Esztergom és Vidéke, 1896

1896-06-14 / 48.szám

— A trieszti általános biztosító-társa­ság (Assicurazioni Generáli) mult hó 29-én tartott 64-ik közgyűlésen terjesz­tettek be az 1895. évi mérlegek. Az előttünk fekvő igen terjedelmes zárszá­madás 54 oldalra terjed és számos rendkivül érdekes statisztikai adatokat tartalmaz. A mérlegek valamint a nyere­ség és veszteség számlák már az 1896. márczius 5-iki osztr. miniszteri rendelet értelmében vannak felállítva. Az évi jelentéshői látjuk, hogy az életbiztosítási osztály dijtartaléka 1995. deczember 31-én 3.519,601 frt 41 krral 45.231,976 krra emelkedett. Az ugyanakkor érvény­ben volt életbiztosítási tőke összegek 177.718,755 frt 13 krt tettek ki, mig az év folyamán bevett dijak 7.402,467 frt 03 krra rúgtak. A tüz- és szállítmánybiztosítási ágakban a dij és iletékbevétel 10.435,513 frt 31 kr. volt, miből 3.058,827 frt 06 kr., mint kár tartalék, minden tehertől menten, a jövő évre viteleztetett át. A jövő évek­ben esedékessé váló dij kötelezvények összege 31,^42,823 forint 66 krajezárra emelkedett. Károkért a társaság 1895-ben 9.218.277 frt 67 krt folyósított. Ehhez hozzáadva az előbbi években teljesített kárfizetéseket a társaság alapítása óta károk tejében 281.357,598 frt 61 krnyi igen tekintélyes összeget fizetett ki. Ebből a kártérítési összeghői hazánkra 52.626,274 frt 37 kr. esik, mely összeget a társaság 162059 káresetben kifizetett. Az értékpapírok értékcsökkenése, mely az év végével az alacsony árfolyamok folytán beállott, egyéb rendelkezésre állott Összegekből kiegyenlített ugy, hogy az értékpapirok árfolyam ingado­zása fedezetére alakított tartalék válto­zatlanul 2.282,011 frt 44 krnyi összeggel uj számlára átvihető volt. Azonfelül azonban még az idei nyereségből 500,000 frt egy az árfolyam ingadozása fedezetére szolgáló külön tartalék szá­mára átutaltatott ugy, hogy az egész árfolyam tartalék 2.782,011 frt 44 krra szaporodott. Az alapszabályszerü nyere­ség tartalékkal, mely a részvénytőke felét teszi ki, az összes nyereségtartalé­kok 5.487,011 frt 44 krra rúgnak. A társaság összes tartalékjai és alapjai, melyek első rangú értékekben vannak elhelyezve az idei átutalások folytán 58.071,673 frt 84 krról — miután a viszontbiztosítási tartalék kivétetett — 61.051,211 Irt* 83 krra emelkedtek. Ezen értékekből több mint 15 millió magyar értékekre esik. Az elért tiszta nyere­ményből a társaság osztalékul, rész­vényenkint 136 frtot aranyban, vagyis 340 frankot fizet. Beküldetett. Tisztelt szerkesztő úr ! Az «Esztergomi Közlöny* utolsó szá­mában — beküldött hir formájában —, valamint ugyanakkor az «Esztergom »-ban név említés nélkül megjelent hírre vonat­kozólag, a tényállás igaz megvilágítása czéljából a legilletékesebb hatóságnak, a tekintetes polgármester úrnak hatósági bizonyítványát van szerencsém beküldeni és kérem a tisztelt szerkesztő urat, hogy azt b. lapja legközelebbi számába felvenni méltóztassék. Köszönetem és kiváló tiszteletem kife­jezése mellett maradtam Esztergom, 1896 június 10-én tisztelt szerkesztő úrnak alázatos szolgája Fődi Félix sörnagykereskedő. 293 %89G sz- em- Esztergom szab. kir. város polgármesterétől. Hatósági bizonyitvány. Mely szerint Esztergom szab. kir. város alolirott polgármestere Fődi Félix esztergomi lakos kérelmére bizonyítom, hogy az esztergomi városi fogyasztási adóhivatal Fődi Félix terhére sem szállítólevél hamisítását, sem pedig becstelenitő jövedéki kihágást nem ál­lapított meg, továbbá, hogy az általa és illetve a sörraktár tulajdonosa ál­tal egyezségileg megállapított és lefize­tett bírság könyvelési szabálytalanságra lőn alapítva, valamint hogy a pénz­ügyi igazgatóság által elrendelt jöve­déki kíhágási eljárásnak beszüntetése a város, mint jogosított bérlő rőszéről kéretett. Esztergom, 1896. évi június 8-án Maiina Lajos s. k. polgármester. Haza .'./*) A szines kut vize, magasra szállva Ragyog a bűvös, esti félhomályba ! Körül a tolongó népség hömpölyög . . . S e Sy W u pár is ott halad velők. — tMi szép itt minden — így beszél a férfi — E fény, e pompa oly mesés, tündéri*... De nője szorosabban fogja át: —- «Jobb szeretem a csöndes éjszakát*... — zNézd minden él s örül, — lehet-e vágyad, Mikor köröttünk csupa illat árad, S szivünkben a tavaszok tavasza ?» — «Uracskám, édes . . .jer, menjünk haza . . . Martos Ferenc, c&raity porzó. Amint két egyenlő orr, ugy két egyenlő szerelem sincs a világon. 1 -rV ... * «Boldog szerelem)) paradox mondás : a szerelem, néhány tűiből dog pillanatát kivéve, mindig szen­vedés. A szerelem istene nem az a pajzán gyermek. Csu­pasznak, vadnak, érzékinek teremtette a természet, de valami jótékony tündér rádobta az ábrándos, ide­ális tisztelet palástját. Az orrunkon senki sem akar változtatni, hanem a gondolkozásunkon, a világnézetünkön, a jellemün­kön igen. # A jó próza rendesen rossz versekkel kezdődik. Galeotto. \ megcsalt tenger. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — A nappal nagyon forró volt, az este azonban kellemesen hűvös ; talán először a hat heti utazás alatt. Az égből és a tengerből semmi sem látszott ; a lágy, szürkésfehér köd mindent beborított - és ugy tetszett, mintha az ötezer regiszter­tonnás Santa Faustina ebbe a ködbe már­togatná két magas kürtőjét, hatalmas tüzszinü kerekeit. Hullám alig mutat­kozott ; a víz csak pezsgett, mint valami esődézsában. Fűszeres illat áradt a kátrányszagu ponyvák között, valami ismeretlen paradicsom vidék száz mért­földről idetévedt részegítő illata. Az ebédnek hamar vége volt ; nem pezsgőre, friss levegőre vágyott mindenki. A tapintatos kapitány már a deszertnél asztal bontott Szivarra gyújtott és fel­ment az ő magányos trónusára. Az éjje­lésektől felváltott íáradt matrózok az árboc-kosarak alatt hevertek. A vörös­szakállu angolok hallgattak és pálinkáz­tak, a polentán és nótázásban felnevel­kedett olasz fiuk halkan énekelték a lágy lombard ariettákat. A szalonban banális bécsi keringőket vertek ki a zongorán, a fumoir-ból kihallatszott a bacaratbankár monoton biztatgatása. A felhőtlen, fehér éjszakában kényel­*) Kiváló örömünkre szolgál, hogy Martos Ferenc, e zseniális és minden izében modern poéta lapunk rendes munkatársai közé lépett. Beköszöntője ez a bájos, fdigrán, csintalan, poéma. A szerkesztő. 1 mesén nyújtózkodtak ki az összezsugo­rodott, megviselt idegek. Minden ember ugy érezte, hogy napszállta óta egyszerre jóvá, becsületessé, szerelmessé változott. A szerencsét kereső rongy-ruhás kiván­dorlók, akik néhány dolárral indultak tengerentúlra, megelégedetten csörgették zsebükben a centeket, mintha azok ara­nyak volnának. Csak a kapitány maradt halavány és szomorú. Nem látta a szipor­kázó habbrilliánsokat, amilyeneket nem tudnak köszörülni az amsterdami műhe­lyekben, nem hallotta a Spazzagamino epedő, bánatos melódiáját : csak az angol leányt látta, aki keresztbefont karral, mozdulatlanul ült a fedélzeten a vőlegénye mellett s akinek domború mellén a kemé­nyített fehér battiszt-plasztrón nem is emelkedett. Egyszerre eszébe jutott minden. A fekete, macskahát módjára görbülő dombok, amelyek mint durva vascsipke szegték körül az ötvenházas halászfalut ... A facipős, fehér főkötős sárga breton asz­szonyok, az örökké hálófoltozó hosszú, hallgató férfiak, akiknek eddig minden Meriet-Bennet eldicsekedhetett egy mo­solygó reggelen : — Uj kapitány született a Meriet-Ben­net dinasztiából! Es eszébe jutottak a hosszú, harminc strófás breton balladák, amelyek nem terjednek tul egy-egy halászfalu határán, de minenütt telve vannak melankóliával, sötétséggel és epedéssel. Ezek szállották meg a lelkét gyermekkorában, éppúgy mint később a folytonos veszedelemmel együtt járó fásultság és a mindent élvez­hetetlenné változtató sósviz patinája. Es eszébe jutott, hogy amikor fekete zubbo­nyára felvarrták az aranyos kapitányi rojtot, szélütött apja csak annyit mondott: — Ne feledd, hogy ez az aranyrojt a Meriet-Bennet fiuk egyetlen öröksége. A babonás, jó anyja meg azt súgta a fülébe : — Az asszonyoktól őrizkedjél ! A tenger a te szerelmesed és az megboszulja magát, ha megcsalod. Hát nem is törődött az asszonyokkal. Csak a mappával, a delejtüvel, a korall­zátonyokkal. Huszadszor indult el Havre­ből, amikor észrevette, hogy a hajóján tulajdonképpen asszonyok is vannak .az utasok között. Azaz csak egy nőt vett észre : a szép angol leányt, aki amikor először a hajóra lépett, megállott a réz­szélü lépcsőknél és sárga szeméről fel­libbentve a pillákat, végignézett rajta. Hosszasan, kellemetlenül. És elégületlenül, szinte boszusan mondotta a vőlegényének : — Nem szeretek gyermekeket a parancsnoki hídon ! Az ebédlő-asztalnál jobbján ült a leány. Megszokta, hogy asztaltársaival szemben a háziúr köteles szerepét játszsza és végig csinálja azokat az apró honőröket, amelyek éppen oly unalmasak a háziurra, mint a milyen kényelmetlenek a vendégre. Tölteni akart a leány poharába, az meg intett a kezével: — Köszönöm. Csak egy ember van, aki kiszolgálhat : az inasom. És amikor később a pecsenyénél egy­szerre felhajtott egy pohár vörös Capri-1, hallotta, amint szép szomszédnője a vőlegényétől azt kérdezte; — Miért iszik minden kapitány ? Boszus volt nagyon, pedig mindenbe beletörődő, szinte apátikus természeténél fogva ritka volt a lelkében az ilyen emóció. Amikor a Capri-s poharat letette az abroszra, már elhatározta magában, hogy kerülni fogja a büszke, rossz-szemű leányt, aki sérti, amikor ő csak udvarias vele szemben. Távol is maradt tőle, de a parancsnoki hid nem volt olyan messze a fedélzettől, hogy a tekintetük össze ne találkozzék. És összetalálkozott gyakran. Rossz szeme volt csakugyan a leánynak, beszívott az mindent magába és mindent eltemetett a mélyében. Ugy történt, hogy a tekintetük mindig már félúton talál­kozott, egymásba kapaszkodott és ott birkózott egymással. És amig az asztal­nál mindent elkövettek, hogy ne vegye­nek egymásról tudomást, odafenn foly­tonosan egymást vizsgálták boszantó kitar­tással, a mely valóságos gyűlöletté foko­zódott, amikor érezték, hogy egyikük sem enged. A vőlegény egész napon olvasott, ha­csak nem gukkerezte a végtelen tengert, amely éppen olyan egyforma volt, amilyen az ő semmire sem reagáló flegmája. Bi­zonyosan azt gondolta, hogy a table d'hote-nál beszélni is illik, hát ott rende­sen arról beszélt, amit napközben ol­vasott. O hozta egyszer szóba az Elbe katasztrófáját. Meghallotta az elpusztult Lloyd-hajó nevét az asztal túlsó végén ülő kis kiéli konzervgyáros, s nyomban heves, szaggatott, értelmetlen eloge-t szavalt el a hősről, a szentről, a germán istenek egyenes leszármazottjáról: Curt von Goessel kapitányról. Az angol leányt idegessé tette á bőbeszédű német kereskedő fanatikus lelkesedése. Összeszorította az ajkát, türelmetlenül várta, hogy a minden izében gesztikuláló emberke elhallgasson. Ak­kor egyszerre megnyugodott, s a vajas pástétomát tovább boncolgatva a tányér­ján, hideg, szenvtelen hangon jegyezte meg : — Én nem hiszem, hogy Curt von Goessel ur hős volt, szent volt, hogy félisten volt. Egyszerűen nem menekül­hetett a hajójáról. Talán a matrózai nem engedték, talán megdermedt ijedtségében. Es egyáltalán nem hiszek azokban a szentimentális gyermekmesékben, amelyek olyan kapitányokról regélnek, akik ke­resztbefont karral, esetleg cigerettezve várták, amig a viz összecsap a fejük fölött. Ha volt ilyen : halálra keseredett ember volt, de gyáva arra, hogy maga pusztítsa el magát. Vagy pózoló kalan­dor ; hiszen minden tengerész — hivatá­sánál fogva — többé-kevésbbé kalandor. Rajong minden exotikusért, még a halál­ért is, ha az nem közönséges . . . Emlékszik, hogy jól fegyelmezett vére az arcába szökött ezekre a minden szen­vedélyesség nélkül kimondott, igazságta­lan szavakra. Végig vágódtak azok a lelkén, mint egy erős, jól irányzott kor­bácsütés. Valami vad forongás támadt a a lelkében, belevillámlott a szeme a nagy lelki felindulásba. Talán kissé hevesen is mondotta, bár gúnyolódni akart : — Természetes, hogy ön igy vélekedik, kisasszony ! Honfitársai túlságosan prak-* tikus emberek, akik nem értik meg azt, ha valaki olyasmit cselekszik, ami nem növeli a tiszta jövedelem tételét a fő­könyvben . . . A leány ette tovább a pástétomot, csöndesen mosolygott: — Pardon, elfeledtem, hogy érdekelt ember ül mellettem, — s halkabban, sértő diskrécióval tette hozzá: — Azt hiszem különben, ön sem maradna a parancsnoki hídon, ha a mentőcsolnok­ban egyetlen üres helyet látna . . . Ebéd után nem ment fel a parancsnoki emelvényre, talán a lépcsőmászástól \x­tózott; — lenn maradt a fedélzeten, Be­leült egy kosárszékbe, valami rettenetes fájdalmat érzett, olyat, amilyet apja ha­lálakor, — s tehetetlen haragot, amely vadul vágott időnkint a lelkébe. Majd egyszerre ruhasusogást hallott, feltépte lehunyt szemét; az angol leány állott előtte. Olyan szelid volt és olyan csöndes... — Jöjjön sétálni, kapitány ur mondotta halkan. Engedelmeskedett neki, az hálásan nézett reá s szinte esengő hangon kérte : — Ön sokat látott és tapasztalt! Most ráér : meséljen valamit az életéből!

Next

/
Oldalképek
Tartalom