Esztergom és Vidéke, 1895

1895-12-12 / 99.szám

Nem, nem, egyikhez sem vonzódott; egyiknek sem tuduá ezek közül elfogadni vendégszeretetét; egyiket sem tudná sze­retni, vagy meghajtani fejét akaratuk előtt. Elhatározta, bárhogy elitéii a társa­dalmi szokás, ott marad a falu magá­nyában, távol a világtól, a franczia kis­asszony védelme alatt, tanulmányainak és vágyainak élve csupán. Főkép a ze­nét és nyelveket szerette. A franczia és angol nyelveket majdnem tökéletesen beszélte s most az olaszt tanulta. Csöndes, nyugodt életre vágyott, haj, de a sors mily másként határozott fö­lötte. Egy napon egy bécsi előkelő bankház megbizottja jelent meg a kastélyban és bemutatta a fiatal leánynak a ház köve­telését és ennek folytán a zárlatot egész vagyonára. Boriska jogi tanácsosukért küldött, ki egyszersmind gyámja is volt, de már semmi sem menthette meg a fiatal leány vagyonát. A követelés világos, tiszta volt; az öreg Dornay titokban nagy ösz­szegekig játszott a börzén — melyről még jogi tanácsosa sem tudott semmit — és az utóbbi időben rendkivül sokat vesztett, melynek, ime, itt van szomorú következménye. Nem volt mentség. A dolog haladt a törvényes uton és egy napon megütöt­ték a dobot a Dornay-kastély előtt. Most már semmi nélkül, elhagyatva állt Boriska a világban; azt se tudta, hogy egy hét múlva hova fogja lehajtani fejét. Mit fog tenni, miből fog megélni, nem kérdik a szívtelen hitelezők. Nagy a világ, mindenki találhat benne helyet a maga számára, szabad élni, tengődni tovább, ha tud. Boriska fényes, előkelő nevelésben ré­szesült, de arra nem tanították meg, hogy miként lehet önerejéből megélni. Megszokta a csillogást és nem tudta, ha te, aki ősz hajfürtökkel birsz, te félsz U Valami bujtogatott a belsejében. »Nem kell sokat töprengened, ott künn van a mezőn, őrzi a nyájat.« Berek László fujt egy nagyot és széj­jel gombolta kabátját. »Na, fordulj jobbra, arra az akáczások felé, ott találod őt.« Berek László megfordult jobbra és megindult az akáczások felé, már érezni lehet bóditó illatát! Olt volt az akáczfa sor előtt; csende­sen, meglapulva szenderegtek a jámbor bárányok, csak olykor-olykor bégetett fel egyik-másik, mintha jelezni akarná vele, hogy itt van a rendes helyén. Berek László egy földpázsitos halom­hoz ért, ott belebotlott valami szoknya­félébe. Berek Lászlónak már annyira égtek a szemei, hogy nem látott az alvó leány­ból semmit, csak egy félig fedetlen hó­fehér keblet, egy másodpercz és észre­vette e gyönyörű remek testet és ingerlőén szép lábakat. A lábakat már egészen közelről látta és őrült vágygyal hajolt az alvó leány felé. A leány szemei felnyíltak és két tüzes szempár csalogatta Berekét. Berek László megragadta két kezével a leány vállait és már érintette arcza, a leány arczát. — No ne izéljen jó öreg bácsi. Egy pillanat és Berek talpon és már az ákáczáson tul is volt. — Ha, hogy hallatszott! »ne izéljen bácsi, jó öreg bácsi.« IV. Berek László még aznap visszautazott a fővárosba gálszécsi magányából. De egy héttel rá ismét Gálszécsen volt . . . Révész Béla. hogy az életnek milyen kétségbeejtő sö­tét foltjai vannak. Ismerte a magas lég­kört és nem volt tudomása arról, hogy mily alá rántja a sors néha az embert, szembe állítva az élettel. íme, előtted a nagy feladat, küzdj meg vele, ha tudsz, vagy semmisülj meg, ha gyönge vagy ! A fiatal leányt teljesen lesújtotta a vá­ratlanul rázúdult szomorú válság. Elete kezdetén oly nehézségekkel találta ma­gát szemben, hogy azt hitte: nem lesz ereje azokkal megküzdeni. Ugy érezte, hogy a talaj teljesen elveszett lába alól. Nos, hol vannak azok a fényes nevü jó barátok és pártfogók, kik a gazdag örökösnőt oly készséggel hívták vendég­szerető házukhoz ? Hol ? Tanuld meg, gyermek, jóelőre, hogy a szerencsétlennek nincsenek jó barátai, nincsenek pártfogói. Tanuld meg, hogy a jó Istenben bizhatsz egyedül, ha sze­rencsétlenség ér, ember . . . ember . . . de megálljunk, ne vessünk követ ember­társainkra, a jó, a nemes még nincs ki­irtva szivükből. A franczia kisasszony rendre próbálta meg azokat a fényes nevü barátokat, kik oly készséggel nyitották meg Boriska előtt az ajtójukat, hogy most vegyék pártfogásukba a szegény leányt, most, mikor minden elhagyni készül a szeren­csétlent. Süket fülekre talált. Mindenik rideg udvariassággal felelt és kérlelhetetlenül utasította vissza. A körülmények vál­toztak. Oh, nem ! Nem történt egyéb, csak a számító ész került a sziv fölé, az ember­ben megszólalt az önzés ... És midőn egy homályos őzsi alkonyon reménytelenül, kétségbeeséssel szivökben ott ültek a pislogó kandalló előtt, mely holnap már az idegeneké és a könny összevegyülve folyt le halvány, beesett arezukon, kopogtatás hangzott az ajtón. A szomszéd falusi bérlő, Kovács Kál­mán és leánya, a tizenhat éves Eszter léptek be. A becsületes öreg arezon mély meg­hatottság látszik, a mint megpillantja Boriskát sötét gyászruhábau, sírástól vö­rös szemével és alig bir szóhoz jutni, hogy elmondja, a miért jött. — Tudja, hogy vakmerőség tőle, — kezdi a bérlő — de nem tudott ellentál­lani leányának, ki folyton arra kérte, hogy tegye meg. A méltóságos kisasz­szony oly kegyes volt, hogy mindig ba­rátságosan szólította meg a kis Esztert, valahol csak látta. Azonkívül ő is nagy hálával viseltetik a megboldogult méltó­ságos ur iránt, mert az ő beleszólásával kapta bérletét. Most hát bátorságot vett magának, hogy átjöjjön, ha valahogy meg nem vetné ajánlatát. Boriska bámulva, mint egy alig sejtett reménytől megkapatva, nézett a jószívű emberre, ki zavartan elhallgatott. A bérlő, leánya biztató tekintete foly­tán, újra hozzáfogott: — Hát kérem alásan, ugy gondoltam, hogy az a holnapi nap nem fiatal leány­nak való. Hát . . . hát . . . igen kérem, ha nem vetné meg szegény házamat . . . A franczia kisasszony meglepetve né­zett reá, Boriska kipirult arczczal hall­gatta. — A Mindenható kegyelme, — foly­tatta az öreg bérlő, — nyolez gyermek­kel áldott meg. Mind épek, munkásak — áldassék az Úr ! A hol ennyien vagyunk, ott egy-két ember nem számit, nem lesz alkalmatlan. Szoba is van elég, hiszen nagy urak építtették hajdan azt a házat, mit én bériek és azoknak sok szoba kell, hogy elférjen a sok bűn benne, mely lel­köket terheli. Bocsánat! A méltóságos ur tisztes, becsületes ember volt, csak azt tette hibásan, hogy olyanba fogott, a mihez nem értett. No, de hát ezen nem lehet segíteni . . . Már megvan a baj, tudom, hogy holnap lesz a liezitá­czió, hát most eljöttem,, hogy felajánljam szegény házamat, ha meg nemi vetné. Boriska szeméből csöndesen peregtek alá a könnycseppek, melyeket a minden­ható iránt való mély hála fakasztott sze­méből. Az utolsó perczben„ a kétségbeesés legnagyobb fokán, mikor már azt hitte,, nincs segítség, védelem számára: ime,. közelben van a jó Isten és elküldi szá­mára a szabaditót. És Boriska mély megrendüléssel hálá­val szivében, fogott kezet az öreg bérlő­vel és ölelte át azt a fiatal leányt, ki szerényen, szinte könyörögve szólt hozzá ; — Ugy-e, hozzánk jön r Ugy-e nem vet meg minket r — Hozzátok megyek, jó Eszter ! — kiáltott fel Boriska, — ti visszarántottá­tok lelkemet a kétségbeeséstől, ti meg­tanittok újra szeretni az embereket, kiket már-már gyűlölni, megvetni tanultam. Áldjon meg érte a mindenható ! Iíju kor­ral öreg lettem a keserű tapaszta­latoktól, melyek szintén megtörték lel­kemet­E naptól kezdve Boriska a Kovács csa­lád tagja lett. A franczia kisasszony pár napi ott időzés után visszatért szép, nap­fényes hazájába, a jószivü család védelme alatt hagyva Boriskát, kitől forró könyek közt vett örökre búcsút. Egy uj, ismeretlen világ tárult fel Bo­riska előtt és ő napról-napra mindinkább ugy találta, hogy ez a világ inkább hoz­záfér forró tiszta szivéhez mint az, mely­ben eddig volt otthon, Mindenki dolgozott a háznál és nem­sokára ő is munkakört talált magának. Az élénk eszű gyors felfogású gyereket tanította arra, mit az ő fényes nevelése juttatott osztályrészéül, Es milyen büszke volt a tudatban, hogy nem eszi a könyörület kenyerét, hanem becsülettel, szorgalommal hálálja meg, a mit érte a legnagyobb szükség­ben ez a jólelkű család tett. És folytak az évek könnyen gondatla­nul és nem bánta meg Boriska egy pil­lanatig sem, hogy ebbe a házba lépett. Akadt e közben néhány jó barát, sőt Margit néni szörnyülködve irt, hogy a világban hánytatva idegenek kenyerét nem eheti egy Dornay leány és menjen azonnal hozzájok, mert ez szégyent hoz az előkelő névre, melyet visel. Boriska mosolyogva, büszke önérzet­tel felelt: — Ennek a családnak a kenyere be­csületes munkával szerezett és azért na­gyon izlik, — irta levelében. — Nincs is szándékom felváltani. Itt találtam meg a munka fölemelő nyugalmát, a szeretet nemesítő örömét, a tiszta lélek igaz bol­dogságát, melyeket eddig nem ismertem. Áldom érte mindennap az Istent ! És hiába volt szép szó, guny vagy rábeszélés, Boriskát nem tudták rávenni hogy ott hagyja azt a családot, hol ő oly kedves otthonra lelt. S most pár hete a kerületi jegyző előtt egy boldog pár jelentkezett, a kiket el­sőnek adott össze a polgári anyakönyv­vezető. — Nevök ? — kérdi a jegyző. — Dornay Boriska, — felelt a leány, mig az ifjú irattá be magát: Kovács László, mérnök. És arezuk ragyogott a boldogságtól. Boldogan mentek az Isten házába. An­gyalok az égből virágokat szórtak utjokra s szivökben mennyországgal mentek haza a templomból. Harmath Lujza. HÍREK. Esztergom, 1895. decz. ií. — Herczegprímásunk jótékonysága. Va­szary Kolos herczegprimás ő Emenancziája nagylelkűségének és áldozatkészségének újabban két izben is fényes tanújelét adta. Ugyanis az, esztergomi főegyházmegye el­aggott munkaképtelen tagjainak nyugdíj­alapjára »Vaszary-alapitvány« ezimen 20 ezer koronás alapítványt tett és azt az eddigi tőkéhez csatolva a főkáp>talan ke­zelésére bízta. Keszthelynek,, szülővárosá­nak szegényei részére pedig a bíboros, érsek 100.000 koronát adományozott. Her­czegprímásunk ezen két jótékony adomá­nyával újabban bebizonyította ama orszá­gosan elismert tényt, hogy jótékonyságá­ban saját énjének mellőzésével segélyezi a szenvedő emberiséget. — Esztergom vármegye közigazgatási bizottsága tegnap, e hó 10-én ülést tar­tott. A gyűlés a nevezetesebb mozzana­tokat nélkülözte, a havi jelentéseket tár­gyalták le. — Helyettes anyakönyvezető. Perczel Dezső, m. kir. belügyminiszter leiratban érlesitette Esztergom vármegye közönsé­gét, hogy a helyettes anyakőnyvezetői állástól Niederman József városi r. fő­kapitányt felmentette és arra Haan Rezső lapszerkesztőt 800 frt évi tiszteletdíjjal nevezte ki. A kinevezési okmányt szin­tén eküldötte a belügyminiszter a vár­megyéhez. — Tiszti estélyek. A 26. sz. gyalog­ezred előzékeny tisztikara az idei far­sangban, is mint régi idő óta mindig szokta, elő fogja mozdítani a mulatságra vágyó fiatalság részére a bálozást, a mennyiben 3 tánczmulatságot fog ren­dezni. A tisztiestélyek a farsangi mulat­ságok között a legelőkelőbb helyet fog­lalják el. A fess hadfiak mindent meg­tesznek, hogy a szépnem jól érezze magát körükben, nyújtván nekik kellemes tár­salgást, kitűnő tánezosokat és hamisítat­lan jókedvet. A rendezőbizottság tagjai; Schmidt Brúnó őrnagy ur elnöklete alatt, Brausevetter Benuó százados, György Emöd dr. ezredorvos, Schimke Ferdi­nánd és nemes Zuna Károly főhadna­gyok, Müllner Emil és de Sorgó Miksa hadnagyok. A magyar és német nyelvű meghívókat a napokban osztogattak ki városunkban és a környéken. A meghi­vók a következőképen szólnak: Meghivó az 1895-1896. év telén rendezendő tiszti mulatságra : 1895. deczember 31-én Syl­vester esti ünnepély. 1896 január 18-án Táncz estély 1896. felruárl5-én Jelmez­(Gschnas-) estély. „Fürdő Szálloda," Esti 8 órakor. Cs. és kir 25 számú gyalogez­red tiszti kara. Esztergom, 1895. de­pzember, — A vidéki hírlapírók Budapesten. Vasárnap e hó 8-án gyűltek össze a vi­déki hírlapírók az ország fővárosában, hogy a kereskedelmi m kir. miniszter meghívása folytán a készülő kiállítást megnézzék és a hírlapírók nyugdijegyesüle­tének alapját megvessék. Mintegy 300 vidéki lapszerkesztő gyűlt össze ez al­kalommal Budapesten, a hol a kiállítás igazgatóságának előzékenysége folytán személyesen meggyőződhettek ama bá­mulatosan szép alkotásokról, a melyek­kel a millenium alkalmával egy kiállítás keretében fog hazánk lakossága és az egész világ megismerkedni. A közel 3 óráig tartó szemle után, a vendégek a kiállítás területén levő Debreczeni csár­dában gyűltek össze kedélyes ebédre. Délután 3 órakor az »Otthon hírlapírók és irók körében kongresszust tartottak, a melyen elhatároztatott, hogy a mille­nium alkalmával a hirlapirók országos nyugdíjintézetét megfogják alapítani. Este ugyancsak az Otthonban társasva­csora volt, a melyen a késői éjféli órá­kig együtt mulattak a fővárosi, és vidéki zsurnaliszták. Városunkból mind a három lap szerkesztői részt vettek az ünnepsé­geken, a melyekről mindannyian ama büszke öntudattal tértek vissza, hogy Magyarország ezredéves fennállását impo­záns és méltó alakban fogja megünne­pelni. — Párbajvétsóg miatt elitéivé. Nóg­rádi Jenőt, lapunk fel. szerkesztőjét és Sinka Ferencz Pált, az »Esztergomi Hír­lap* volt szerkesztőjét, a kik néhány év előtt hírlapi polémiából kifolyólag pár­bajt vívtak, a komáromi kir. törvény­szék tegnap a bttk.-be ütköző párbajvét­ség miatt egyenként 14 napi államfog­házra ítélte el. A párbajsegédek, a kik tanukként voltak megidézve, nem kap­tak büntetést, miután vád alá sem he­lyeztettek, mert a vizsgálat folyamán ki­derült, hogy a segédek mindent meg­tettek az ügynek békés uton való elinté­zésére. — Házasság. Dr, Zimányi Károly böl­csészettudor, múzeumi segédőr a napok­ban jegyezte el Friess Irmát, Friess Ká-

Next

/
Oldalképek
Tartalom