Esztergom és Vidéke, 1895

1895-08-11 / 64.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 64. szám. Vasárnap, 1895. augusztus II. ESZTERGOM és VIDÉKE «^\xxx\xxvvv\v^^^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE, JW****^*???*^^ Megjelenik hetenkint kétszer: — —— | H í T (I t ' k csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal, —*— | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. | ELŐFIZETÉSI ÁR,: | magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások § § Egész évre 6 frt — kr. | küldendők: | Fél évre 3» — » ^ , , . Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári I | Negyed évre . . . i * 5** 1 Szechenyi-ter 35. szám. I S | Egy hónapra — » 50 » S | bélyegilleték fizetendő. j | Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándorpapirkereskedésében, ^ limiiMi^^iMiiiiitiii.i.ijjiriirii Tiin.iT-j-i 1.1 liU'iiiritTrTT j M»<gMiiiilnií'iiiiirTT^ri[Tr-r T a Wallflscll- és Haugh-féle dohánytözsdékben. ^X\X\X\X\XNVXX\VSX\^^^ Nemzeti kiállítás. Budapest aug. 9. Budapest kezd világvárossá lenni! Óriási munkálatokat végeznek Budapesten és környékén. Az az erő, amit a teremtő az emberi hatalom rendelkezésére állított, mozgósítva van most a főváros szépítése és nagygyá tétele érdekében. Egész városrészeket dönt halomra a merészen alkotó elme fővárosunkban s a Sodoma-Gomora-féle pusztítás helyébe óriási magánpalotákat és évszázadokra számított középületeket rögtönöz emberfeletti gyorsasággal. Nem hiúság, a hazafias érzet kövekbe vésett hymnusa ez az óriási építkezés. Az uj királyi várpalota, a parlamenti épület, a merőben uj városrészek, a négy dunai hid, a szaporodó gyárak, a csatornázási és az óriási mérvben terjeszkedő villamos vasúti hálózat fényes bizonyítékai annak, hogy Budapesten a nemzet szine-java, az áldozathozatal határait nem véve figyelembe, Romulus-Rémusként uj várost létesít a régi helyén ! . , . A legbensőbb örömérzet hatja át sziveinket, ha mindezeket a munkálatokat napról-napra gyarapodni látjuk. És örömünkből felsarjad az a büszke tudat, hogy ezt nem egyesek áldozatkészsége, nem egy országos bizottság tevékenysége, sőt nem a kormány előrelátó eszélyessége rendezi, de létrehozza maga a nemzet, mely fogalom alatt értendő a korona és kormány is, mint primus inter pares. Egy hosszú ezredév alatt nem mutatkozik annyi harmónia a nemzet összes társadalmi és politikai érzületnyilatkozatában, amennyit a kiállítási év küszöbén látunk. Gazdag és szegény lázas sietséggel fáradozik az ezredéves ünnep magasztossá tételén és sehol a láthatáron nem mutatkozik az ünneprontók hada, mely kisebbé akarná tenni az ünnepet. Szinte remélni merjük, hogy állami létünk ezredéves évfordulója méltó leend az emlékhez is, melylyel a honalapítók szellemét dicsőitjük meg és méltó leend az ünneplőkhöz is. E kiállításnak sem óriási aránya, sem költségessége, sem szinpompája nem marad a más nemzetek által rendezett kiállítások mögött és még sem ezekkel, ezek által fog varázst gyakorolni, hanem nemzeti jellegével, miután rendezői egyedül és legelső sorban arra törekednek, hogy a magyar nemzet múltjának dicsőségét, szellemi kultúrájának nagyságát mutassák be. A magyar nép minden egyes tagjának szive megrezdül, ha Hunyadi János ősi magyar várának lovagtermeiben meglátja Szent István koronázási ereklyéit, az első királyunk által ajándékozott főpapi öltönyöket, általa épített szentélyeket, Hunyadi János, Mátyás király, stb. fegyverzetét, Tinódy zeneszerzeményeit kéziratban, Verbőczynek a nagy törvényhozónak kézírását, Zrínyi Ilona imádságos könyvét, Rákóczy Ferencz zászlóit s a magyar nemzet több százezer darabot számláló műkincseit, melyekhez hasonlót a külföld nem képes fölmutatni. A legtöbb külföldi kiállítást oly vásártér czélzatával rendezik, amely arra van hivatva, hogy a legújabb gyártmányok részére piaczot és vevőket szerezzen, vagy pedig a hiúság kirakata. A mi kiállításunk a költő szavaival élve, »egy megszentelt fájdalom* . . . Boldog-ok azok a honfitársaink, akiket a végzet oly szerencséssé tesz, hogy megláthatják ezeréves dicső multuk egybegyűjtött kincseit , . . Akik a kézzelfogható tárgyakat látják e kiállításban, azok csak a mult nagyságát fogják észrevenni, akik azonban mélyebben látnak honfitársaink közül, azok ebben a nagy monumentumban könnyen felismerik a jövendő nagyság biztositékát, melyet a Bánffy-kormány elleplezve mutat be, ebben jelezve azt, hogy fáradhatlan tevékenysége révén nem országos, nem nemzeti jellegű, de »nemzeti kiállítás* keretében s a múltban gyókerezőleg mutatja be azt, hogy a magyar kormány tevékenysége a politikai viszonyok rendezését illetőleg mennyire hazafias s a mult géniuszának megfelelő ! A győri keresk. és iparkamara közgyűlése. — Július 30. Vettük a kamara legutolsó közgyűléséről szóló jegyzőkönyvet és közöljük abból a következő érdekesebb részleteket. — Az Esztergommegyei Magyar-Szölgyén község négy országos vásár engedélyezése iránt folyamodott a kereskedelemügyi miniszterhez, ki a kérvényt és mellékleteit oly felhívással küldötte Az „Esztergom és léls" tárna. Asszonydolog. — Az »Esztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — Asztalbontás után a kanonok ur az ebédlő benyílójába hivta a vendégeit, egy kis poharazásra. A társaság egészen bizalmas volt. Csupa hajdani iskolapajtás, kik most inter pocula, lelkesedve dicsérték a régi jó időket és nagy gyönyörűséggel hallgatták, mint mesél egyik társuk valami pikáns, pajkos ifjúkori stiklit. Egyszerre azonban elakadt a beszéd a legérdekesebb részletnél. Az elbeszélő rápillantott a faliórára, azután engedelmet kért, hogy sürgetős dolgai miatt, azonnal 'odahagyhassa a baráti kört. S azzal elment az időses uri ember nagy sietve a botja és a kalapja után nézni. Távozásakor a házigazda halkan dörmögte a háta mögött: — Legalább fejezte volna be a históriáját. — Nem lehetett ám, sietett a társak valamelyike fölvilágosítani a főtisztelendőt. Az öreg papucskormány alatt áll. O nagysága csak négyig adott engedélyt a kimaradásra, most meg már el is mult a négy óra. Majd komikus sopánkodással tette hozzá a régi cimbora: — Lásd papom, ilyen a házas világi ember dolga. Asszony zsarnokoskodik fölötte. A főtisztelendő ur ebédutáni hangulatában föl is pezsdült e szókra. — Csak azon zsarnokoskodik, a ki hagyja magát. Rajtam nem zsarnokoskodnék soha, azt tudom. Nagyon nyámnyila, nyulszivü fickó lehet az, a kin ezek a gyönge, gyámoltalan jószágok képesek uralkodni. Azt mondjátok furfanggal és nem nyers erővel. Jó, ám legyen furfang. De akkor is röstelném, ha értelmes férfi létemre túljárna az eszemen egy rövid eszű asszonyállat. Mert csak eszünk is nekünk van több, annyi bizonyos. Ezzel a főtisztelendő ur töltött és koccintott a vendégeivel, hogy ismét visszahozza őket a régi kerékvágásba, a honnan kizökkentette őket a mesélő pajtás váratlan távozása. De az nem ment olyan könnyen. Nem volt a ki szóval tartsa, mulattassa az-urakat. Egy félóra multán oszladozni kezdett a társaság. Egyik a másik után ment el. A főtisztelendő ur magára maradt. Unatkozva járt keresztül az öt nagy üres frontszobán. Mihez fogjon ? Miképpen üsse agyon az időt esteiig? Társaság nincs, kimenni meg lusta ebben az idegzsibbasztó, meleg időben. Végre előszedte az újságját. Hanem azt is félre dobta, két perc múlva. A kolumnákról még mindenfelül a nyárelő egyhangúsága szólott feléje. A vezércikkely valami százszor meghányt- vetett kulturkérdésről tárgyalt. — Ez nem jóllakott embernek való téma. A főtisztelendő ur ásitva nyúlt a breviáriuma után. Ez legalább olyan olvasmány, a min nem kell az embernek a fejét törni. S belefészkelve öblös zsölyéjébe, térdén a kapcsos könyvvel, az óraketyegés monoton, álomhozó zenéje mellett, Isten jámbor szolgája nem sokára elszenderedett. Diszkrét, rythmikus horkolása hirdette mély, egészséges álmát. Rövid időre azonban idegesen fölriadt az inasa csoszogására. — Mi kell, kérdezte hosszasan a tétovázó szolga embert. — Egy kis lány van itt kérem alássan, a kibeszélni szeretne a nagyságos úrral... — Kéregető ? Hát adjatok neki valamit és aztán hadd menjen Isten hírével. — Kérem uri lány .. . iskolás kisaszszony . . . A kanonok ur csak most vette észre, hogy a várt látogató már be is lépett a szobába s éppen feléje közeledik a szoba hátteréből. Az ablaknál fölismerte benne a testvér Öccse fölcicomázott kis lányát. — Mi kell Olgus ? szólott a kicsikéhez az obligát kézcsók után. — Eljöttem a bácsikát meglátogatni, — Nem egy kicsit kései visite ez, lányom, mondd csak? — Előbb nem jöhettem az iskolától . . — Hát mért nem vártad be a legközelebbi szünetes délutánodat ? — Mert ma éppen szükséges volt ' eljönni. — Szükséges ? fürkészte a főtisztelendő ur. De Olga kisasszony nem jött zavarba. Ugy darálta a mondanivalóját, mintha leckét mondana föl. — Igen is szükséges. Mert még ma el kellene menni a könyvárushoz. Ahoz a kinél a bácsika is szokott vásárolni. Az adna nekem hitelbe is könyvet, ha a bácsi szólna neki; én meg az uzsonnapénzemből törleszteném az árát, s birnék tanulni . . . A pap bácsi nagyot nézett. — Nem vett neked az anyád könyvet, mikor behozott a polgáriba. — De vett. Hanem elvesztettem. A múltkor fölnyílott a táskám, mikor vittem, s két másik lány kergetett. Én meg mind elvesztettem a könyveimet. Most egy sincs és nem birok tanulni — s a kis leány elpityeredett. — Ejnye fiacskám, az már mégis nagy gondatlanság, ha az ember a könyveit elveszíti, s hozzá még valamennyit! Ki látott ilyet? Minek kergetődzöl az utcán? Gyerekkoromban sohase tettem olyast, pedig fiú voltam, pajkos diákgyerek, nem