Esztergom és Vidéke, 1895

1895-12-25 / 102.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 102. szám. Szerda, 1895. deczember 25. IVXXN>^NVXVXXXXNVXV\V\X\X\^^ VJ\R0$l ES MEGYEI ERíi3LE.LEáfI^SKÖZLÖNYE. *>>^vxvxvxx\vxv^\x^^ Megjelenik hetenkint kétszer : | ^ csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., | Hirdetések —$— | hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. | a kiadóhivatalban vétetnek fel. | ^ | ELŐFIZETÉSI ÁR: 1 Hivatalos órák: d. e. 12-2-ig. | ^ Egész évre 6 n-t — kr. 3 Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., | I ^

é

"

e

,3 » - » | hova a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési | Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | S Negyed, évre „..1*50^? s S | Egy hónapra . . '. • . — » 50 » | pénzek és reklamálások küldendők. | bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklaj Nándor, Tábor Adolf papír- I I vx^^s^xv<v^v\v<vx>^v^>^xx^^ kereskedésében, a Wílllíiscll- <?s Haugll-féle dohánytozsdékben. SVX^XXVXXNXXXVXXXXNX^^ Karácsony. Esztergom, 1895. decz. 23. Halleluja ! . . . Megszületett ő, s eljött a három keleti király és ajándékokat hoztak neki ... Megszületett s szenvedései árán megváltotta a világot, szépre, jóra és nemesre tanítva azt. A messze keletről elterjedt híre az egész föld kerekén, s mindenütt imádták őt Megszületett és a gyűlölet helyébe a szeretet lépett. Ez a szeretet tartotta fenn hosszú, hosszú évszázadokon keresztül. Ez a szeretet nyomta el minden ellenségét s hódította meg azokat magának. Ez a szeretet tette népek, nemzetek istenévé ! Magasztos tana: »Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat*, az egész világot, tekintet nélkül születésre, származásra, rangra s hivatalra, egy osztályba, egy seregbe sorozta: a hivők seregébe. S ezen tannak fenséges ünnepe, a karácsony, mégis a család ünnepe ! Igen, mert a legnagyobb szeretet, a legőszintébb odaadás s önfeláldozás a családon belül • van. Az „Esztep és Vidéke" tárczája. Két év múlva. — Karácsonyi elbeszélés — — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — D. művész nagy betegen feküdt: Nemes vonásai a legnagyobb fájdalmat árulták el. Beesett nagy szemeit csak néha nyitotta fel, akkor -is szomorúan tekintett az ágyánál ülő öreg nőre, aki részvéttel törülgette le az izzadtságot nyilt homlokáról, — Hány óra van ? kérdé a beteg bágyadtan. .— Hat óra. — Volt itt már az orvos ? — Igen, nem régen ment el, az mondta, ha felébred a nagyságos ur, adjak valamit ennie. Mit kivan, adjak egy kis levest ? — Nem kell semmi köszönöm. — De kell ennie, mert igy soha sem lesz jobban. — Minek is lennék jobban, hiszen nincsen, hogy kiért és miért éljek. — Nincsen ? Hát a művészete ; vagy az semmi ? A művész fájdalmasan sóhajtott fel, aztán reszkető hangon monda: ,Messze földről jönnek össze az elvált családtagok, ajándékokat hozva egymásnak, hogy részesülhessenek abban az örömben, amelyet az őszinte szeretet nyújt az emberiségnek. Ha kigyulladnak a karácsonyfa kis viaszgyertyái s bejönnek az apró gyermekek, akik meglátva a ragyogó fát, s alatta azt a számtalan csecsebecsét, amit a szerető, gondos szülők vettek az ő számukra, arczuk kipirulva, az örömtől ég : nem maradhat egy érző sziv sem megindulás, egy szem sem köny nélkül. Láthattunk már igen komoly gondolkodó elméket, akik az anyagon és erőn kivül más istent nem ismernek, de ha meglátják azt az örömöt, amit a karácsony okoz kicsinynek, nagynak, őszintén elismerik, hogy ily örömöt, ily boldogságot semmi és senki más nem tud nyújtani, mint a szeretet istene ! S ez a szeretet az, ami az embert emberré teszi. Mert hiszen a vad ember is, akinek a szeretetről és annak magasztos elvéről fogalma sincs, tud és akar gondoskodni az övéiről, sőt még örömöket is képes azoknak szerezni, de ezzel megszűnik az ő összes jó érzelme. Az idegent gyűlöli, s ha — Azért sem érdemes, ha nincsen kiért élni. De igaz. Ha én most meghalnék, mit csinálna maga, jó asszony ? Ki fizetné meg az én adóságomat, amivel magának tartozom ? Hisz már mindenemet felemésztette hosszas betegségem. — Ne tessék arról beszélni. Amit adhattam, szívesen adtam. Hisz mindig oly jó volt hozzám, amióta itt lakik. Csak már jobban lenne, mert nekem is elfogyott már az a kis összekuporgatott pénzem ; amit most keresek, az magamnak is kevés. — Ne féljen, nem tart már soká . . . Ha meghalok, ott van még az egyetlen kincsem, az a női arczkép, vigye el akkor B. bárónőhöz, az majd fog érte anynyit adni, amennyivel magának tartozom. De most hagyjon magamra, nagyon fáradt vagyok . . . pihenni akarok . . . Az öreg asszony lábujhegyen tipegett ki a szegényes szobából a konyhába, a melynek egy része kopott zöld függönynyel volt elválasztva az általa lakott résztől. Karácsony est van. Gyönyörű szép téli este. A természet is ünnepi diszbe öltözött. Fehér ruhát öltött magára, tiszta csillogó ruhát. csak lehet ártani, szenvedést okozni fog nekik. Az idegent, a felebarátot szeretni, arról is gondoskodni, annak is örömet okozni és szenvedéseit enyhifeni: a szeretet istene tanított, meg. Ma már nemcsak a családon belül van szeretet; hanem ez az uralkodó eszme az egész világon. Elismerték ennek létjogát, ennek uralkodási képességét, nemcsak a keresztény és a többi modern népek, hanem még azok a félvad, sőt nomád népek is, ahová csak a műveltség szikrája elhatolt. Mert ma már a szeretetet, mint létföntartó eszmét, nemcsak a keresztény népek tartják a lét alapjának, hanem elismeri azt minden jövőjéve

1 gondoló. • és törődő állam és nép ! A világbéke, mint a legnagyszerűbb idea is csak a szeretet általános elterjedése utján valósulhat meg. Ha annyira fogja az ember szeretni embertársát, hogy nem fog akarni annak szenvedést okozni, hanem annak biztos öröméért föl fogja áldozni saját pillanatnyi örömét és boldogságát: akkor megszűnik a népek közötti torzsalkodás, a nemzetek • A házakban öröm és boldogság honol, a legszegényebb viskóban is kigyúlnak a szeretet lángjai s a boldog gyermeksereg ujjongva állja körül a karácsonyfát. Azt hinnők, hogy e napon nincs boldogtalan ember, mert mindenütt örömet és boldogságot látunk, pedig van igen-igen sok . . . B. bárónő is e boldogtalanok közé tar tozott. A karácsony este ő benne a legszomorúbb emlékeket költötte. Egy ilyen ragyogó szép karácsony estén temette ő el az ifjú ábrándos szerelmet s azóta sötét lett a világ reá nézve, nem látta ő annak többé boldogitó fényét soha. Két év előt történt, hogy édes anyja lefesttette D. művész által. A modellt ülések alatt megszerette egymást a két fiatal lélek, azzal az igaz, mély szerelemmel, amely nem ösmer rangkülönbséget, csak szeret, vakon, önfeledten Kimondhatlan boldog napok voltak azok, amelyeken összejöttek. A művész imádattal tekintett ilyenkor az előtte ülő lánykára, akinek vonásai a legnagyob szerelmet árulták el. De mivel a nagy boldogság nem tart sokáig, az ő boldogságuk is rövid életű volt. közötti versengés és beáll a mindenkitől várva-várt világbéke. Ma már óriási lépéssel közeledünk ezen idea megvalósulása felé. Erre mutat az emberbaráti intézetek óriási száma, nemcsak az országokon belül, hanem az egyes országok között is. Erre mutat az is, hogy a szeretet ünnepét ma már valláskülönbség nélkül ülik meg. Nem vallási ünnepet látnak benne, hanem a szeretet eszméjének magasztos diadal-ünnepét. S a karácsony, mint a szeretet ünnepe, fennmarad, amig csak a földön ember létezni fog ! —11.— Megyei tisztújítás. Esztergom, 1895. decz. 23. Esztergom vármegye törvényhatósági bizottsága e hó 19-én gyakorolta legutolszor ősi alkotmányos jogát, amidőn a tisztviselőket választotta meg. Az ódon megyeház nagytermében, amelynek falain Esztergom megye örökös főispánjai, mindannyian az ország volt herczegprimásainak képmása van megörökítve, a reggeli órákban majdnem teljes számban gyűltek össze a bizottsági tagok, Az utolsó ülést tartották, még egypár ecsetvonást kellett volna a képen végezni, de a művész keze remegett, nem tudta befejezni a képet. Az utolsó együttlét egészen megzavarta őket. Az a gondolat, hogy ezentúl talán sohasem fogják egymást látni, mély bánattal töltötte el szivöket. Szomorúan, szó nélkül néztek egymásra, remegve a fájdalomtól. A művész nem bírt tovább ellentállni érzelmeinek, oda lepett a remegő lánykához és szivére ölelve beszélt neki örök, soha nem muló szerelméről, amit a lányka sirva hallgatott végig és biztosította, hogy ő is örökké fogja szeretni, csakis őt és rajta kivül senki mást. Ekkor lépett a szobába a báróné, aki már látni akarta a képet. Mikor a jelenetet megpillantotta, borzasztó haragra lobbant, a művészt durván kiutasította, jellemtelen nőcsábítónak nevezte, aki az ártatlan leány tudatlanságával visszaél. — Takarodjék uram. Köszönje meg, hógy szolgám által ki nem dobatom. Ezt a képet a tűzbe fogóm dobatni. Nem akarom többé látni, mert mindig eszembe juttatná leányom gyalázatát — Ehhez a képhez még nincs joga asz-