Esztergom és Vidéke, 1895

1895-10-27 / 86.szám

Herczegprimásunk névünnepén. Esztergom, 1895. °kt- 26. (— . —) Az ősi várhegy büszke csúcsán vidáman lengő trikolor, a fényes bazilika lágy csengésű Mária­harangjának messze ható szava, a középületek és (magánházak zászló­disze hirdetik, hogy azon város, amelyet első szent királyunk a ka­tholikus egyház központjává, a ke­reszténység védbástyájává emelve, közművelődésünk, tudományunk és művészetünk melegágyává tett, ün­nepi napra virradott. Mig évekkel ezelőtt csak azon prózai okokból szoktunk volt nem mindennapi várakozással tekinteni a komoly arczu október utolsó napjai elé, mivel alkalmat nyújtottak ítéli szükségleteink beszerzésére, addig ima főleg azon epedő vágyódás ífe­sziti keblünket e hó egyik utdlsó napja előtt, hogy leróhassuk hő úsz­k „Esztergom és 1É" fc| Üdvözlet, (Főtisztelendő jfezsS Mihály Sz'ölgyén mezővárosi J>lé~ plébános és párkányi egyház kerületi esperes .ur sSgj-ik évi Október 26-án Sz'ólgyéuben megtartott §0 éves plékánosi ünnepléséből.) Ünnepre ébredt a fönséges természet, Fényben úszik a táj, áldást üdvöt hozott,: Hozsannával tele a lég, a hű kebel, Mindem mi él s mozog: örömmé változó ti. Egy emberöltő nagy, dicső munkássága. Mely a múltnak ködén fényesen átragyog, Tárja föl ma azt a csodás birodalmat, Hová az<&k jutnak, kik lelki gazdagok. Légy üdvözölve te nagy sziklaóriás, Melyen az £r.énynek fényes temploma áll; Félszázados multad: munka dicsősége, Melyre érdemül az Isten áldása száll. Nemes életednek minden szép órája, A jót gyakorolta, azt, mi üdvöt adott; Aki hozzád fordult: bőséggel távozott, S ezrek kezéből hullott ki a koldusbot. Mi szép, nemes van e széles nagy világon, Annak szived, lelked ellent nem állhatott ; Szép tetteidről beszél ma ezrek ajka. Mely fényesebbé tette a felkelő napot. Az ég szent kegyelme őrködött feletted, Az út, melyen jártál, virággal volt tele; Életed: igazság ragyogó példája, Ki téged követett: fény, áldás járt vele, Ott voltál velünk a küzdelmek mezején, Diadalnál te voltál a hős, a vezér; teletünk és őszinte hódolatunk ne­mes adóját nemcsak városunk, hanem az egész ország egyik legelső pol­gára, a magyar katholikus egyház feje, azon fönkelt szellemű férfiú előtt, kinek magas személyére a nagy szellemi fölény által sugallt tisztelet és bámulat érzelmeivel emel­jük szemeinket. Ha azonban mindig hódolatra késztet nemcsak azon páratlan ki­váltságokkal ékeskedő magas méltó­ság, melynek szqmélyesitője Asztrik törvényes utóda ; hanem azon ritka szellemi és szivtulajdonok kincses háza is, melynek birtokát hazánk bíboros főpapja magáének vállhatja : akkor különösen kell, hogy ma for­róbb fohászokkal, jámborabb imák­kal ostromoljuk az eget Vaszary Kolos bíboros herczegprímás ál­dásos életének minél hosszabb időn át történendő szerencsés megőrzé­seért, midőn oly maradandó alkotá­saival állunk szemben, a melyeket városunk anyagi és szellemi emel­kedése, haladása, felvirágzása legbiz­Dicső neved előtt fejet hajt a század, Mely téged áldva csöndes nyugalomra tér. Fényes érdemeid aranyos betűkkel Klio jegyezte fel: örökös emléked; Büszkeséggelzárunk\mindnyáfan keblünkre, Szeretetünk kisér mindörökre téged. Holbesz József. A nyugalmas rév. Az operában, Faust első felvonása után, a folyosón összeütköztem Peval Gyulával. Tiz esztendeje nem láttam, ő se engem. Soká kellett gondolkodnom: kicsoda is az a barnaszakállu, boldogan mosolygó <ember, végre is ő mondta meg a nevét. Nagyon megörültem a nem várt viszont­látásnak, mint mindig, valahányszor a véletlen összehoz emberekkel kiket magam sohase keresnék föl. És érdeklődtem viselt dolgai iránt, amint hát illák is érdeklődni a jó barát iránt a mult és a jövendő viszont nem látás közé eső tiz perez alatt. — Nem voltál Pesten ? kérdeztem. — Dehogy nem, ki se mozdulok in­nen. A hivatal is ideköt, .meg a csalá­dom is. — Családod is van ? Derék. Gyakran jársz az operába ? — Én ? Soha ! szólt oly hangon, mintha apagyilkosság vádját hárítaná el magától. Majd önérzettel, mint az ártatlan vádlott, aki az alibijét igazolja, tette hozzá : — Szabadjegyet kaptam, különben most sem volnék itt. Erre a kijelentésre kezdett érdekelni ez az ember. Végignéztem rajta s egy-' tosabb zálogai gyanánt kell elismer­nünk. Bármily általános volt ugyanis a tudat, hogy városunk fejlődésének, anyagi érdekeink előmozdításának, közművelődésünk fellendülésének és közgazdasági viszonyaink egészséges átalakulásának misem képezi béni­tóbb akadályait, mint városunk egy­ségének sajnálatos hiánya : nem vol­tunk képesek megküzdeni a külön­állás chinai falának eltávolításával; nem tudtunk kiemelkedni a maradi­ság és elfogultság, a kislelkűség és aggódás nehéz bilincseiből, még fel nem tünt csüggeteg városunk, falai között azon Férfiú, ki nem nyugodott mindaddig, mig nagy szive jósága által ösztönöztetve, hat­hatós befolyásával, tekintélyének ha­talmával az egyesülés azon talajára nem állította városunkat, melyen jelenének örömei fakadtak, a mely­ről jövőjének kilátásai kecsegtetnek. Két ezredév viharzott el már a város felett, a mióta történelmi em­iekeink szerint *a föld lakott pontjai szerre világosan láttam őt magam előtt, amilyen tíz esztendővel ezelőtt voit. Pe­val Gyula.! Hogy igy megfeledkezhettem róla! A bank legelegánsabb hivatalnoka volt. Az inge fehérsége fájt a szemnek, ruházata válogatott finomsága lesújtotta a legönérzetesebb individualitást is. Aki Peval Gyulára nézett, az érezte, hogy porból való és hamuvá válik. S csodálatos, Peval Gyula most is az ő gyűrött ingében, a keféléstől zsíros fe­kete kabátjában, ránezos, disznóbőr-czi­pőjében és torzonborz szakállával emlé­keztet hajdara elegancziájára. Hogy is mondjam csak? Az elegancziáját ellepte a patina, mintha tiz esztendővel ezelőtt megszűnt volna ruhát váltani s utolsó toilettejét megfogta volna az érczeknek ez a nemes rozsdája. Önérzetes hivatkozása a szabadjegyre úgyszólván egész biográfiáját foglalja ma­gában. Peval Gyula ezelőtt gavallér volt mindenütt, most a szabadjégygyel hen­czeg. O a takarékosság parvenüje. Vala­miképen beüt nála a takarékosság, mint másoknál a főnyeremény s valamint ez egész életét annak szenteli, hogy gazdag legyen, ugy él ő most a takarékosságnak. Takarékosságból növeszt körszakállt, ta­karékosságból nem jár színházba, takaré­kosságból visel zsiros kabátot, s valószí­nűleg takarékosságból szokott le a szi­varozásról. S takarékoskodik, nem benső természetének megfelelően, sem pedig a szükség szülte elhatározásánál fogva, csak azért, mivel ezelőtt könnyelmű volt s most érdemet lát abban, hogy többé nem az. Ez az ember nem változott meg, csak közé számithatjuk. Hatalmas népek nagy fejedelmei gyönyörködtek ter­mészeti szépségeiben és gondolkozó fők elmélkedtek jólétének elősegí­tése, biztosítása felett. De bíboros főpásztorunknak volt fentartva a legkésőbbi nemzedékek maradandó hálájára érdemes dicső­ség, amelynél fogva megszüntette végzetes elszigeteltségét és lehetővé tette a nagy anyagi áldozatát kivánó állandó hid létesítése által azt, hogy Esztergom is akadálytalanul vehes­sen részt azon élénk versenyben, amelynek segélyével a népek és nemzetek egymást túlszárnyalni ipar­kodtak. Nem lehet tehát hü fia e város­nak, ki szebb jövőjének derengé­sénél hálás tisztelettel ne esdjen üdvöt és áldást azon bíboros főpap magas személyére, ki haladásának és jólétének, virágzásának és bol­dogulásának megalapításában az oroszlánrészt vette ki magának. zálogba tette előbbi természetét, melynek csak a zálogezéduláját hordja magánál. Az operában, ha Faustot adják, az ember válogathat a helyekben. Az én Peval barátom mellém telepedett s ára­dozó beszédességgel kezdte nekem ecse­telni az ő nagy — takarékosságát. A bőbeszédűség, melylyel önmagát méltatta, mintha jubiláris beszédet mondana saját maga felől, teljesen visszaidézte az ő régi mivoltát. Ni, hisz ez az ember egy csöppet sem változott, csak a kabátja kopott meg. Ennek az embernek nem is volt soha becsapni való teBmészete, ha­nem mindenkoron olyan lelkületet viselt, amilyen illett a kabátjához. Amikor czi­lindert hordott, akkor gránátos termetű­nek érezte magát, a feje búbját a czilin­derje tetején érezte. Amikor frakkot öl­tött, rugalmas volt a lépése és tele volt a tárczája, meg a szive. És — ejnye, hi­szen Peval barátomnak regénye is volt a kabátjához — hogy erre csak a Eaust második felvonása alatt gondoltam! A regénye most ott tánezol a ballet­karban, kaczér jókedvvel ujjai közé fogva rokolyáját, lágyan hajló testtel s üdén fiatalon mosolyogva. Tömött, szőke haja kiviláglig a keringő sokaságból, ugy mint tiz esztendővel ezelőtt. Követem a lát­csővemmel, ugy látom, most sem festi magát s tán legöregebbje lévén a táncz­karnak, a legfiatalabbnak látszik. Ni, a Scháffer Giza, a menyasszony, ahogy társai kajánul nevezték, s tán most is nevezik. Egy dob-utezai hordár leánya, hetedmagával laktak egy dohos udvari szobában, sötét szegénységben. Annak Esztergom, XVII. évfolyam. 86. szám. Vasárnap, 1895. október 27. ESZTERGOM és VIDÉKI «W«W«^XVÍM«>^^^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. v^x\x\v\v\x\v^^^ ^ Megjelenik hetenkint kétszer: § ..... ^ > Hirdetések csütörtököli és vasárnap. Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., —isf— | hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁR.: Hivatalos órák: d. e. 12-2-ig. | ~> H< : | Egész évre 6 frt — kr. | Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., | ™ é ™ , v ; e 3 > - » | hova a hiva talos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési | egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | Egy^hóuapra ..........—» 50 » | pénzek és reklamálások küldendők. bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — > 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir- I

Next

/
Oldalképek
Tartalom