Esztergom és Vidéke, 1895

1895-06-23 / 50.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 50. szám. Vasárnap, 1895. június 23. ESZTERGOM és VIDÉKE r r r • • •« . ' ^^C^\VXX\V\VKVX>NX\XXV\>.XX^^ y R Q S J E S Rfl E (jj Y El ERDEKEINK KOZLON Y E. v\\\\\\\\\\\\\\\^^^^^ Megjelenik hetenkint kétszer: | ^ m ^ csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal, | Hirdetések / • * | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁR.: | magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | § Egész évre 6 frt — kr. | küldendők : | | Fél évre 3» — » • . -| V < •/• i I Minden egfyes hirdetés után 30 kr. kincstári | | Negyed évre i » 50 » | Szechenyi-ter 35. szám. | ö | ^ Egy hónapra . . — » 50 » ^ ^ bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkereskedésében, | Í^«'«wvsíxxxs>sv^v*íí««a^ a Wallflscll- és Haugll-féle dohánytozsdékben. \VA\X\>\X\V\N\X\X\X^ A nyár. A nyárnak két nagy és állandó veszedelme van. Az egyik az a szüntelen való aggódás, mely ez agrikultur országban egész nyáron fogva tartja a sziveket, ha esik, ha napsugár ragyog. Mondhatni a tavasz első csiráztató- melegével a magyar gazda reménye és aggodalma kezdődik. Országunk földmivelésből él, a melylyel az abnormis időjárás szeszélye játszik. Nálunk nemcsak a nép, de az államjólét is abból következik, milyen rendet vágnak a pengő kaszák. Ha búzatermésünk nincs : balsikeres évünk van, ha nincs jó aratásunk : éhezik a nép. Ad normám Hódmezővásárhely. A nyárnak ez az egyik kalamitása. A másik az, hogy a verejtéket termő kánikula mindég pusztító járványt zúdít az emberek nyakába, a melylyel a közhatóságok alig képesek megbirkózni. Foglalkozzunk a nyárnak mindkét kalamitásával. Kétségtelen: va bankot játszunk a sorssal. A mi egyoldalú mezőgazdálkodásunknak mindég- az a kész veszedelme van, hogy vagy sikerül a gazdasági év, vagy egy év minden fáradsága oda van. Éppen mint a kártyás, aki vagyonát egy kártyalapra teszi. A magyar földmivelő kártyája a szeszélyes időjárás. Nincs a szerencse szeszélyeinek ugy odadobva a kártyás sem, mint a magyar gazda. Éghajlatunk évek múlva mindig szertelenebb. Nincs nagyítás benne, hogy meddig zsákba nem kerül a szem, addig állandó rettegésben él a gazda, mert a pörkölő meleg, egy kis vehemensebb zivatar a vetést nemcsak devalválja, de semmivé teszi. Meri-e tagadni valaki, hogy nem va bankot játszunk a sorssal ? Tehetünk-e ellene és mit, ezt veti föl kétségtelenül mindenki. Kétségtelenül tehetünk, ha Magyarországot fölszabadítjuk a mostani egyoldalú mezőgazdálkodásából. A gazdálkodást belterjessé kell tenni és a kalászos termés mellett a kereskedelmi növényeket is termelni kell. A logikai egyszerű következtetés, hogy egy-egy növényre káros hatással lévén a sok eső, vagy tartós szárazság : a másik növény, mely természete szerint éppen azt az időjárást szereti, — jó hozamot nyújt és a gazda számadásait megtalálja a példaszó szerint, hogy a mit elvesztett a réven, visszakapja a vámon. Az indusztriának tehát változatosnak kell lennie és nem szabad kimerülnie csupán a kalászos termelésben. ' De ezzel a kérdés megoldva nincs. A nyerstermelő országok a közlekedési eszközök gyorsasága idején és a világ túltermelése következtében mindenütt vesztettek. Magyarország is ennek a sorsnak néz elébe, ha tisztán és továbbra is nyerstermelésre vállalkozik. Az amerikai, orosz és oláh buza inváziója Európa azon országaiba, ahova mi inportáltunk, azt eredményezte, hogy a magyar acélos buza hírneve elhomályosodott. Az árak a hetvenes évek búzaáraihoz felére estek: a buza termelés már-már nem fizeti ki magát. Mire kényszerit ez ? Arra, hogy indusztriánk mellett a textil és gyáripar álláspontjára helyezkedjünk. Nyersterményeinket készítsük ki magunk és a produkció terét is használjuk ki. Ne legyünk e tekintetben Európának csupán éléstára. Es e kívánsággal sok más egyéb kérdés is összefügg-. Az iparos pálya szeretete és tisztelete. Átalakítása a közszellemnek és az állami erőnek e téren való kifejtése. E követelések felé haladunk, de csak lassú szerrel, mig oda nem jutunk, addig a nyárnak meg lesz a kalamitása. Milyen betegség a sertésvész? —A földmivelésiigyi minisztérium adataiból. — A sertésvész (sertéskolera) igen ragályos természetű megbetegedés, a melyet legtöbbször ujonan bevásárolt beteg sertésekkel hurcolnak be az egészségesek közé. o 0 Azért itt is megemlitjük azt, hogy különösen óvatosak legyünk az uj anyag, legfőképen pedig a tenyészállatok beszerzése közül. Nevezetesen külföldről ilyen sertéseket ne hozassunk; és — legalább addig, mig a betegség az országból ki nem lesz irtva — az itt ben vásárolt állatokat is, mielőtt a vevő törzsnyájába bocsátaná (hogy ezt a netáni befertőztetésből óvja) előbb 10—14 napig elkülönítve tartsa és ezen idő letelte után, akkor is ha az állatokon semmiféle aggasztó tüneteket nem észlelt, — nagyobb biztonság kedveért állatorvos által még egyszer nézéssé meg őket mielőtt, nyájába bocsátaná •A sertésvész lényegében mint tüiz „Esztergom és Vidéke" tárczája. Bacchus ébredése. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Delphi szent földjében, arany föveny alatt ezredévek éjjelén, nappalán keresztül, mámoritó, mélységes álmát aludta a boristen, Bacchus. Sírhalmát befutotta a vadszőlő indája, fejfáján búsan dalolt a csalogány és midőn lecsendesült a világ s a szunnyadó földre csüggedt, sötét szárnyával ráborult az éj, a messze Olimp tetején, elűzött istenek oltárán kigyúlt a láng, a lobogó esthajnali csillag ; megnépesült az erdő, a berek ; vizi, mezei és erdei nimfák hervadó liliommal, száraz cserkoszorúval kezükben útra keltek ; nyomukban csüggedve lépdeltek a szatírok és könnyes szemmel állták körül a vigság istenének nyugvóhelyét. Felhangzott a jajongó ének. Pán sípja megrepedt a fájdalomtól: — Ébredj Bacchus, ébredj ! Töröld meg mámoros szemeidet! A vígság fája kiszárad, kivész ! Az alvilág férgei rágják a borág gyökerét, hitvány szú őrli meg a zöldelő le- j vélek csiráit, szívja ki a duzzadó gerezdek nedvét: ébredj, Bacchus ébredj ! Hasztalan röpült a sóhaj, hiába zengett, zúgott a panaszos dal, a vígság istene szendergett tovább. Harmat hullásakor, hajnal pirkadásán, pávatollas, aranypaszomántos ruhában odaült a sirhalomhoz Junó. Kiömlő könnyei mint a gyémántszemek peregtek ölébe, s mikor ő eltávozott, a tenger tajtékjából kilépett a szépség istenasszonya Aphrodité. — Oreg barátom, ne álmodozz tovább ! Bú, gond s nehéz bánat nyomja a világot ; rózsa nyílik az erdő szélében; gyöngyvirág, ibolya illata árad szét a mezőkön; de a te fádnak virágait,a te fádnak gyümölcseit nem pótolja semmi; elnémul a dal, kihűl a szerelem, mert az édes nektár nem tüzeli a szivet. Ott sírt a szép asszony, zokogó panasszal és az ő szavának ki állhatna ellent ? Megrendült " a föld is, kinyílott a sírkő s mámoros szemeit megdörzsölve Bacchus felriadt, talpra állt. Gonosz, nehéz álom ; fojtogató lidérc vagy keserű való, a mire felébredt. O maga sem tudta, maga sem hitte még. Szellemek óráján, siket éjszakában, magas sziklára állt és belekiáltott a végtelen űrbe: — Csendüljön a pohár, zengjen újra a dal ! Némaság mindenütt . . , — Athén, Spárta népe ! ébredjetek élni, hiszen a nap leszállt! Bort a billikomba. Az éj a nappalunk ! Semmi válasz nem jön ; Bacchus szive döbben s újra kiált; — Hol van a nép, mely imádott ? Tán a hellén kihalt ? Echó búsan felel rá : A hellén kihalt! Tengeren keresztül, Cziprus szigetére, onnan meg Számoszba úszott át a vígság felébredt istene. Szőlőtőkék helyett komló lombja zöldéit a nektár szigetén. Botjával üté meg vén Bacchus a földet, de nem fakaszt onnan mézet, tüzet rejtő venyigét. Elcsüggedve, búsan kietlen tájakon, sivatag határon, kopár sziklákon át, a Rajna mentére gyalogolt az öreg ; ott is csak szomorú nótát zengett neki ezüsthajú Loreley. Madeira hegyének oldalán gaz, tövis, hitvány bozót virult. Duna, Tisza mentén, Badacsony lejtőjén, Érmellék, Magyarát, ős Buda határán hervadás, enyészet ! Könnyező szemeit törölve vándorolt a jókedv istene s összetört lélekkel, sebzett, vérző szívvel benézett Tokajba. Szőke Tisza partján omladozó csárda, nem szólott benne a kormos képű cigány vidám hegedűje, néhány sápadt arcú legény ült szomorúan hosszú asztal mellett, ott benn az ivóban. A pincébe surrant a szomjazó Bacchus; penészes vén hordók, rozsdás abroncsokkal álltak ottan sorban. Egy-kettő tele volt s meg is eresztette a vándor a csapot, de gyomra felfordult, mert biz abból hitvány csinált lőre csurgott. Féktelen vad dühhel rohant levegőre s onnan az ivóba s görcsös bunkójával az asztalra csapott : — Korcsmárosné lelkem, aranyos tubicám, italt a kupába ! A sápadt legények búsan néztek reá, a mérges vándorlóra s jött a korcsmárosné, aranyos tubica, ráncos képű Rézi s Bacchus elé tette a pálinkás butykost, Keserűség, epe önté el a lelkét, de azért fenékig itta ki a vendég: azután izzó lett a teste, a lelke, szitkozódó harag fakadt habzó ajkán ; forgott vele a föld és bizony kitört rajta a rettentő delirium tremens . Mikor a kakas szólt, jöttek a nimfák és szatírok s ott találták meg a kapufélfa mellett kihűlve, meghalva. Hirtelen benyomták egy bornyomó kádba és e koporsóban vitték ismét vissza Delphi szent földjére. Eltemették újra arany föveny alá s azóta hiába ébresztik, nógatják, nem támad fel többé a vigság istene, a jó öreg Bacchus. Lovassy Andor.