Esztergom és Vidéke, 1896

1896-06-25 / 51.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. szam. Csütörtök, 1896. június 25. Megjelenik hetenkint kétszer : ^ | csütörtökön és vasárnap. | —$— | ELŐFIZETÉSI ÁR.: S | Egész évre 6 frt — kr. ^ | Fél évre 3> — » ^ | Negyed évre i » 50 > ^ | Egy hónapra — > 50 > $ Egyes szám ára — » 7 » | %NV«Í^VJ»NX\V*X\XNX\X\X\V\X\XNX^^ VÁROSI ES MEGYEI ER

DEK

EINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—ll-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —== TELEFON 59. SZÁM. ==— Kgjes szamok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallfiscll- és lfaugh-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyvkereskedésében vétetnek fel. — Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr Emberevők. Esztergom, június 24. Világot járó utazók beszélik az ő útleírásukban, hogy Afrika belsejében, valahol az egyenlitő körül, még mindig vannak az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek, kik csemege gyanánt falják fel embertársaikat és különösen ha egy fehérbőrű embert megfoghatnak, azt előbb — mint mi a libát, vagy kacsát —ketrecbe zárják, csak azután, hogy ha már jól meghízott, emésztik meg nagy örömujjongások közt és bizony -meglehet, hogy az ily emberevők az ő hitük és módjuk szerint még hálát is adnak a felsőbb lénynek, ki őket ehhez a lukullusi lakomához hozzájuttatta. Mi, kik meglehetős figyelemmel kisérjük városunk társadalmi életét, ezen társadalmi élet kifejezőjének vallott helyi lapokat, eme helyi lapoknak, hogy ugy mondjam, szellemét, hát eme megfigyelésünk eredményeként csak sajnálattal gondolunk azokra a messze, ismeretlen világrészekben járó utasokra, kik Iz „Esztergom és Vidéke" tárcája. Kályrtárqfyoz. Nyár közepén, ki fölidézed A jégszakálu zord telet: Magános kályha a sarokban, Vén cimbora köszöntelek: Itt állsz fütetlenül, mogorván, Szótlan, haraggal, hidegen, Egy pályatévesztett tehetség, Egy mérgelődő idegen. Jelenléted fölösleges ma, Ma ki törődik már veled ? Magad is érzed, hogy meleg van S hogy ez bizony nem mü-meleg. Ó tudom én, hogy mérgelődöl, Látom lesújtó bánatod, Vén cimborám, az fáj neked, hogy A meleget nem te adod. Fáj, hogy hideg vagy, mikor itt van A napsugáros üde nyár . . . (Egy jó hasonlat jut eszembe, Bár e hasonlat ócska már.) Látod a sziv ... ilyen a sziv is, (Nem mind ugyan, de van elég,) Kivülröl ís meglátni rajta, Hogy belül régesrég nem ég. Kivülröl is meglátni rajta, Hogy meleget többé nem ad, S tüzet ha próbálsz rakni benne : Bizton megégeted magadad. Kivülröl is meglátni rajta, Mily átkozottul fáj neki, Hogy a szerelmes sziveket ma A napsugár melengeti. ezer veszély között emberevőkkel akarnak megismerkedni, mert köztünk maradva és kényelmes kerevetre dőlve tapasztalhatnák, hogy bizony köztünk, a mi majd csöndes, majd ismét nagyon is felkorbácsolt társadalmi életünkben, sokkal több emberevő találkozik, mint a legsötétebb Afrikában. Es ha még hozzá a különféle kegyszerek által elkülönített egyesületek beléletébe is belepillantunk, meg nagyon sok ember veséjét is megvizsgáljuk, hát azt is tapasztalhatjuk, hogy a lukullusi lakoma után, nálunk éppen ugy, mint a sötét Afrikában, nagy háláíkozással köszönik meg Teremtőjüknek, hogy embertársaikat sikerült cókostul-mókostul felfalni, vagy ha éppen ezt nem volt módjukban megtenni, hát hogy jól befeketíthették. Vagy valósággal melyik az undorítóbb és veszedelmesebb, az a sötét Afrikában élő ember, ki az isteni kinyilatkoztatást nem ismerve, őseitől öröklött szokásának tesz eleget, midőn embertársát megeszi, avagy a mi társadalmi életünkben velünk együtt élő emberevőink, kik szemünkbe hálálkodnak, hízelegnek, hátunk mégett pedig, avagy az újság lapjain a legnagyobb cinizmussal iparkodnak tisztességünktől, becsületünktől megfosztani ? Hát már csakugyan arra jutottunk, hogy politikai és egyéni érdekeink elérése céljából mások családi szentélyét is feldúlhatjuk ? És ugylátszik, hogy eljárásukban 'azt az utat választják, amely a tár! sadalmi rend lerombolására legkönnyebben célhoz vezet. Kezdik a magasabb állású egyéneken, lerombolni akarják előbb a tekintélyt, a tiszteletet, hogy később könnyebben ránthassák le magukhoz a mocsárba. El bennünk azonban a remény, hogy Esztergom város polgárai az ilyen emberevést utálattal fogják visszautasitani s azon kellemes társadalmi együttélést, mely csak néhány év előtt is közöttünk fennállott, ujra megfogják honosítani és napirendre térnek azok felett, kik mások háza tetejére üszköt dobni nem átallanak. Senex. A napsugár, mely aranyos, mint A vállra omló szőke haj, Forró, miként a lányka csókja Es puha, mint a thea-vaj. Ez veszedelmes egy vetélytárs, Vén kályha ezzel visz tusát ? Te e kiégett szivü mult vagy, Ö a remény, az ifjúság! Az ö neve : szerelmi mámor, Emlékezés a te neved . . . Vén cimboráin tűrnöd kell azt is, Ha fölfricskáz és kinevet: HELTAI JENÖ. Rablelkek. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — (Vége.) Münchenben a Hotel Maximilián-ba szállottak. A férfi nem maradt el nyomukból, nem aludt egész éjjel és mindjárt szürkület után beült az étterembe. Három óráig várt, amig útitársai is oda jöttek. Útitársai, akikről tudta már, hogy a három prédikátumos Haraszti-familiából valók. A leány mosolygott, amikor elment mellette, a fejét is megbiccentette; a szomszédos asztalnál telepedtek le. Kovács kinos szorongással ült a helyén. Megreszketett attól a gondolattól, hogy elvesziti a szép tündérleányt, akivel álmodik néhány óra óta. De nem veszítette el. Mikor az az asztaltól felkelt, hozzá fordult: — Ön is velünk jön, ugy-e bár? Hiszen ön ismerős a városban! Haraszti kissé habozva nézett a leányára, azután közömbösen felvonta a vállát. A Bádeckert a pincérnél deponálta és amikor az eleven guide a leány köpenye, gukkerja után kapott, mormogott is valamit; talán a nevét. Három napig bolyongtak az Isaar partján. Az apa asztmájára panaszkodott, ami miatt nem szabad beszélnie. Ok sem beszéltek sokat, csupa közömbös dolgokról ; a Grátchen-táskás kávésleányokról, a fehércilinderes kocsisokról, a nimfenburgi hattyúkról, és mégis a magányosságban élő emberek csodálatos, érthetetlen éleslátásával észrevették, hogy életükben sok a közös vonás. Es mint a legvastagabb falakkal elválasztott rabok, a lelkük mégis közeledett valami láthatatlan, titokzatos jelek által. És a vértelen leány arca kipirult és a szürke ember piros szegfüvet tűzött a saceójába. A negyedik napon a starenbergi tóra rándultak ki. A fehértestü, aranyos hajó csöndesen siklott a zöld vizén. Azon a csodálatos zöld vizén, amelynek szinét nem tudja visszaadni a legzseniálisabb kolorista sem, amely mint csillogó foszforeső száll fel a levegőbe és mint fehér brilliánspor hull vissza a tóra. Mosolyogva élvezték, mint tapad testükre, ruhájukra a kékesszürke levegő, a karfához dűlve nézték a partmenti, kastélyok megforditott képét a viztükörben és VinetU szép regéjéről beszéltek. A leány tapsolt örömében, amikor a Roseninsel pázsitjában egy aranyfejű kankalint fedezett föl. Az iskolák hónapja. Esztergom, június 24. Ez a hónap körülbelül egészen az iskoláké, a jövő reményeié. Folynak a tanévet berekesztő zárvizsgálatok s elfoglalták e hét első napjait is. A család és az iskola, s a társadalom és az iskola szoros kapcsolatban állanak egymással. A szülő természetes okoknál fogva érdeklődik gyermekének haladása, előmenetele iránt, a társadalom pedig magasabb szempontból fordítja figyelő tekintetét ilyen alkalommal, mikor az iskola elé tárja munkájának eredményét, az oktatásügy felé. S mert a társadalmat a családok alkotják, az érdeklődő megfigyelés közvetlenségében csak nyer s szinte idegessé fokozódik. Helyesen van igy. A minap, mikor a millenáris ünnep alkalmával összes gyermekeinket együtt láttuk a hazafias felvonulásban, konstatáltuk annak a mondásnak megcáfolhatlan igazságát, hogy azé az ország, akié az iskola. A milyen az oktatás Magyarországon, olyanná alakul ennek az országnak a legközelebbi jövője, nem lehet tehát közönyösen néznünk, mi történik azzal a nemzedékkel, melyet most edzenek ama nagy és nehéz feladatokra, miket a — Virág . . . sárga virág! — Én is látok egyet, éppen olyat, — mondotta a férfi. És hálásan tekintettek egymásra, mintha nagy, értékes ajándékkal kedveskedtek volna egymásnak. A hajóállomásokon derűs arcok mosolyogtak az utasokra, kendők, napernyők hajoltak feléjük, ők visszaintettek valamennyinek. A fedélzeten mindenki utazásairól beszélt és a zűrzavaros hangok olyanok voltak nekik, mint valami kellemes tavaszi zsongás. Egyszerre azután elcsendesedett a közönség. A Bavária hajó Schloss-Berg felé közeledett. Itt-ott emlegették csak halkan, bizonyos meghatottsággal a hattyukirály tragédiáját. A lombok közül kibukkant a kiszögellő terrász, amelyen a nagy gránitkereszt áll. A lebukó nap aranyos glóriája lebegett körülöttük, kis madárka tollázkodott az egyik karján. A hullámok felcsaptak a lábáig. —• Gyönyörű hely — mondotta a leány. — A legszebb temető — mondotta a férfi. És egymás szemébe néztek hosszasan, melegen, talán először, amióta megismerték egymást. És az összeölelkező, hosszú tekintetben, mintha a lelkük egészen kicserélődött volna. Kezük összeért, s a szomorú, szürke ember lehajtott szürke fővel mormolta : — Ezért a percért éltem ! . . . A sápadt, selyemruhás Hamupipőke meg felnézett az égre, mintha az elröp-