Esztergom és Vidéke, 1896

1896-08-27 / 69.szám

Esztergom, ÁVIL^™olyam. ESZTERGOM és VIDÉKI »*XXXXXXXXXXXXXNX\X\V\XXV\X\XXXXXXXXXXX\XXXNXXXXX\X\XXV\X\X\XXVXXXX\XXXXX\XXX\^^ 3 > 5 Megjelenik betenkint kétszer : ^ csütörtökön és vasárnap. . I ELŐFIZETÉSI ÁR,: S s í Egész évre 6 frt — kr. § Fél évre 3> — » S Negyed évre i » 50 » $ Egy hónapra — » 50 » ^ Egyes szám ára — » 7 » ^ *>O^XXX^XXXXXXXXXXX\^NXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVxX\X VÁROSI ES MEG YEI ERDEK EINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcz a, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—H-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és maganhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —== TELEFON 59. SZÁM. ==— Egyes számuk kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir­kereskedéséuen, a Wallttsell- és Hailgll-féle dohánytőzsdékben. *xxxxxxxxxx\xxxxxxxxxxxxvxxxxx> ^X\X\X\X\XNXSX\XXXNX\XXX\XXXXXXXXXXX\X\X^ Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyv- | kereskedésében vétetnek fel. Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr, xVxXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXX^ Milléniumi ünnep városunkban. Esztergom, augusztus 26. Hűvösek immár a reggelek, az esték, a nappalok is, gyérül az aká­cok sürü, gömbölyű feje : millénium dicső esztendeje nyolcadik hónapjá­nak utolsó napjait morzsolgatjuk. A három zöld halom és a négy ezüstfolyam országában már körül­belül mindenütt megünnepelték a nagy, impozáns dátum emlékezetét; a kis, elhagyott pusztában épen ugy, mint a boulevardos, pezsgő életű nagy városokban. Századokra szóló kőemlékek, monumentális kultúrpa­loták, igénytelen márványpiramisok mutatják mindenfelé, hogy a mi né­pünknek van érzéke a nemzeti ün­nepek fontossága s jelentősége iránt. S minél több millenáris ünnepség, millenáris emlékalkotás történetét olvassuk s minél inkább közeledik vége a nagy esztendőnek, csak an­nál jobban elszorul a szivünk arra a gondolatra, hogy városunk, amely pedig nem utolsó szerepet játszott az ezer esztendő változatos krónika" jában, hogy városunk annyival se tegye emlékezetessé az 1896-iki évet, Az .Esztergom és Vidéke" tárcája. Pas de Quatre. Ruhák suhognak, zene zendül Pár párra lejt, forog vadul. Az ifjú nép között, mint hajdan, Ma is a tánc divatja dúl. Divatba' van a fény, a lárma, Réztányér csattog, dob pereg . . . Mind régi. — Új csupán a táncfaj, S az emberek. A Pas de Quatre-t négyen járják. — Az első még csak félve mer Karolni nőt. Félszeg gyerek még, Pelyhedzö állu siheder. Mellét az őserő dagasztja, De arcába szökik a vér, S pirul, mikor egy szőke kis lyányt Egy tourra kér. A másik hamvas, szép virágszál, Minőt csak a tavasz terem. Aranyhaján igézet és csáb, Szemébe' tűz és szerelem. Kacagva futnak át a termen, Hol nékik csupa rózsa nyit — S egy pajkos tündér rajok szórja Virágait . . . A harmadik, az furcsa táncos, Ott lappang kettejük nyomán, Tud szólni pokróc-durva módon, S tud hízelegni szép simán. S mig suttog örökös tavaszról, — Mivel as udvarláshoz ért — Reájuk szórja, észrevétlen, Az őszi dért . . . amennyivel például egy máramaros­megyei, még talán a helységnévtá­rakból is kifelejtett orosz község tette. Beszélik, hogy a város mégis ren­dez milléniumi ünnepet. Lehet, hogy rendez, de ettől semmit sem remé­lünk. Hallani fogunk talán néhány szónoklatot, nagyon sok mozsárdü­börgést, látni fogunk nemzetiszínű posztót, sok szüreti rakétát; néhány óra alatt azután elhal a frázisok echója, kialszik az örömtűz és kifa­kul a háromszínű posztó. — Mi azt óhajtjuk, hogy bármily szerény, de mégis maradandó emlékkel mutassa meg városunk közönsége, hogy nem aludt, nem volt egészen tétlen a dicső, nagy napokban. Éppen olyan jól ismerjük városunk vezetőségének tehetetlenségét, közö­nyösségét, szerencsétlen kezét, mint városunk közönségének agilitását, lelkesültséget, intelligenciáját s igy bizonyosak vagyunk abban, hogy ha nem a hivatalos város, de maga a város közönsége veszi kezébe az ügyet, a siker biztosítva van. Előttünk fekszik Léva városa mult­heti milléniumi ünnepének prog­Arcukról a hamvat lelopja S fehérre festi a hajók'. A tánc lassul, a rózsa fonnyad, Szivök nem ég már, csak sajog. Még örömest mosolyganának, De fű a szél kegyetlenül, Alkonyodik, — s denevér-szárnyak Szállnak felül . . . A negyedik a táncteremnek Sötét, hideg végébe' vár. Nem ifjú ember már e táncos, És botra támaszkodva jár. Hó-üstökét a szél zilálja S az arcán ránc minden vonás. — Valami vén dalt dudorászgat, S egy gödröt ás . . . MARTOS FERENC. rammja. A megye és a város min­den notabilitása — párt- és vallás­külömbség nélkül — ott volt a ren­dezők között, az alkalmi darabot maga a megye irodalmilag müveit alispánja irta, az élőképekben a me­gye legelőkelőbb ifjai és leányai szerepeltek, de volt is annyi jöve­delme a díszelőadásnak, hogy a lévai millenáris kórház felépithetése immár biztosítva van. Ha a mi tár­sadalmunk is annyi szeretettel, lel­kesedéssel, buzgalommal veszi párt­fogásába az ügyet, mi sem fogunk hátrább maradni derék szomszéd­jainknál. Hogy mi legyen a mi millenáris emlékünk, az természetesen alapos megbeszélés tárgyát képezheti. Ne­künk kezdettől fogva Szent István szobrának felállítása volt a tervünk. Hogy valami nagyobbszabásu szo­bormüvet szerezzünk, arra természe­tesen kevesek is, szegények is va­gyunk, de a fentemiitett módon olyan összeget bizonyosan összeho­zunk, hogy mégis művészi értékű kisebb szobrot állithatunk fel vala­mely alkalmas téren, például a Ba­zilika előtt, vagy a kerítésétől meg­A néger. — Az »Esztergom és Vidéke« tárcája. — — ANDRÉ THEURIET. — A mult napokban egy szerecsen tanuló jött velem szembe a Luxemburg-kertben. Vadonat uj világos kék kabát, fehér mel­lény, sárga nadrág és lakk-topán volt rajta. A fiatal ember nagyon jól látszott magát érezni uj ruhájában. Ez a kép önkénytelenül eszembe juttatta azt a benyomást, melyet reám ifjú ko­romban az első szerecsen látása gyako­rolt. Mintegy tizenhat éves lehettem ak­kor s egy félreeső kis keleti városban tanultam, hová még nem hatolhattak be a vasutak. A szünidők kezdetén egyik közeli faluba voltam hivatalos egy paraszt­lakodalomra vőfélyi minőségben, mely kitüntetésre nagyon büszke voltam, any­nyival is inkább, mert egy kedves, fiatal leánykát adtak mellém, aki mellett, az ottani szokás szerint, a gavallér szerepet kellett játszanom a lakodalom egész tar­tama alatt. Velem egykorú, kedves, sugár termetű, finom leányka volt, egészen kedvemre való. Varrónő volt és ez a foglalkozás oly finomságot kölcsönzött neki, minővel a kemény, mezei munkához szokott többi leányok éppen nem bírtak. Valóságos lovraini tipus volt, kissé széles cimpáju, fitos orral, elég nagy szájjal, nem annyira szép, mint csinos arccal. Hamar megismerkedtünk. Tanulói szé­lességemmel, mely arra késztet, hogy mi­nél előbb embernek mutassam magamat s hogy beleszeressek minden leányba, ki utamba akad, rögtön odaadtam neki a szivemet s meghőditani reméltem az övét is. De ha merész voltam képzeletben, na­gyon kevéssé voltam az tettekben és sza­vakban. Egymás mellett ülve a fal kertre nyiló ablak mellett, msiy alatt majd leszakadtak a szilvafa ágai a sok gyümölcs terhétől, lopva tetófatgettem Delorme Claudettere. (Igy hívták az én kis lányomat). Zavaros fejindulás szorí­totta össze a mellemet s/vágyva vágytam megszoritani a Claudettéj kezét és szerel­mes szavakat mondani rieki. szabadított s a Duna felé szabaddá tett Primáskertben. Van intelligenciánkban amatőr poéta, színész, festő, muzsikus elég, s olyanok, akik, mint arról már elég alkalmunk volt meggyőződni, sokkal többek egyszerű dilettánsoknál. Ezek nyújtsanak azonnal egymásnak kezet s kezdjék meg haladéktalanul a munkát egy ünnepély megteremté­sére. Hartvik regensburgi püspök azt írja Szent István élettörténetében, hogy dicső királyunk atyjának : Geyza vezérnek Esztergomban an­gyal adta tudomására, hogy a ma­gyar nép apostola megszületik. E látománynyal kapcsolatosan lehetne talán azután élőképekben bemutatni városunk történetének főbb mo­mentumait. Igaz, hogy nagyon sok ily mo­mentum nincs, de annyit mindég találhatunk, amennyit például Léva városa mutatott be. Csak találomra emiitünk fel néhányat. Például Szent István megkereszteltetése, amelyhez mindjárt pompás mintánk ís van Benczúr ismert képében. — Az esz­tergomi Szent Özséb kanonok, amint Csakhogy szánalmasan félénk voltam ; nem mertem moccani, sem egyetlen szót is kiejteni. Mig Claudette ujjai gépiesen csavargatták fel, meg le kötényének a szalagját, besötétedett; lámpát hoztak be és én aludni mentem, álmadozva arcának kedves gödröcskéiről, melyeket szerettem volna összecsókolni. Másnap megtörtént az esküvő a polgár­mester előtt és a templomban ; azután bőséges lakoma következett, mely után az egész násznép a falu korcsmájába indult zeneszó mellett lakodalmi táncra. Javában folyt a mulatság, mikor valami szokatlan zaj hallatszott be az utcáról: — Szerecsen, szerecsen ! — kiáltozták. A táncosok az ablakhoz rohantak, mig egy csoport rémült leány a terem hátte­rébe húzódott. — Hohó ! édesem, — mondotta egy ujon jött legény az én leánykámnak, szép kis törtéríet. igazán. Az unokanővéred, Desipée, aki Parisban ment férjhez, érke­zeti meg a férjével, egy szerecsennel. / — Egy szerecsennel! — mormogta Claudette, — alig tudva valóban, hogy hát mi is az. Mindamellett látván a fiatal ember gúnyos arckifejezéséből, hogy va­lami különös dologról van szó, tágra nyi­totta szemeit s össecsapta kezeit. — Igen, szerecsen. Fekete, mint a su­viksz. Külömben mindjárt meglátod, De­sirée idehozza a bálba. Az erdők közé temetett faluban, hol i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom