstös folyók, gátak közé nem szorítva, öntözik a végtelen pusztákat, hol égbe meredő magas hegyek nem szabnak határt a képzeletnek, ringott dicső eleink bölcsője. Szabad volt e nemzet, mint pusztája, szabadság volt életeleme í akarata nem ismert határokat, képzelete szabadon szárnyalt. Krónikásaink, kik mindmegannyi költők valának, a multak vékonyka szálaiból — a honfoglalás haditetteiből csapongó fantáziájuk segitségével bámulatra ragadó képeket szőttek. Amit az ő honszeretettől megittasult képzeletük alkotott, az a mi legdrágább kincsünk, legkedvesebb örökségünk — hagyomány. Drága kincs és kedves örökség ! De csak az tudja igazán megbecsülni, kinek lelkében poézis van ! Mit regélnek, mit mesélnek a mi krónikáink ? Azt regélik, azt mesélik, hogy dicső eleink »Merre, meddig mentek harcra, háborúba? Hirvirágot szedni gyöngyös koszorúba!* Meglehet, hogy az a kéz, mely még mindig a kardot forgatta, nem tudott ügyes és szép barázdákat szántani a pergamenen ; meglehet, hogy az* ki szivvellélekkel a drága honi göröngyfiöz tapadt, elhibázta a geographiát; meglehet, hogy az, aki szemeit csak a puszta végtelen messzeségéhez szoktatta s esténként sátora előtt elterülve, a megmérhetetlen égboltozat azurkékségét bámulta, két-három század messze homályos ködében eltévesztettette a kronológiát; de nem tudom elhinni, hogy képtelenség volna az, mikor a történet világában is annyiszor próbára tett, harcedzefie hősökről, kiknek a gyermekjátéka haírc volt, az ifjú sóvár szemekkel nézte 2 T pja kezében a ragyogó fegyvert, a férfiaK,, mindannyian >a harcnak vezetői és tudój valának «, a harc viharaitól megtépett, fgg dalia fejedelme hivó szavára büszke önérzettel monda: >Fejedelem! Még nem gycigék a bárdot « [emelni E karok, s kedves még a kardcsörgés agg [füleimnek,* nem tudom elhinni — tiondom, hogy képtelenség volna, mikor ily hősökről azt regéli nekünk: hogy kai djokkal nyitottak maguknak urat o hazába, hogy diadallal hordozták meg fegyvereiket a DunaTisza öntözte rónákon; hogy karddal hasitották ki azt a szép darab földet, melyet a természet már előbb kikerekített : hogy fegyverük élén alkották e hazát örökkévalóvá! A pannonhalmi országos emlék ennek a nemzeti hagyománynak egyik legdrágább gyöngyét, legkedvesebb epizódját Örökiti meg. Képzeletem visszaszáll a múltba. Megnépesül az előttem elterülő síkság ; látom a turulos zászlót, »melyet Almos nővére, a szelid Zala szőtt«, amint a játszi szellő lebegteti; hallom a hadi-kürtöt, amely >a Meotis partján még lágyszavu sip volt*, amint 5 szivet emelőén szól a bajnok ajakról* ; csendülnek a fegyverek, dobog a föld a szilaj paripáktól. Párducos Árpád jő rettentő serege élén. » Rendítő buzogány jobbjában ; oldala [mellett Ősei harcaiból maradott nagy kardja [világol; Mint Ügeké, szépapjáé, termetenagy. [Könnyen Mozdul a súlyos fegyverrel; karjai, [válla Mint a Mátratető s bércei, izmos, [erősek. < Elmondhatnám, hogy : »Kerekedtek fel Öreg Ázsiából Istencsuda által őseik hónából*.
