Esztergom és Vidéke, 1896
1896-07-16 / 57.szám
tésére gondoljon. Ha ezt megtenni elmulasztja, maga is sírásója lesz városunk jövőjének, régi, szép hírnevének . . . Herkules csak egy ember volt, mégis egymaga kitisztította Augias istállóját! . . . Szerezzünk mi is egy Herkulest magunknak és akkor remélhetjük, hogy tiszta lesz végre Bottyán János-palotája. És akkor rendben lesz minden! Aucun. A mi leányaink. — Egy öreg bácsi levele. — Esztergom, július 15. Kedves Szerkesztő öcsém ! Ejnye, ejnye, bizony rosszul írtam a titulust! Csak a maguk leányairól akarok beszélni, mert hát nekem vajmi kevés közöm van már ehhez a városhoz. Húsz esztendővel ezelőtt — anno Domini 1876. — vettem búcsút hajóhidjának utolsó glédájától, s húsz egész esztendő múlva — anno 1896. — láttam viszont a Bazilika ormós kupoláját, amelyről azóta bizony éppen úgy lekopott a az aranyozás, amint a fekete szín az én pusztuló hajszálaimról. Az idén is Fortuna istenasszony szeszélye hozott vissza. Pesten akartam tölteni a nyarat, de felültem a nagyszájú újságoknak. Valami hoszszu cimü ellátási vállalat gondjaira bíztam magamat, — hogy a kakas csípje meg! — no és ez a tisztelt vállalat azután úgy ellátott, hogy egy hét alatt nyolc hétre valót fogyott a bugyellárisnm. Akkor azután eszembe jutott, hogy én valamikor az öreg Schleifernél húsz krajcáron tányérnyi rostélyosokat ettem, s harminc vassal fizettem a kicsindi bor literjét, hát hamarosan elzónáztam Esztergomba. Húsz krajcáros rostélyost, harminc krajcáros kicsindi bort, az igaz, hogy nem találtam, de sok egyebet. Valóságos vashidat, amely felállításának lehetetlenségét tíz évig hűségesen vitattuk Péter bácsival (úgylátszik, ebbeli meggyőződésének megcáfolása görnyesztette meg őt), kaszárnyát, amelytől még a tagadás szelleme serrf tagadhatja meg a kaszárnya-karaktert, valóságos kávéházat picolóval, kasszirnéval és márványasztalokkal és lucus a non lucendo : szagtalanító csatornákat a parkká még át nem alakított Szécshenyi-téren. (Ez a vigasztalása még megmaradt Péter bácsinak.) No de én vén kujon vagyok, s bizony nem sokat érdeklődöm a csatornázás, a parkírozás, az épületek iránt. Mindég többre becsültem a a milói Vénusnál, még ha egyik karja nem hiányoznék is, az eleven Évákat. Dictum-factum, hiddal, kaszárnyával, kávéházzal, brevi manu végeztem és a leányzók megfigyelésére kezdtem fordítani minden időmet. Három hete vagyok már itt, kedves öcsémuram és mondhatom, hogy három hét alatt sok mindent obszerváltam. És ez obszervációimat oda summázhatom, hogy a város semmiképpen sem változott meg annyira, mint a leányai. Nem szépségben, csinosságban, — hiszen folyton berzenkedik az én öreg szivem, amióta itthon vagyok, — hanem egyebekben. Pompásan, rangosán öltözködnek a kisasszonykák, nem tagadom. Odaillenének a pesti flaszterre valamenyayien. De ha engednék, hogy fehér, glicerinnel ápolt kacsóikról lehúzzam a kesztyűket, nem hiszem, hogy egyetlenegy kézen is találnék tűszújrásokat. Nem, és pedig nem azért, mintha nagyon jó gyüszüik volnának. Mikor én elmentem innen, egyetlen varrónő tengődött, az is a parasztleányok pruszlikjait zsinórozta. Ma hallom, van egy-két tucat s mégis folytonosan faschéban vannak a famíliák, mert a mademoiselle Idát, vagy a Rózát a másik família hetekre lefoglalta előlük. Kedves öcsémuram, én soha sem voltam a varróleánykák ellensége, oh nem! de még sem tudok megbarátkozni az ő hegemóniájukkal. Tetszenek nekem a csipke-gallérok, a puffos ujjak, a suhogó selyemszoknyák, de azt az én vénülő fejemmel nem tudom megérteni, mennyivel lesznek jobb feleségek a leánykákból, ha délutánonkint alszanak, nappal klavíroznak, románokat olvasnak, mintha puffos ujjak, selyemszoknyák varrása közben megbökik néha édes ujjacskáikat és mosolyogva, pirulva suttogják: — Most ő reám gondolt! Sok leányos famíliánál viziteltem, még pedig — némi maliciából — rendesen az ebédkészités idején. Mindenütt a kisasszonykák fogadtak kifogástalan toilettekben s gyűrődéstől ment csipkés kecelékben. A konyhából azonban egy sem ugrott elém. Csevegtek édesen és sokat, majd megettem a pici szájukat, de jobban szerettem volna, ha halavány orcájukat egy kis konyhagőz pirosra festette volna. Megkínáltak három ***-os cognaccal, az etiquette-t persze felém fordították, adtak hozzája pogácsát, apró süteményt, kaviárringliket, s a mama mosolygott hozzá: — Egyék belőle, kérem, a leányom készítette! De mikor ebédre hívtak, a csuszpájznál és a libapecsenyénél sohasem mondották ugyanezt. Pedig hát a házaséletben még a legszerelmesebb pár sem lakik jól cognaccal, pogácsával, kaviár-gyűrükkel és ribizke-szeletkével ... A csibecombot, amint a régi codexekből tudom, Pál is megkívánta Virginiától, s a zöldbab volt Romeo úrnak is a kedvenc eledele. Es abban az időben a szakácsnő-kultusz még ismeretlen volt. Azután a maguk kisasszonykáinak társalgási tónusával sem tudok megbarátkozni. Olyan modern, fesztelen, bizalmaskodó az, mint a francia marquis-nék causerieje. Egy majálison én is ott voltam a Kovácspataknál, az öreg emberek kíváncsiak, mea culpa: kikallgattam néhány párolyan helyes, formás mozdulatai voltak az eszemadtának, akár valami báránykának. — Erről is lesir a nyomorúság, mint a többiről! — mondotta Bellordné. — Jó lesz a kis fattyja akármire! Ámbátor az asszonyságnak a képe nem tetszett valami nagyon, mégis felíogadtam a leánykát. Hova-tovább aztán annyira a szivemhez férkőzött a gyerek, hogy kivettem kezéből a baromfi-udvar munkáját: nehéz az ő neki. Befogadtam a házba, olyanformán, ahogyan, teszem, valami ritka madarat, pici kutyát, vagy csinos cicát vesz az ember a házába; kedvem telt a mozdulataiban, a szeme nézésében. Csak járt-kelt a há%ban, az ő formás mozdulataival, — egyebet se tett, mint hogy rám bámult nagy szemével. Hangját szinte soha se hallottam beszélgetés közben, csak két nagy, ártatlan, örökösen rajtam nyugodó, imádságos, alázatos szemével szóllott nekem. Tatou-nak hivták. Tatou! Micsoda furcsa név! Szinte megérzik rajta a bánnának, meg a bambusznak illata, pedig hát nem is tudta, hogyan került rá ez a név, ki adta neki. Mivelhogy nem is tudott ő magáról semmit se, ha csak azt nem, hogy Tatounak hívják. Biz' én még máig sem értem, miért hittak éppen igy, hiszen az arcán semmi olyan se volt, mint azokén az apró, bronzos szinü teremtésekén, akik az Óperenciás tengeren is tul, bambuszerdők árnyékában lubickolnak az iszapban : azoknak van ilyen fura, meseizü nevük. Honnan való volt, azt még annyira se tudta. Csak olyan homályosan rémlett neki, hogy pici korában nagy, vén ház ban nevelődött, de hogy börtön volt-e, vagy menedékhely, azt maga sem tudta. Csupa olyan gyámoltalan, pici lélek volt benne, mint ő ; Isten tudja, micsoda nyomortanyákról szakadoztak el. El is pusztult ott közülök sok. Szinte mindennap vitték ki a kis koporsókat, reszkető gyertyaszálak, egyhangú imádkozás közben a temetőbe. Minden áldott éjjelen elrepült egy-egy picike lélek a fehér nyoszolyából. De hát került a helyükre más, került mindig, minden felől, pici, sápadt kezű, bámuló szemű, szenvedéstől beesett képü. Sohase pihent az ágy, de a koporsó sem . . . A temetőben meg egyre több, több fekete fakereszt sorakozott egymás mellé. Volt aztán még azokban a hazakban sok viasz-képü, komor asszony, akinek hosszú, gyászruhája a kövezetet súrolta, fekete haja homlokát verte s ajakát elfonnyasztotta a sok imádkozás, akár csak a virágágyat az éjszak-keleti szél. Ezekből a nagy házakból, amikbe éjjelnappal szakadatlanul zúgott a harangszó, beszédet. Nem tartom titokban, öcsémurammal is közlöm. No. I. Meghajlik a gavallér, a nagysádka előtt: — A következő túrt kérem! U nagysága mosolyog, kacér pukedlit csinál s egy cseppet megmutat rózsaszínű nyelvecskéjéből; — Egy gyei hegyesebb, Laci! . . . Elkésett. No. II. A fiatal úr a szünóra alatt a kisasszonynyal szemben helyezkedik el az asztalnál, Derűs az arca, mintha haupttreffert csinált volna. — Boldog vagyok, mondja, hogy magával vis-ávis lehetek . . . A »maga» ránéz, kacag egyet s félkört ír le a székén, formás hátát mutatva a derűs ábrázat felé. — Hát boldog-e még mindég, barátom ? No. III. Katica k. a. lelkendezve int magához egy blazírtképü urat: — Jöjjön, jöjjön Laci! Van már a négyesre foglalkozva! . . . Nincs, annál jobb! Velem fogja táncolni. Az a szerencsétlen Krida Muki kért fel, de kínullázzuk. Unalmas, mint egy alvó fakír, azután meg örökösen prédikál. Majd azt mondom neki, hogy már Irén néniéknél foglalkoztunk, de elfelejtettem az imént. Beharangoznak, Krida Muki jelentkezik. — Jaj kedves Muki, baj van! Elfelejtettem az előbb, hogy Irén néniéknél Németh Lacival foglalkoztam. Unom örökös bókjait, folytonos vicceit, de hát meg nem sérthetem, Majd a legközelebbi mulatságon ugy-e-bár ? No. IV. A szőke szépség a fekete hadnagygyal tárgyal, aki Vielliebchent vesztett, A hadnagy úr kérdi, mit venne ő nagysága legszívesebben tőle. A szőke szép nem szerénykedik, — Tudja mit, hadnagy úr: ma láttam a Brutsy-kirakatban egy pár pompás magas majolica-virágvázát, hppen beillenék a szalonomba. — Küldje el azokat nekem . . . Az én időmben, tisztelt öcsémuram, nem kívántak egyebet a leányok gavallérjaiktól, mint egy—két csupasz folyosóikról, klastom formájú udvaraikról, gyertyánfáikról, szürke kővel kirakott falaikról, kápolnáikról valami félősség ragadott Tatoura, de csak amolyan homályos félelem, akár csak az emlékei, aféle ködös ijedősség, mint azok a képek, amiket emlékezése keltett föl lelkében. A kérdezéssel kitudtam végre belőle, hogy mikor kikerült abból a vén házból, szolgálatba állott s a legdurvább munkát bizták rá. Majd a vén emberek mocskolták le, majd meg fertelmes banyák verték-ütötték. De a lelkén nem maradt nyoma sem a mocsoknak, sem a verésnek. Semmi sem szennyezte be lelkének kristály tisztaságát. h -''I !•'••' : v, !'l> ( v' •' <„, -Á •. <- • íj ű í * * Egy esztendő alig telt el, Tatou unatkozott. Akárhányszor azon értem, hogy sir . . . Megkérdeztem : — Mért sirsz ? — Ha mer búsulok. — Aztán mért búsulsz ? — Nem tudom . . . — Ahán ! azért búsulsz, mert nem szeretsz már! — O ! dehogy nem! ... ó ! hogyne . .. Nagyon szeretem. De a hazámat is nagyon szeretem ám . . . — A hazádat? . . . Hát azt hogyan szerethetnéd, mikor azt se tudod, merre van ? — Tán éppen azér szeretem . . . Szeretném, ha visszamehetnék oda . . . — Már pedig vissza nem mehetsz oda, a honnan el se jöttél . . . — Az, az . . . Há'szen éppen azér búsulok . . . éppen amiatt sírok . . . Kicsivel azután megszóllitott: — Ma éjjel a hazámról álmodtam . . . Tisztára fehér ország volt . . . mindenfelől eget láttam . . . muzsika szólt . . . Szeretnék oda menni . . . — De hát hova ? — Keletnek tartok majd, amig csak rá nem akadok a hazámra . . . Megpróbáltam, hátha kiverem a fejéből; adtam neki szalagot, meg bársonyt; vettem neki egy fehér kecskét, finom szőrűt, mint a selyem . . . De nem nyúlt sem a szalaghoz, sem a bársonyhoz, még a kecskét is elveszítette egyszer este az erdőben. Egyre fogyott. Mozdulatai idegesekké lettek, nagy, ártatlan szemére lázas fátyol borult. Ágyba kellett feküdnie. Szinte kétségbe estem. — Az Isten megáldja, amér megengedte, hogy elmenjek . . . Lám, két hónapja megyek már, két hónapja, két hónapja ... a hazám iránt . . . Szemében nem égett már a láz. Mozdulatai csak olyan helyesekké, csak olyan formásokká lettek, mint annakelőtte voltak ... De éreztem, hogy a kicsike vége
