Esztergom és Vidéke, 1895

1895-03-24 / 24.szám

nak különösen a lyoni és bresti levelek, melyek szerint az ügy visszavonása esetén a végrehajtó tiszteletdija közte, és megbízója közt alku tárgyát képezi. Bár ezt a nem kevéssé fontos körülményt a grenoblei levél nem emliti, mégis azt hiszszük, a végrehajtók helyzetének ecsetelésében ez a legőszintébb, s igy elhihetjük neki, hogy ha panaszra van is ok egyes helyeken, a végrehajtói állás a francia jog területén és ott, hol a francia dijszabás van érvényben, nem kedvezőtlen. Hisz ha mást nem, tőkéjét visszakapja a végrehajtó, melyért vette az állást; talán még nyer is rajta, a ki jól tud gseftelni. Ott vannak azonkívül a kamarai pénztárak, melyekbe minden okirat után körülbelől 5 krt fizet a végrehajtó. Hogy mi lehet egy ily pénztár átlagos jövedelme, arról hiányzik adatunk. Talán nem tévedünk azonban, hogy ha tekintettel arra, miszerint a végrehajtó segédekkel is dolgozik, átlag évi 1000 okirat után egy-egy végrehajtó hozzájárulását évi 50 forintra becsüljük. Igy lehet a 31 tagból álló grenoblei kamara évi bevétele a büntetéspénzek leszámításával 1550 frt, miből bizonyosan marad évi 1000 frt a segélyezésre. Ez pedig egy 31 tagból álló testületnél nagyon szép összeg. Ehhez vehetjük még azt is, hogy a végrehajtók békebirákká nevezhetők ki évi 1800—3000 frank jövedelemmel, a mi nyugdíjnak igen tisztességes. dr.'Khál Elek kir. albiró. CSARNOK. Nincs helyi hír!... (Alborák tragédiája.) I. Jelenet a kaszinóban. Első úr (boszúsan lecsapja az egyik helyi újságot.) No hiszen, ez aztán az ostoba újság ! Üres tárca, folyton megújuló vezércikkek a társadalomról, de hír, az minél kevesebb. Második úr. Pedig egy vidéki lap első és legfontosabb kelléke a bő és jó helyirovat. Első úr. Persze ügyes riporter kellene. Igy megbukik a lap. Ghorus. Megbukik a lap. (A laptulajdonos és szerkesztő a szomszéd asztalnál ül és fültanuja a jelenetnek. Rohan a redakcióba.) II. A szerkesztőségben. A laptulajdonos (magas hangon Albórákhoz.) Hallja! Miket kell hallanom a maga szépséges szemeiért. B. lapunk ellen nagy a fölháborodás, mert nincs benne elég hír. Egy szép reggelen arra virradunk, hogy minden előfizetőnk viszszaküldi. Vagy lesz holnap ötven eredeti hír, vagy kijelentem a lapban, hogy a riporter egy lelkiismeretlen lusta fráter, aki annyit ért a lapcsináláshoz, mint hajdú a harangöntéshez. Legjobb is lenne, ha mindjárt felspékelném magát erre az ollóra. De most még megkegyelmezek. Hanem merjen csak még egyszer előleget kérni! Alborák (az utcán, magában.') Az ollótól egy igazi újságíró sohasem fél, hanem az előleg kérdése bánt. Az összes hírforrások be vannak dugulva vagy gombolkozva. Még egy kis parázs pletykát sem tudok. Isten neki, végigházalom a hivatalokat. III. A szolgabíróságnál. Alborák. Iktató úr, kérem alássan, nincs valami hír ? Iktató. Nem történt semmi. Alborák. Egy kis veszekedés se volt? Iktató. Mondom, hogy semmi. Alborák. Talán a főbíró úr tud valamit. Iktató. Nincs itthon, Lábatlanra utazott. Alborák (savanya arccal elkullog.) IV. A kapitányságnál. Alborák. Nem akadna valami a lap számára ? Hivatalnok. Oh igen. Teplán János helybeli illetőségű lakos udvarából ismeretlen tettesek két tyúkot elemeltek. Alborák. Csak ez ? Hivatalnok. Furcsa, persze. Alborák (leirja a kihallgatási jegyzőkönyvet és két tyúkkal gazdagabban, de keserű arccal eltolong.) V. A főjegyzőnél. Alborák. Főjegyző úr, nem méztatik tudni valami, hírt ? Főjegyző (feltekint az Írásból.) Mi? Alborák (megijed.) Csak azon irányban bátorkodom alkalmatlankodni, ha nem tetszenék-e a lap számára . . . Főjegyző. Nem. Sok a dolgom. Alborák (kétségbeesve.) De kérem, nekem ötven eredeti hírt kell összeszednem, mert máskép . . . Főjegyző. Hallja, azt mondom, elpusztuljon innen. Alborák (gyorsan ki az ajtón.) VI. Alborák lakásán. Alborák (az asztalnál ül.) Hiába minden, a két tyúkon kívül semmi sem történt. De hol a belátás ? Minden szerkesztő zsarnoknak született. Nem ad több előleget. Hát hogyan élek én meg — előleg nélkül ? Már három hónapra kiszedtem a fizetésemet. Az utcára csak nem mehetek lakni ? Eh, írjunk egy szenzációs újdonságot: — Szenzációs öngyilkosság. Ma délután városunk nyugodt csendjét szenzációs öngyilkosság híre verte föl. Alborák, lapunknak széles körökben ismert riportere, a kedvelt újságíró, lakásán felakasztotta magát. A szerencsétlen fiatal ember már két órája meg volt halva, mikor a kéziratért jövő szedőgyerek lármájára feltörték a szoba ajtaját. Rémes látvány tárult stb. stb. VII. A tragédia vége. Mikor a cikk kész, borítékba teszi, megcímezi a kegyetlen szerkesztőnek, elküldi és a kötelességtudó újságíró az üres fogasra felakasztja magát. képzelte magát vele — és most itt hagyta fájdalmában. Sietve ment vissza a betegszobába. Báli ruháját egyszerű házi öltözékkel eserélte fel és leült az ágyacska mellé. A kis leány ellökte őt, anyja kezeit harapta, holott máskor csókolgatni szokta, borzasztó lázában aranyfürtei a homlokába csüggtek. Egyszerre felegyenesedik és a gyermeknél sajátos látnoki tehetséggel igy kiált: »Mama, én a temetőbe akarok menni — a papához !« A szerencsétlen fiatal asszonyt erői elhagyással fenyegették. Feje odaverődött a vaságy széléhez. Egyszerre egy kezet érez, mely melegen, megnyugtatólag érinti vállát. » Legyen nyugodt, asszonyom, azonnal segítünk a baján,« mond egy jótékony, résztvevő hang. Félve, ijedten feltekint. Előtte áll az orvos, ki fiatal, igénytelen külsejű ember, de tekintete, mely szemeiből az ő aggódó pillantásába vésődött, szivéig hatolt. Reményt, megnyugvást, bátorságot öntött belé egyszerre. Gyorsan felállt, tudta, hogy ez az ember kötelességét fogja teljesíteni, neki is fáradhatatlanul kell tehát mellette lennie. A szegény, szép gyermek hagymázas volt! Nem ismer senkit, nem mosolyog, csak egyszer mondja még nagynehezen »mama«. Gyönge élete feltartózhatlanul távozik tőle. A fiatal asszony most egyedül az orvost látja, ki a társadalmi életben oly jelentéktelennek látszott előtte, mint — ezer és ezer más ember. Mily közel áll hozzá most! Közeledő léptei reménynyel töltik el és a mikor ez a remény mindinkább fogyott, az nyugtatta meg, hogy együtt vívódtak, küzködtek, harcoltak az édes, kialvó életért. Nem beszéltek sokat, a mikor órákig ültek egymással szemben és csak a kis vaságy volt köztük, — gyakran a késő éjjeli időkben is, — de a fáradhatatlan, aggódó orvosnak egyetlen megnyugtató pillantása szivét megindító vigasz volt a fiatal asszonyra nézve . . . kinek lelki szemei előtt most álomként vonult el rövid, szerelem nélküli házassága. Egy boldogsága mégis maradt belőle — ez a bájos gyermek — és most ezt is el kell vesztenie! Végre kialudt az ifjú élet. Az orvos gyengédséggel simította el még egyszer az aranyfürtöket és gondosan betakarta a pici, kihűlő testet. Tudta, hogy az anya szeme aggódva kiséri és nem akarta egyszerre, durva módon tudatni vele, hogy most már minden hiába. És az anya megértette, néma tekintettel, néma ajkakkal nézte őt, letérdelni szeretett volna előtte, kezeit csókokkal borítani, de köztük nem volt helye a beszédnek, csak az érzelem hozta őket közel egymáshoz — megértették egymást — szivük legmélyebb rejtekéig — de a lélek néma maradt . . •. A fiatal asszony most egyedül maradt; a barátok és ismerősök, kik féltek a hagymáztól, most újból özönlöttek. Az ifjú attaché is eljött megint. A gyászos, bánatos asszony keserűséggel fogadta őt szalonjában. Ugy vélte, hogy hidegnek, közönyösnek kell lennie iránta, a ki szintén nem érzett részvétet az ő gyermeke iránt. Hisz idegen reá nézve. De különös ! Beszélgetése mindinkább lebilincselte, a fájdalomtól megtört lelke mindinkább felszabadult. Beszéltek az emberek haláláról és sorsáról általában — beszéltek és HÍREK. Esztergom, március 23. — Magyar püspök Oláhországban cím alatt az összes budapesti lapok mai száma ezt a szenzációs hírt hozza a »Hírcsarnok« kőnyomatos közlése után : »Zardetti Ottó bukaresti érsek minapi budapesti időzésének fontos célja volt. Az érsek ugyanis a hercegprímástól —tekintettel a Romániában élő magyar katholikusok nagy számára — egy előkelő magyar egyházi férfiúnak Romániába való elhelyezését kérte, a ki, mint az érsek suffraganeusa, egyúttal romániai püspök legyen. Erre az állásra megnyerte Csernoch János dr. esztergomi kanonokot, a ki legközelebb már mint fölszentelt püspök megkezdi működését Romániában és főleg Bukovinában a csángók közt, de azzal a kötelezettséggel, hogy minden évben egyszer tartozik Esztergomban megjelenni.« Maga dr. Csernoch János kanonok ur kijelentette előttünk, hogy ez a hír koholt, amenynyiben őt eddig még nemcsak senki meg nem nyerte a suffraganeus állásra, hanem az egész dologról sem levélben, sem szóval senkivel sem érintkezett, szóval róla semmit sem tud. Magától értetődő, hogy ezeknél fogva nem kezdheti meg legközelebb mint felszentelt püspök működését Romániában. Mindössze annyi lehetséges, hogy Zardetti értekezett a hercegprímással e kérdésben, mivel már régi óhaj a romániai püspöki szék felállítása. — A történelmi társulat estélye. Legújabb, serényen munkálkodó társulatunk folyó hó 31-én lép először a nyilvánosság elé azon estélyen, melyet P a y e r Gyula, az északsarki utazó felolvasása fog különösen érdekessé tenni, de vonzóerejét a további közreműködőknek is fogja köszönhetni. Alább veszi a t. olvasó az érdekes műsort, melynek összeállításán B e 1lovits Ferenc tanár úr fáradozott. Payer Gyula leányával 31-én érkezik délben Pozsonyból és mint már jeleztük, M a s z! a g h y Ferenc prépost vendége lesz, ki nevezetes vendégének tiszteletére 31-én díszebédet ad, a melyre előkelőségeink hivatalosak lesznek. Az estély pontban 8 órakor veszi kezdetét. Igen látogatottnak ígérkezik, mert jegyekre Brutsy Gyula üzletében már sok előjegyzés történt. A felolvasás megkezdése előtt dr. W a 11 e r Gyula primási titkár fogja P a y e r Gyulát a közönségnek bemutatni. Az érdekes műsor pontjai a következők lesznek: 1. Suite. Goldmarktól. Zongorára és hegedűre. Előadják Rapcsák Auguszta úrnő és Borovicska Adolf úr. 2. Ékszer-ária. Faustból. Gounodtól. Énekli Perényi Irma úrhölgy. Zongorán kiséri Bellovits Karolina úrhölgy. 3. Az északi sark vidékei. Felolvasás. Tartja Payer Gyula úr. 4. A) Románcé. Verőtől. B) Varázsdal. MayerHelmundtól. Énekli Perényi Irma úrhölgy. Zongorán kiséri Bellovits Karolina úrhölgy. 5. Allegro appassionata. Chopintől. Zongorán előadja Rapcsák Auguszta úrnő. — Az egyesítés. A vármegye alispánjának határozata már leérkezett a városhoz, melyben elrendeli, hogy a miniszteri rendelet értelmében a város képviselőtestülete által kinevezendő összeíró küldöttség a községekkel közösen a négy városmegértették egymást. Ily formán gondolkoztak de máskép éreztek. De azért ez is jól esett neki. A fiatal orvos napról-napra idegenebb lett rá nézve. Csodálta, tisztelte őt és ezerszer is elmondta magában, hogy az olyan sziv, mint az övé, jóval többet ér mindazoknál a hideg lelkeknél, kik társadalmilag az ő barátai. De mégis valami idegen elem lépett közéjük. Látta, hogy mint orvos ép oly melegen és igaz részvéttel teljesiti kötelességét másutt is, mint a hogy az ő gyermekénél tette. Mint igazi asszonyi természet — nem bocsájtotta meg neki azt, a mit még inkább bámulnia kellett volna. Lehűltek érzelmei. A nők kevésbé alkalmasak az általános emberszeretetre. Inkább túlnyomóan sok szeretetet összpontosítanak egy lényre és szük körbe szorítják egész világukat. Aztán most beszélgettek is egymással — és az orvos eszmeköre szerény, szük volt, megelégedést tanúsított — mig ő képtelen lett volna merengő, túlcsapongó lelkének ily határokat szabni. És merő szokásból most újból fogadta az ifjú attachét. De azért szerelem nem ébredt benne többé. Egy napon az attaché azt a kérdést intézte a szép asszonyhoz, nem akarna-e mint az ő felesége bús magányából kilépni? Az asszony szomorúan mosolyogva nézett maga elé, végre pedig azt kérdezte: »Emlékszik-e még beszélgetésünkre, akkor este, midőn kis lányom megbetegedett ?... No, majd eszébe juttatom! A lélekről beszélgettünk és én e téren azóta sokat tapasztaltam. A léleknek nincsenek szavai. A hol az beszél — egy pillantással, egy kézszorítással, ott elnémulnak ajkaink . . . Hát látja, a mi lelkeink nem értették meg egymást soha.« Látogatója felállt és hidegen meghajtva magát, örökre távozott. Két év telt el. Egy fényes jelmezbálon az öreg kegyelmes úr megint találkozott a szép fiatal asszonynyal, ki a szemérmes Psyche költői ruháját öltötte magára, mely Ámor apró, aranyozott nyilaival volt teleszőve. Fátyolozott tekintete igen illett a költői eszméhez, melyet személyesített. — »Psyche ?« kérdé a kegyelmes úr örömmel nyújtva feléje kezeit. — Psyche! felelt a fiatal asszony és még mindig egyedül, szomorúan. — Hogyan ? hát nem ment férjhez ? De hát miért nem ? — Mert összes kérőim közt nem találtam egyetlen egyet sem, kinek lelke az enyémmel egybehangzóit volna. Az öreg úr arcán igaz részvét látszott. Fürkészve nézte a fiatal asszonyt, ki lesütötte előtte szemeit. — És mennyországa — azt is elvesztette ? Mert nagy fájdalom érte ? A fiatal asszony hallgatott egy pillanatig. Aztán gyönge pír lepte el az arcát, szemeibe könyek gyűltek, mialatt igy felelt: — Azt - nem vesztettem el . . . újból szükségem van rá, hogy gyermekemet ott képzeljem. És Psyche eltűnt a tarka tömegben.