Esztergom és Vidéke, 1895

1895-08-08 / 63.szám

A mezőgazdasági statisztikai öszszeirás az egész nagy gazdaközönség buzgó, tevékeny közreműködése nélkül eredményes nem lehet. Az ország és saját érdekük egyaránt kívánja, hogy tegyenek meg minden lehetőt a munkálat érdekében. Minden gazdálkodó már jó előre tekintsen körül figyelmesen gazdaságában, jegyezgesse fel, hogy menynyi földön gazdálkodik, mennyi és milyen gazdasági eszköze, házi állata, stb. van, hogy annak idején egész pontosan jelenthesse be az adatokat az összeíró ügynököknek. Az egész összeirási munkálatban legfontosabb személy az összeíró ügynök. Kívánatos, hogy erre az igen fontos állásra a legintelligensebb gazdák, birtokosok vállalkozzanak. Nem alázza ezzel meg magát senki, legyen bármily nagy ur, vagy előkelő személyiség. Sőt dicsőséget szerez vele, mert polgári kötelességet híven teljesíteni s osztályérdeket tisztes munkával szolgálni : csak emelhet mindenkit a közbecsülésben. Ne engedjék gazdáink, hogy összeíró ügynökökül olyanok alkalmaztassanak, kik a földmiveléshez csak alig értenek, vagy ha értenek is, nincsenek közvetlenül összeforrva a mezőgazdaság érdekével. Az öntevékenységre a legszebb alkalom kínálkozik, mutassák meg gazdáink, hogy abban a nagy és fontos társadalmi osztályban, melyet ők képviselnek, van elég közszellem, van elég értelmiség, van elég buzgóság s mikor saját javuk, boldogulásuk forog szóban, nem állnak félre összedugott kézzel. A magyar gazdaközönségnek nemcsak hazafiságára, hanem saját jól felfogott érdekére hivatkozom s gazdáinkat a legelsőtől a legutolsóig teljes bizalommal kérem fel, hogy a mezőgazdasági statisztikai összeírás nagy munkáját minden kitelhető meglátja a grófnét és habozva, gyanakodva megáll. — Gyorsan, gyorsan ! — kiáltja a grófnő, Bronszkihoz rohanva ; nyomában vannak, egy perez múlva letartóztatják ; azért siettem ide, hogy önt megmentsem. Csak gyorsan ! — De kicsoda ön ? — hebegi a fiatal ember — mit jelentsen ez a maskara ? mire véljem ezt a jóságot ? Hisz én önt . . . — Ön nem ismer engem, Bronszki Leó? Ön elfelejtette Zoét és Krasznojét? — Zoét ? ... ön ... a kis Zoé . . . az én növendékeimnek huga ? . . . — Igen, ma már Lorisz Zoe grófné. De ön még semmit sem tud; figyeljen tehát ... A vakációkból, melyeket ön, mint fivéreimnek tanitója, Krasznojéban töltött, én meritettem a legtöbb hasznot. Ön nem is tudja, milyen figyelemmel hallgattam önt, mikor ön a jóságról, az igazságról, a méltányosságról, a szenvedőkről és a sanyargatókról beszélt; nehezen értettem meg, de szavai annál mélyebben vésődtek emlékezetembe ... Én akkor tizenöt éves voltam, Ön husz. — Es azon a napon — emlékszik ön még rá ? — a melyben nagybátyám rossz kedvében agyontaposta cicámat, a szegény Micust, kit annyira szerettem . . . gyermekszivemnek első s ah, mily mély szenvedélye ! . . . Ezen a napon ön mily megvetéssel és mily méltó felháborodással (ez a felháborodás isteninek tetszett nemódon támogatni és előmozdítani szíveskedjenek. Budapest, 1895. július hó 19-én. Gr. Festetits Andor s. k. földmivelésügyi m. kir. minister. Szegénység. Esztergora, aug. 7. Szomorú jelenség tárul nap-nap után szemeink elé. A merre tekintünk, mindenütt nélkülözést, hanyatlást látunk és füleinket mindenfelől panaszok zúgása tölti be. A kereskedelem gyönge lábon áll, az ipar meg éppen nyomorúságos helyzetben van, a forgalom látszólag élénk, de hát mindennek ez a rugója : a hitel. A gyárosoktól le az utolsó szatócsig mindenki hitelre dolgozik. A vevő aztán nem fizet, a kitől vásárol, a kereskedő sem felel meg kötelezettségének. Innen van a sok perlekedés s ezért vannak tömve bíróságaink, soha annyi per és csőd nem volt mint napjainkban. Ezek nem csupán helyi, hanem általános bajok. A szegénység jelei mindenütt mutatkoznak, hiába igyekszünk azokat leplezni. Hiába tagadjuk, rossz idők járnak. Tény az, hogy a sivár helyzet jelenleg sokkal ismertebb már a nyilvánosság előtt, semhogy azt akár titkolni, akár szépíteni lehetne. Ámde emberi gyöngeségünk és főleg hiúságunk akadályul szolgál, hogy noha a helyzet tarthatatlanságát felismerjük, idejében nem orvosoljuk a bajt. A legfőbb baj ugyanis az, hogy — legyünk bár szegények, vagy gazdagok, szeretjük a kellemest, a szórakoztatót, a kényelmet. Csinosan kell öltözködnünk, színházba kell járnunk, néha a vendéglőt is felkeressük, a kirándulásoktól sem irtózunk, mindezt azért, mert úgyis csak egyszer élünk. Igaz ! Egyszer, de az életet nem csak kellemesen, hanem okosan is át kell ám élni. Ha mindenki beérné azzal, a mit számára az életben nyújt, úgy talán kevesebb kellemesen eltöltött nap peregne le az élet homok kem!) lobbantotta neki szemére gyávaságát. Oh, még most is látom önt! Ön oly szép volt, Bronszki, haloványsága, soványsága még inkább fokozódott. Ön torkaszakadtából kiabált, ön megvetéssel tetézte azt a vadállatot, aki puszta szeszélyből megölte azt az ártatlan kis állatot, melyet én, az elhagyatott leányka annyira szerettem, a ki magamra hagyatva, eltaszitva éltem ebben a gazdag, szivtelen családban, mely megvetett minden szeretetet és minden gyengédséget, mely elfelejtett, hogy Zoénak nincs egyebe ennél a cicánál, hogy csak erre pazarolhatja égő szeretetszomját, melyre nőnek, akár fiatal leány, akár nagyanya, föltétlenül szüksége van mindenkor és minden körülmények között! Önt e cselekedete miatt (amely ma talán megmenti az ön életét) gyalázatos módon kikergették házunkból, önt, a szegény tanulót, aki nagy uraknak meg merte mondani az igazat... De ön megboszulta az én mély fájdalmamat ! . . . Véletlenül megtudtam, hogy nyomában vannak, hogy önt még ma este le akarják tartóztatni s ime, itt vagyok. Lakását bátyáimtól tudtam meg, mert sokszor beszélünk önről. Ne veszítsünk egy pillanatot sem, kövessen engem. Vegye ezt a csomagot, ezer rubel van benne. Gyorsan, vegye, ugyan vegye már! Bátorság, bizzék kocsisában. Reménylem, hogy maskarám elég ügyes, mi f Aztán este van . . . s ilyenkor minóráján, hanem bizonyára kevesebb volna az életben élő akadály is. Mi lesz ennek az általános nyomasztó helyzetnek a vége, képzelni sem lehet. A kibontakozásnak mindénesetre meg kell történnie, csak az a kérdés milyen eszközökkel kezdődik ez meg. Egy józan életelvnek kell érvényt szerezni. Azt a mit példaszónk oly világosan tartalmaz: Ne nyújtózzál tovább, meddig a takaród ér. Míg lesznek emberek, a kik többet költenek, mint keresnek, addig az elzüllés katasztrófáitól se leszünk megkímélve. CSARNOK. A becsület. — Modern történet. — Póra Gerő báró fokozódott izgatottsága gal járt fel-alá szobájában, mialatt szivta csibukjából az illatos füstöt, mely immár egészen megtölté a kis vörös tapétás szobát. Az a kis rózsaszínű levélke az asztalon egészen kihozta sodrából. Nem volt benne semmi más, csak e néhány szó : »Férjem mindent tud, végem van ! segítsen ! Irma.« Nem az önvád, a lelkifurdalás idézte elő bensőjében e felindulást, bár tudta jól, hogy mindennek ő az oka, ő vont gyászlepelt egy szerető pár boldogságára, hogy ő tépte szét a hitvesi láncot, mely két tiszta szivet tartott együtt felhőtlen boldogságban, hanem a büszke önzés, az arisztokratikus gőg kohója forrongott keblében, a szive helyén. Azért, hogy ő egy ostoba pillanatban leszállt egy hozzá nem méltó asszonyhoz, hálaképpen az az aszszony im most pellengére állítja az ő becsületét! S ő számoljon annak az asszonynak a férjével avval a kereskedővel, a ki tán elég merész lesz őt a lovagias elégtétel megadására felhívni! >Megverekedni vele ! Báró a kereskedővel ! Hah ! Nem ! Utazom ! Rögtön utazom !« E szavakkal indult a csengetyű felé, a midőn az inas egy névjegyet hozott be. Póra Gerő ereiben meghűlt a vér. Benczefy Gáspár jelentkezett. den macska fekete! . . . — A grófné be sem várta Bronszki válaszát, kirohant a szobából, Leo utána. — A kapu előtt Szemennel találkoztak, aki a ló gyeplőjét tartotta. A grófnő felszökött a bakra, Bronszki beült a szánba. Szemen meghajtja magát s eltűnik, Szaturnusz pedig vad tűzzel útnak iramodik éppen abban a pillanatban, midőn éles csengetyüszó Negrijev trojkájának megérkezését jelezte. * Már sötét volt ugyan, de azért mégis meglátta a tábornok azt a férfiút, ki szinte akarata ellenére ült be a szánkába s nagyon gyanúsnak tetszett neki, hogy ez a szán oly lázas gyorsasággal siklott tova. Ostorával élesen megsuhintotta Durákot s űzőbe vette a szánkát ; közel negyedóráig űzte utcáról utcára, városrészről városrészre ; folyton nyomon követte a fehérló csillogó szerszámát, mely majd eltűnt a sűrű sötétben, majd előkerült a ritka gázlámpák gyenge fényében ; egyszerre azonban egy fordulónál elvesztette szemügyéből s csak egy arra járó embertől tudta meg, hogy mely irányba rohant az üldözött szánka ; a tábornok nyomban ebbe az irányba vetette meg. — Egy sötét bulevárd bejáratánál megpillantott egy szánkát; ugy látszott, mintha bérkocsisé lett volna ; egészen fiatal kocsis ült a

1 bakon; oldalt dült, mintha aludt — Bocsásd be, — szólt durva hangon az inasnak. — Uram, azt hiszem, tudja ki vagyok ?! — szólt elfojtott dühvel a belépő Benczefy. — Fájdalom, tudom, — felelt odavetőleg a báró, — különben nincs időm szőrszálhasogatásra, mondja, mit akar ? — Ön elcsábította feleségemet! — Az az ő gyöngesége ! — Elégtételt kívánok ! — Megadom, — szólt gúnyosan végignézve Benczefyn, — várom segédeit. — Itt vannak. Benczefy kinyitotta az előszoba ajtaját, melyen két korosabb férfi lépett elő, mig ő az előszobába vonult vissza, mialatt segédei ügyében a báróval értekeztek. Az ügy rögtöni elintézést kivánt. Póra Gerő nem hivott segédeket. Két pisztolyt töltetett meg. A másik percben a folyosón álltak egymással szemben a báró és kereskedő. A jeladásra eldördült a két pisztoly és — Benczefy halva rogyott a földre. . . . Másnap két koporsót vittek a berkesfalvi temetőbe. Az egyiken : » Benczefy Gáspár élt 37 évet«, a másikon : >Benczefy Gáspárné szül. Petnei Irma, élt 25 évet« felírás volt olvasható. Benezefyné nem élhette túl e szégyent, tört döfött szivébe. A koporsók mögött két éltes férfi egy négy éves szőke fürtű fiúcskát vezetett,, kinek kicsiny szivecskéje nem érezte bár a végzetnek rettentő csapását, hogy szülőitől válik Örökre, hogy egyedül, árván áll a világ vészes tömkelegében, mégis mintha sejtette volna, hogy gyenge életére sötét felleg nehezedik, vagy a szomorú arcok körülötte, őt is mély elfogultságba ejtek és bámulva lépdelt a gyászkocsik után ; majd vissza-visszatekingetett, mintha keresne valakit . . . Póra Gerő báró még az nap elhagyta a kis vidéki várost, a hol az eset már nagyon aláásta nivóját. Jól tudta ő ezt; jobbnak vélte hát távozni innen, valami kedvezőbb vidékre, a hol zavartalanul folytathatja hódításait ... * * * Tizenöt év folyt le az eset óta. Egy örökösködési per tárgyában Köveslápra kellett utaznom. Utam az ilusfalvi országvolna ; fejét két kezére támasztotta ; a szánból egy báránybőrbe öltözött parasztnak látszó ember szállt ki. A ló, melynek nem volt sem sörénye sem farka lehorgasztott fejjel szaglálta a havas földet. — Hé, barátom, szólott Negrijev nem láttál egy szánkát mely elé egy ügető ló volt fogva, mely pokoli sebességgel repült tova ? — Igen, igen, kegyelmes uram, monda az ember tompa hangon, már jó öt perce, hogy ezen az utczán balra fordult a Kremlin felé. — A Kremlin felé! — ordított a tábornok s a trojka újra eltűnt a sötétségben. A tábornok másnap Lórisz grófnőnél teázott. A grófnő nagyon rosszkedvűnek látszott s untatottan válaszolt a tábornok szerelmes bókjaira. Negrijev távozni készült és Zoé kezét nyújtotta. Szeme egyszerre felvillant és kíváncsian kérdezte: — Apropos tábornok, hát az a nyomorult . . . Hogyan is hívják ? . . .Bronszki ? . . . Leo ? . , . kiről tegnap beszélt . . . Sikerült őt elcsípni ? — Sajnos, a madár elrepült! — Vigyázzon, tábornok! — suttogá a fiatal asszony pompásan színlelt érdeklődéssel, — ön hanyatlik . . . Bajt ne hozzon az uj esztendő és ne fenyegesse veszély a szent Vladimír-rend nagykeresztjét ! (Vége.)