Esztergom és Vidéke, 1895

1895-06-09 / 46.szám

Látványosságok. Esztergom, június 7. (Dr. G. F.) Nerno propheta in sua patria, tartja a példaszó, a mit azonban úgy is lehet variálni, hogy senki sincs megelégedve saját hazájával, saját városával, a mi talán a minden emberben többé-kevésbé meglevő revanche-eszme következménye. Igy vagyunk mi Ís legtöbben a mi kis városunkkal. Folyton-folyvást csak gáncsolni valót találunk benne és rajta, dicséretnek alig ejtjük sorát. S ha már egyszer dicséretre fanyalodunk, akkor sincs köszönet benne, mert ezt is oly megszorításokkal teszszük, hogy a legnagyobb dicséret is joggal gáncs számba mehet. Pedig nincs okunk rá, hogy csupa megrovási kalandot zengjünk városunkról, mert a legtöbbre nem szolgál rá és csak a legtöbb ember hálátlansága az oka, hogy oly sok kifogás hangzik el városunk ellen, minek okozata azután az, hogy senki sem hallgat az emelt kifogásokra, senki sem tesz a panaszolt állapot megváltoztatására semmit. Marad minHí .Esztergom és liie

1 tárczája. Szerelemvágy. 1. Piros arcú, fehér lelkit, Szeretőm ilyen lány legyen : Halvány arcom, sötét lelkem Ki felvidítaná nekem. Ki forró ajkkal homlokomról Lecsókolgatná a sarat, Amely a piszkos életharcban Olyan gyakorta ráragad. Ki nem kérdezné: honnan jöttél f Es nem kérdezné: merre mégy f Ki csak szeretne, mást ne tudna . Ad-e nekem ilyet az ég f II. Kebelemnek elsötétült Napvilága: szerelem, Ra

gyogj újra, ragyogj újra, Tündöklően, fényesen. Zordon hegység az én szivem, De benne nagy kincs vagyon Eltemetve, elrejtőzve: Ez a kincs az én dalom. Szerelem, légy te a bányász l Asd fel a bérc mélyeit. • Szerelem, hozd napvilágra Dalaimnak kincseit. den a régiben, pedig őszintén szólván, néha mégis előnyös volna városunkra nézve, ha egyben-másban némi változás állana be. Igy gyakori a panasz, hogy városunk egyhangú, semmi változás, napnap után ugyanaz a kép, ugyanaz az állapot. A ki városunkra ezt rá meri fogni, az városunkat nem ismeri. A mi épen a változatosságot és a látványosságokat illeti, abban városunk páratlan s olyast nyújt, a mit nem mindenütt élvezhet az ember. Hogy csak néhányat ismertessünk meg azokkal, a kik állításunkat tamáskodva fogadják, azoktól első sorban azt kérdezzük, láttak-e már nálunk utcaseprést? Van-e felségesebb látvány és élvezet, mint mikor a város főutcáin — a mellékutcák ebben az élvezetben nem részesülnek — az utcaseprők által felvert por haragos sötét felhőkben házmagasságnyira kavarogni kezd, magával ragadva az utcán heverő papirfoszlányokat s viszi-viszi a már tisztára söpört hely5 hála jelül ezt a kincset Lábaidhoz lerakom : Énekelni fogok rólad Bűvös bájos hangokon. Erdőst Dezső. Mese a szerelemről. Kedves Ellim l Ha ünnepélyesen megígéred, hogy egy teljes óranegyedig nyugodtan fogsz ülni a széken, a nélkül, hogy a lábaidat folyton himbálnád, a száddal olyan kiállhatatlan grimaszokat vágnál, az orrocskádat félre fintorítanád, a kezeiddel zongorafutamokat ütnél az asztalon és végül, hogyha nem fogad örökös rosszakaratú, huncut közbeszólásaiddal a nevető idegeimet folyton ingerelni, úgy egy érdekes történetkét mesélek el neked. No, ez a komoly kéznyujtás s ájtatos tekintet éppen nem nyújt elegendő s kellő biztosítékot rólad, sem pedig az a látszólagos szelídség. De mind a mellett megkíséri enem. Különben úgy is szerelmes história lesz s ilyet — melyik ifjú leány ne hallgatna csöndes áhitattal. Figyelj tehát. Még nem voltam egész tizenhat éves, mikor megismertem Leót. Én egy végtelen nyugtalan szellemű teremtés, a ki Örökös elkeseredett harcban állt az angol és francia gyakorlatokkal s bizony nem állithatta senki jóhiszemfíleg rólam, hogy a guvernant-tal való zajos vitám vajami nagyon szelid természetű lett volna. O, egy rendkivül fess huszár-önkéntes, a kinek a mélységes két szeme, de még re, hogy ott lerakodjék s pihenjen, mig eg.y jótékony eső el nem mossa, vagy az utcaseprők kegyetlen seprűje ki nem zavarja békés nyugalmukból. Költői lelkek állítása szerint alig találhatni jobb alkalmat, mint a mi utcaseprésünket, a küklon megéneklése vagy vásznon való megörökítéséhez szükséges benyomások gyűjtésére. A ki ezen felséges látványt egész valóságában még nem élvezte, az csak magára vethet, mert hisz gondoskodva van arról, hogy akkor legyen előadva, a mikor az utcákon az élet legforgalmasabb. Délben, két órakor, 4—5 óra között, hogy a zárt iskolahelyiségekből kitóduló ifjúság is élvezzen egy kis friss levegőt. Vagy nem díszére válik-e az városunknak, nem emeli-e az a változatosságot, hogy a nyári időben leglátogatottabb utcákban egyszerre vidám zeneszó üti meg fülünket, a melybe belevegyül egy-egy istenigazában neki eresztett rikkantás. S amint közelebb ér az ember, mozgalmas inkább a feszülő egyenruhája, leírhatatlan, igéző hatást gyakorolt reám. Te, kicsikém, nem sejted még, hogy milyen is az az érzés, ami nem melegít, mégis éget, a mitől nem fázol bár és mégis reszketni kényszerit, oh büvösbájos szerelem ! Csakhogy ő nagy bánatomra nem törődött én velem, valami távoli rokonság révén, meg a szép aszszonyok kedvéért jött hozzánk, a kiknek rettentően udvarolt. Tudod Ellim, minden húsz éves fiúnak asszony ideálja van. S minthogy az a nélkülözhetetlen fényűzési czikk, egy szép asszony,|aki magának udvaroltat, — nálunk meglehetős számban volt található, — hát ezek mellett hogyan méltathatta volna csak egy tekintetre is az én önérzetes, de kurtaruhás személyemet. Egy bűbájos téli délutánon (ami ugyan zárjel között legyen mondva elég ködös, kellemetlen és sötét volt,) engem egyedül hagytak otthon, holmi befőtt elleni merénylet miatt. De bele nem pillantottam volna a világért az előttem levő nyitott könyvbe. Egy édesen halk kopogtatás után Leo lépett be.. Szörnyű zavaromban addig tudtam -kiszótagolni, hogy mindenki sétálni ment. 0 csodálkozott. — És magácskát egyedül hagyták itthon ? Én lehetőleg szomorúan sóhajtottam és czélszerünek láttam a szemeimet mélabúsan fölforgatni, hogy érdekes, vértanúi kifejezést nyerjek. Sikerült! Leo szivét megragadta a részvét. kép tárul eléje. Délceg hadfiak, ünnepi hangulatban levő legények versengenek szép hölgyek kegyeiért s minthogy az idő rövid, nem fokrólfokra, hanem rohammal iparkodnak bevenni az ostromolt várat, a mi célból a legnagyobb ágyúkat szóllaltatják meg, nyomdafestéket nem álló kifejezéseket használnak és a legkézzelfoghatóbb szerelmi vallomásokat teszik épülésére a körülöttök sürgőforgó ifjabb nemzedéknek és nem kis bosszúságára az arra járó-kelőknek. S ha ahhoz még hozzáveszszük azokat az esténként széltében-hoszszában rendezett versenyfutásokat, a melyeket a hazatérő fuvarosok rendeznek esténként a sétáló közönség nagy gyönyörűségére és tüdeje állóképességének a kipróbálására, úgy azt hiszem már ezek után sem foghatja senki városunkra, hogy unalmas, egyhangú és hogy látványosságokban szűkölködik. Tessék csak keresni elégedetlenkedő urak és találni fognak szebbnél-szebb, s elragadóbbnál-elragadóbb — Szegény kis hamupipőke — szólt melegen s felém nyujtá kezét. Én pedig amint megfogtam azt a kezet, a remegő édes boldogságtól kicsordult a könny szemeimből. De ő ezeket a forró csöppeket félreértette. — Talán csak nem egész komolyan sir? Törülje le kérem, mert én képtelen vagyok női könnyeket látni. Hanem ha megengedi, leülök ide mellé és itt maradok amig hazatérnek. No, vigasztalódjon már meg, ugyan tegye félre azt az unalmas francia nyelvtant, majd meglássa, milyen pompásan mulattatom. Tudom ám én, mi érdekli a kis leányokat. Mosolyogjon már! Igy, tudja, hogy az magának nagyszerűen áll, ki mondja azt, hogy a bánat nem szépít. Az én huszárom leült, ott maradt, csakhogy szerepet cseréltünk, mert ő csak folytonosan mosolygott, hanem beszélni, — én beszéltem. A zsibbasztó elfogultság elmúlt s gyermekes, őszinte jó kedvnek adott helyet. Elmondtam a nagynéninek, — a kinek ő udvarolni szokott — az apróka szeszélyeit, meg kolosszális ostobaságait. Analysáltam a vén nevelőnő magasztos lelki tulajdonait, meg hervadó bájait, az utóbbit persze esztétikai szempontból. A kedvenc macskám, mikor a lábát megsebezték, mint részesült anyai gondosságban, mint kötöztem be lábát vizbe mártott gyolcscsal s mint újítottam meg óránként e köteléket. A megsiratott kanári madár, akinek sirja ott van a nagy vadgesztenyefa alatt s minden tavaszszal kivirit rajta a virág, az emlékezés repkényEsztergom, XVII

. évfolyam. 46. szám. Vasárnap, 1895. június 9. ESZTERGOM és VIDÉKI r r r • «• i^vxvvxx^xxx^^^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE, ^V^^N^^^^^ ^v^v^va^^^^ Megjelenik hetenkint kétszer: . | ~ | Hirdetések csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, | II H*7 | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁR: I magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | | Egész évre - 6 frt — kr. ^ küldendők : | ^ Fél évre 3 » — » ^ 0 , . . , , Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | Negyed évre i » jo * | Szechenyi-ter 35. szam. § | Egy hónapra - » 50 » | - , , § bélyegilletek fizetendő. ^ Egyes szám ára » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Allolí könyvkereskedésében, ^ liáMECMintaaiettfc^^ a WallítSCh- és Hailgh-féle dohanytozsdékben. W^\v\v\vx\\\\\v^^^