Esztergom és Vidéke, 1895
1895-10-17 / 83.szám
intézménnyel nem mernének megtenni. A centralizáció által a kifejtett okok mellett még egy ép oly fontos czélt, mint közegégszségünk, a munkás-osztály helyzetének javítását is elérhetnők. Beszüntetve a magánegyesületi, az igartestületi, gyári stb, pénztárakat, az állami kerületi betegsegélyző pénztárak tagjainak létszáma megkétszereződnék, s mig egyrészt ezáltal a jövedelem szaporodnék, másrészt a kiadások csökkennének, mert megszűnnének a dupla adminisztrationalis kiadások, valamint azon viszszásság is, hogy egy és ugyanazon városban a tagok által befizetett egyforma tagsági járulékok mellett, az ipartestületi pénz tár csak magát a bejelentett tagot, a kerületi betegsegélyző pénztár pedig a bejelentett tagon kivül még ennek családját és családtagjait is részesiti ingyenes orvosi kezelésben és gyógyszerekben. A kerületi betegsegélyző pénztárak államosítása tehát nem csak hogy az államnak költségébe nem kerülne, hanem ezáltal két oly czél valósulhatna meg, melyeknek egyike is megérdemelné a nagyobb figyelmet. Itt volna végre az ideje, hogy az állam ugy közegészségügyi viszonyaink, mint a munkás osztály helyzetének javítására valamit tegyen, s reméljük, nem fogja elmulasztani megragadni az alkalmat, hogy ezt a fölsoroltak keretében meg is tegye. A betegsegélyző pénztárakat kell tehát felkarolnunk, államosítanunk, az 1891. évi XIV. t. cz.-et kell javítanunk kibővítenünk és módosítanunk, a hatóságot pedig fölrázni tespedéséből, s rövid néhány év alatt közegészségügyi viszonyaink előnyösen megváltoznának. Segítséget a kisbirtokosnak. Esztergom, 1895.okt. 16. Az országos agrárbank működését a napokban kezdi meg, a hírlapokban is aktuális lesz újra, ami az életben oly szomorúan aktuális : miként lehetne a ]magyar kisbirtokos osztályon segíteni. Mert ez is régi ének. Sokszor szó került már róla minden fórumon. Mert a kalászos termelés és ennek nyomott árai főleg a kisbirtokos osztályt sújtják. A nagybirtokosnál legfeljebb arról van szó 40, vagy nyolczvan ezer forint évi jövedelmet vág e zsebre, de a kis birtokosnál ez már az egszisztencia kérdése és mivel a természetes vagyonmegoszlás esetén virágzik az ország : országos kérdés az, hogy a kisbirtokokat ne szívják föl a nagybirtokok s ennek a révén ne kerüljenek uj latifundiumok. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez az osztály, mely számánál s a kezein levő terűlet nagyságánál fogva egyike a legtekintélyesebb néposztályoknak s a legtöbb vagyont képviseli ; melyre a hazai őstermelés oroszlán része nehezedik, melynek emelkedésétől és jólététől várjuk közgazdaságunk javulását: ez az osztály a terhes adók s alacsony gabonaárak súlya alatt görnyedez s nemcsak befektetési tőkével nem bir, hanem a megélhetés eszközeit is alig képes magának megszerezni és adósságok miatt a tönkremenésnek, a pusztulásnak néz elébe. Segélyt kell adnunk gazdáinknak, de nem könyöradományt, sem inségkölcsönt. A czikkben a gyógyítás módjait mutatjuk és nem koldulunk. Azt akarjuk, hogy a mit más államok nemzetgazdálkodásai ismernek azt vegyék alkalmazásba nálunk 1 is, az úgynevezett kredit agrikolat, mely nem is hitel a szónak hazai értelmében, hanem előleg. Nem kozumtiv hitelt akarunk mi az uj országos banktól, hanem a produktív hitel forrásainak megindítását kérjük tőle. Jól, helyesen mondotta egy nemzetgazda, hogy a kisbirtokoson csak az olcsóhitel segit »Olcsó hitel — mondja — a mezei ipar felvirágzásának egyik elutasitbatlan követelménye. Lassan ugyan,, de biztosan gyümölcsöző beruházások csak ott lehetségesek, hol a földbirtokosok mérsékelt kamat és törlesztés mellett hosszabb időre hitelre tehetnek szert.* Az már bizonyos, hogy Magyarország legáldottabb kánaánján is a belterjes mezőgazdálkodásra át kell térni. De lehet-e forgó tőke nélkül. Hiszen a kis gazdának legnagyobb baja az, hogy forgó tőkéje nincs. Nincsen még a mai kisméretű gazdálkodáshoz sem. Már most hogy akarjunk mi indusztriánkban változásokat, ha a legszükségesebbről, a forgó-tőkéről nem gondoskodunk. Nálunk a kisgazdán az ő pillanatnyi megszorulásakor nem segit senki. Más államokban, ahol a reál-hitel jól ki van fejlődve, ily esetekben a kredit agrikola roppant hasznára van a közönségnek, — mert ez látja el a megszorult kisgazdákat az egyes termelési ágak megkezdéséhez, vagy folytatásához a szükséges előleggel, melyet aztán a nagyobb jövedelemből könnyen visszafizethet. Nálunk a kisgazdák, főként akkor, midőn nincs mit eladniok, vagy midőn ép az árunak hirtelen piaczra dobásával nincs ára, — szorulnak meg pénzben. Olyankor olcsó hiteleknek kellene kezük ügyében lenniök, úgynevezett avanszoknak, nem kellene terméseiket eladniok T vagy pariin alól elvesztegetniök. Talán az országos agrár-bank akar ezen segíteni} Egyébként a gazdasági hitel kifejlesztése még nem minden. Gyorsan és hatékony eszközökkel kell meggyőzni a kis gazdákat T hogy a rohanó haladás közben az apáinktól eltanult gazdálkodás most már nem elég, a haladó idő a gazdával szemben is követeléseket támaszt s aki a jelen intelmeire nem hallgat, az elbukik. Az intelem pedig arra szól: ne maradjunk meg apáink tudományánál, képezzük magunkat a gazdálkodásra. Gazdasági egyesületünk sokat tehet e tekintetben s várjuk is tőle, hogy tegyen. HÍREK. Esztergom,, okt. 16. — Bérmálás a fővárosban. Vaszary Kolos herczegprimás szombaton,, e hó 12-én végezte a bérmálást nagy segédletlettel az angolkisasszonyok templomában. Kilencz órára,, a bérmálás, kezdetén a templom zsúfolásig megtelt előkelő közönséggel. A templom előtt díszbe öltözött rendőrök tartották fenn a rendet & hogy a mise és a szentség kiosztása alatt a ki és bejárók tolongást ne idézzenek elő, a templom ajtaját a mise megkezdése előtt bezárták. A herczegprimás 9 órakor érkezett meg Kohl Medárd dr.,. Széchenyi gróf jáki apát primási titkárok és Klinda TheoűT főszentszéki jegyző kíséretében. A templom kapujában Pürth Iván dr., Való Simon dr., szemináriumi tanulmányi felügyelők, Demény Dezső szentszéki jegyző, Szakács Viktor szentszéki titkár, Tóthfalussy dr. és Kirnér fővárosi plébánosok, Czenner dr. és Nóvák fővárosi káplánok fogadták, a növendékpapság élén nagy pompával a herczegprimást, ki bérmálás előtt csöndes misét mondott, amely «VenÍ Sancte»-vel kezdődött. Mise után Tóthfalussy Béla dr. szép prédikácziót tartott a bérmálandóknak a bérmálás szentségéről. Következett a szentség kiosztása. A megbérmáltak valamennyien két szentképet kaptak emlékül. A szentképeket Csáky Adorján gróf növendékpap osztogatta szét. jövőjük van az irodalomban a naturalista Íróknak, látható bosszúsággal vette le orráról aranykarimás csíptetőjét és azt irgalmatlanul törülgetni kezdte. — Ez a hirtelen fordulat és az idegen közönye, mely utóbbi mindinkább előtérbe került, annyira bántotta, hogy képes lett volna az idegenen valami abnormális cselekedetet véghezvinni, csakhogy az előbbi bámulatba ejtse. Hát hiába lelkesedett volna ő egy félórán keresztül, hogy szinte belefájdult a feje ? Hiába monologizált oly ékes nyelven, hiába építette volna fel a dicsőség légvárát ilyen épületes módon ? Érdemes volt mindezt azért megtenni, hogy most ez a laikus idegen, a kiben talán több van a tuczatemberek nemtudásából, mint az irodalomismeretből, a legközönyösebb pofával napirendre térjen felettem a nélkül, hogy dythirambusokat zengedezne rólam. És mialatt mindezeket magában elgondolta, a vére lassanként a fejébe szállt és az elkeseredettség vad gyűlöletté változott. — Ugy látszik, az ur nem törődik nagy nevű emberekkel ? — mondta nagy hirtelen Darvay, miközben idegesen fogatta kezei közt az újságot. Az idegen ki avval volt elfoglalva, hogy kevés podgyászát lerakja a hálóról, megállt munkájában és különös mosolylyal fordult Darvay felé. — Hogy tetszett mondani ? konysága az észlelések terére szorítkozik és oda nem egy, hanem husz ember megfigyelő tehetsége is kell. Igaz ? Darvay ur olyan gyors egymásutánban mondta el ezeket, hogy az idegen jóformán követni sem tudta. A meglepődött arczkifejezés, amelyet az első pillanattól nem szűnt meg megtartani, utóbb már a bámulattal volt határos. Darvay urat, aki pedig örült a bámulatnak, amely kétségkívül saját személyét illette, az a hamis, de azért jóleső érzés fogta el, amely feledteti a helyzet tulajdonképpeni voltát s ennek következtében a legtermészetesebb igazságnak megfelelően fogadta az idegen szavait. — Igaznak épp igaz lehet — kezdte az idegen — de akkor a dicsőség nem csupán az irót illeti, hanem mindazokat, akiknek részük van a tárcza szépségében. Oh ne higyje ezt. Azok a figyelmeztetések, apró véleménymondások nem olyan természetűek, hogy elvonjanak az iró dicsőségéből. Magukban véve értéktelenek és egy kevésbbé jónak a javítását vannak hivatva előidézni csupán akkor, ha megfelelően megy az végbe. És miután ezt ugyancsak az iró eszközli a már vele született irói erővel, annak sikere csak visszaszálll az iróra és mint ilyen, a kiérdemelt dicsőséget elősegíti. Az idegen hallgatott, Darvay ur pedig kéjes nyugalommal szivta be a szavai által előidézett ámulatot. Az érvelése tetszett önönmagának és ugyanazt tapasztalta az idegennél is, habár sehogysem birt tisztába jönni annak viseletével. Néha, mintha nagyon mulatságosnak találná: mosoly környékezte száját, máskor pedig ideges mozdulattal nézdegélte zsebóráját, mintha már végét szeretné a találkának. Egyszer csak a kezébe vette a lapot és mialatt a tárcza czimét betűzte, abbeli véleményének adott kifejezést, hogy milyen szép dolog lehet irónak lenni, különösen olyan irónak, mint Boda Pál, aki hát az elsők közé tartozik és rövid irói pályáját már is oly nagy siker koronázza. — Hát biz' az remek valami — tette hozzá Darvay, most már pöffeszkedő fensőséggel. — írni tudni ugy, hogy az em beriséget megnyerjük, száraz, hasznavehetetlen anyagot feldolgozni, megformázni olyképpen, hogy életbevágó legyen : nem kis dolog. Nagy akaraterő kell hozzá, kitartó türelem, mig az ember eredményre jut. Darvay ur nagyot fujt, mintha megerőltetésébe került volna e kis magyarázat. Azután kezébe vette a lapot és tovább beszélt, miközben a tárcza egy sorára mutatott. — Lássa kérem, ez a Gusztáv, akit szerepeltetek ebben a tárczában, már vagy ötször lett bemutatva a nagy közönségnek. Mindig egy más oldalát mutatom fel, mindig uj tulajdonságaival lesz részese a tárcza sikerének. Az egyéniségek bámulatraméltó sokoldalúságát akarom ezzel karakterizálni. Finom, szinte lehelletszerü vonásokkal módomban áll az átmenetet alig észrevehetővé tenni. Ez az én sajátom, amelyre, őszintén megvallva, büszke is vagyok. — Darvay ur most már ugy beszélt, mintha a tárczát betanulta volna. Az egyes részeket hihetetlen módon toldotta meg különbnél különb históriákkal és minél jobban bemászott a hazugságok vad árjába annál merészebb módon pergett ajkáról a szó. — E szerint ön a reális életnek is barátja ? — Néha, néha. Ha alkalmas tárgy kínálkozik, ugy habozás nélkül feldolgozom. Előfordul, hogy a hangulatom is megkívánja, néha ugy simulok hozzá, hogy szinte önkéntelenül ráhajlik a tollam. Máskor csupa fantázia vagyok, csupa ragyogó poézis, hogy szinte káprázik a szemem a fényességtől. Ilyenkor nem birok magammal, agyamban gondolat gondolatot ér, a kezem nem elég gyors az eszmemenet követésére, hogy néha szinte öszszezavarodik fejemben a gondolathalmaz. Az idegen erre nagyot nézett. Tágra nyílt szemével, malicziózus mosolyával most hirtelen olyannak tünt fel, mintha meghazudtolni igyekeznék Darvay ur állításait. De nyilván másra szánta magát, mert a következő pillanatban már közönyös arccal kérdezte, hogy messze vannak-e Gödöllőtől, Darvay ur azonban, a ki talán inkább meg tudta volna mondani, hogy micsoda