Esztergom és Vidéke, 1895
1895-04-25 / 33.szám
adományozza. Az esztergommegyei helyiségek sorában Muzsla (Mosula) a jobbak közé tartozik. (Fejér, Cod. dipl. II. 140.) Muzslai Simon fia Barancs a Borsa nb. László nyitramegyei főispán (f 1245-ben, mint Tótország hercege) tisztviselője. Szolgálatai elismeréséül megkapja tőle egy, a Nyitra folyó mentén fekvő birtokot, melyet 1226ban a zobai conventnek elad. (Knauz, Mon. eccl. Strigon. II. 389.) László főispánsága után (főispán volt 1224— 1225.) e Barancs 1228-ban Sámuel kamaragróffal együtt királyi birtokosként működik, midőn a barsi várjobbágyok bizonyos birtokaikat a palástiaknak eladják. (Wenzel Árpádkori új okmánytár VI. 461.) 1250ben már nem él. 1250-ben több muzslai birtokossal találkozunk. A budai káptalan előtt megjelennek: Muzslai Zena fia Be ne és Bertalan fiai Jakab és S z a p, mindannyian rokonok és előadják, hogy őseik : B a z a m, Barancs és Bertalan ebedi örökös birtokukat az esztergomi egyháznak adományozták ; Zenának azon részét pedig, mely jelenleg (t. i. 1250-ben) az esztergami egyház tulajdonát képezi, Hyzaesztergami éneklő kanonok vásárolta. György és Pál nevű rokonaik a tatárjárás alatt (1241.) elesvén, ezeknek ebedi birtokrészeit most 21/5 ezüstmárkáért az esztergami káptalannál elörökitik. (Wenzel VII. 313.) A muzslaiak még ugy látszik, roszs«ul gazdálkodtak. Bertalan fiai J ak a b és Szab már öt évvel később (1255-ben) négy ekényi muzslai birtokukat a hozzá tartozó erdővel, vizekkel és egyéb jószággal István esztergomi kereskedőnek hat ezüstmárkáért eladják. — Rokonaik (egyúttal szomszédaik): Zena fia Be ne, Thila és Ambrus beleegyeznek az eladásba. (Knauz I. 429.) Példájukat nemsokára a többi Muzslaiak is követik. 1257-ben tanúsítja a budai káptalan, hogy Muzslai Sándor, Ambrus, Bene, Jakab és Szab birtokeladási ügyben jelentek meg előtte. Sándor és Ambrus előadják, hogy muzslai birtokukból 18 ekealját 36 ezüstmárkáért — Megbüntetett az isten — mondogatta búsan — de rászolgáltam. Hanem azért sebaj. Ott nyerem vissza a vagyonomat, a hol elvesztettem. Biztositottam mindent, minden ellen. Horribilis összegekre biztositottam. Háromnegyedrészben tönkrementem, — de egy jégeső dúsgazdaggá tehet. Bocsánat az őszinte szóért, — de bevallom, hogy a lelkesedésem a nagybátyám iránt ez időben már alaposan megcsökkent. Nem igen érdeklődtem iránta, mig a következő őszön egy hosszú levelet kaptam tőle. A hosszú levél sohasem jó jel, — gazdag és gyermektelen nagybácsik sohasem irnak hosszú leveleket az örököseiknek. — Balsejtelmeim nem csaltak. . . . Valami szerény, de tisztességes állást keress a számomra, te fiu — irta a nagybátyám — azt hiszem könnyen fogsz találni. Egyetlen szem jég nem esett és egyetlen kazlamat sem gyújtották fel az idén. Ez tönkre tett. Hogy a rengeteg biztosítási dijat kifizethessem, el kellett adnom összes ingóimat és ingatlanomat . . . A nagybátyám most utazó ügynök egy biztosító társaságnál. Biztosít ingót, ingatlant, emberéletet, — csak örökségeket nem. Ripp. (Huntpázmán nb.) Bersend bánnak már eladtak, de hogy ezt most ugyanazon áron szomszéduknak, Benedek esztergomi érseknek, királyi korlátnoknak, eladják. Bene, Jakab és Szab előadják, hogy Utód grófnak eladtak Muzslán öt ekealjat, de mivel Utód ezt megint másoknak akarja eladni, viszszavásárolták a nevezett földet, melyet most 10 ezüstmárkáért fennebbi esztergomi érseknek elörökitenek. Hozzáadnak azonban még egy darab földet és szőllőket, melyek Béla község határán feküsznek; a dunai halászati jogukat külön áron adják el az érseknek. (Knauz I. 445. Fejér IV. 2. 434.) Ez időtájt Ambrus, Jakab és Szab pert állítván, hogy a káptalannak egyik ebedi birtokrésze őket illeti. A káptalan azonban állította, hogy néhai Muzslai Péter, volt esztergom-szent-györgyi prépost e birtokot végrendeletileg az esztergomi káptalannak hagyományozta volnaMár ki is tűzték a napot (1259 Augusztus 19), amelyen Benedek érsek ítélete alapján a káptalan tanuinak (Ábrahám prépost, Bálint éneklő kanonok, Farkas szt. lőrinci pap, Péter a kovács-céhnek íőnöke és Lázár voltbiró) esküt kellett volna letenniök, — midőn a Muzslaiak a dolgot megfontolták és az eskületétel előtt i 1 / 2 ezüstmárkáért igényeikről lemondván, a vitás birtokot a káptalannak átengedték. (Wenzel XI. 467. Knauz I. 456. II. 330. Midőn a bényi Huntpázmán nb. Kázmér fiai 1290 és 1295 között az esztergomi érsekség birtokain garázdálkodtak, Bényi László (Kázmér fia) és tisztviselője Csető Muzsláról öt darab ökröt vitt el (Fejér VI. I. 386.) De ebből még nem szabad következtetnünk, hogy akkor már egész Muzsla érseki birtok volt, mert még 1337 augusztus kezdetén ráakadunk muzslai birtokokra. A nyitrai káptalan előtt megjelenik Muzslai Warhan fia Jakab fia B e r e c z k, anyja (Jakab özvegye), veje János, és e Jakab leányai: Petronella, Ágota, Erzsébet és Klára és előadják, hogy (Csanád nb. Telegdi) Csanád esztergomi érseknek Muzsla nevű birtokukat, mely az érseki Muzsla és az esztergom-káptalani Ebed közt fekszik, az István vértanú tiszteletére felállított templommal, szántófölddel, erdőséggel és a hozzátartozó Dunarésszel együtt cserébe adják. Azért megkapják az érsektől a Garam mentén fekvő Szodó-t (ma Barsmegyében) minden hozzátartozóval (Garam-Mikola, Bogdán stb). Jakab özvegyének hozományi — és leányainak negyedigényeit Szodóra ruházzák át. (Fejér VIII. 4. 282.) CSARNOK. Vadnay Károly, a szerkesztő. (Folytatás.) Vadnay Antal nyíltan vallja, hogy 1872. óta, a mikor először fészkelte be magát a F. L. hasábjaira, azokból a rövid megjegyzésekből tanult legtöbbet, a melyeket a Vadnayhoz küldött költemények bírálatában olvasott. Jékey Aladár szintén a F. L. utján tünt föl s annak, hogy kevés szavú ly'rájának becsét a közönség méltányolni tudja, nem csekély mértékben volt előidézője az az elismerés, a melyet Vadnay vivott ki. (1891. 63.) Palotás Fausztin, a kinek első kötetét a kritika meglehetős hidegséggel fogadta, de a ki érezte, hogy ez a kritika nem igazságos, Vadnayra gondolt, hozzá küldte be ujabb művét, Vadnay fölismerte benne a népélet alapos tanulmányozóját, jóakaró lelkesitésével megmentette s megtartotta őt az irodalomnak. Rodiczky Jenőtől az első tárczát, Szabolcska Mihálytól az első költeményeket szintén Vadnay közölte a F. L.-ban. Sőt írónőink is, pl. Gyarmathy Zsigáné, Tutsek Anna hálára lehetnek kötelezve, hogy Vadnay segítőjük volt írói érdemeiknek a közönség által való elismerésében. A végtelenig folytathatnók ezt a névsort. De jellemzésül elég talán ennyi. Menjünk tovább. Vadnay birt elég ismerettel és finom ízléssel, hogy javítani tudjon, birt kellő fogékonysággal és elmésséggel az élet apró-cseprő jelenségei iránt, hogy a nemesítés közben mulattasson is. Igy szolgálta a nemzeti ( közművelődés ügyét, a melynek kevés iró használt többet, mint éppen ő. Nem túlzás ez, mert különösen a női nemet vette pártfogoló gondja alá, ennek ízlésére, gondolkozására igyekezett hatni, hogy igy a családnak napja a nő, szétárassza fényét egész környezetére. Innen magyarázható azután, hogy a mint nem irt ő maga, úgy nem türt lapjában sem olyan művet, a melyet a legszigorúbb erkölcsbiró, a legfinyásabb izlésű nő is nyugodtan, aggodalom nélkül nem vehetne kezébe. Nem volna érdektelen kikérdezni hazánk nőolvasóit, mondják meg őszintén, mit, mennyit köszönhetnek a F. L.-nak. Kitűnően értett ahhoz is, hogy mikép lehet változatossá tenni a lapot, a nélkül, hogy elforgácsolt, semmitmondó közlemények tárházává sülyedjen. Vegyük elé akármelyik évfolyamot s tájékozódni fogunk az illető esztendőnek minden jejelentékenyebb eseménye felől, mert figyelme kiterjedt a köz- és magánélet, az irodalom, művészet, tudomány minden, de minden ágára ugy, hogy a F. L.-t joggal lehet a legszellemesebben összeállított ismerettárnak tekinteni. Állandóan meg volt a maga olvasóközönsége, mert mindenkor egy iránynak volt a szószólója : a nemzeti szellemnek, a nemes Ízlésnek. Ezen elvekhez szabta bírálói tisztét is. A beérkezett művek fölött nem tört pálczát csak azért, mert a mű szerzője ismeretlen volt előtte, de nem is kapott mindjárt a munkán csak azért, mert ismeretes egyén kopogott a szerkesztőség ajtaján. Nem. Hanem a lelkiismeretes biráló rostájába tette valamennyit. Azok közé a szerkesztő-kritikusok közé tartozott, a kik a kritika ideális magaslatára emelkednek; birált, nem azért, hogy üssön, hanem azért, hogy jóakarólag tanítson, javitson ; birált, nem azért, hogy hízelegjen, tömjénezzen, hanem azért, hogy az irodalomnak használjon. Vájjon ki tudná azt megmondani, hány művet tett élvezhetővé, hány irót tett méltóvá az irói névre jó akaratú tanácsával, útbaigazító észrevételeivel, személyekhez és tárgyakhoz egyként fűzött talpra esett megjegyzéseivel, a szőnyegen forgó napi kérdésekről való logikus okoskodásával ? És mi mindenre kellett készen lennie a beérkezett műveket illetőleg ! Mennyi nemes lemondásra volt szüksége, hogy az egységes célt e sok különböző munkával megvalósitsa ! A tehetségtelenekkel szemben nem kímélte a jóakaró elriasztás gúnyos hangját sem. A szerkesztői üzeneteket nem dorgálásra, hanem okulásra használta, olykor finom gunynyal s mindig tanulságosan. Mindig arra buzdított, hogy nem elég születni irónak, tanulnia is kell hozzá sokat. A kiben tehetséget látott, szivesen utasította. Akárhányszor megesett, hogy oly cikket küldtek be, a melynek felfogása az Övével nem egyezett. De azért a cikktől, ha különben jó volt, sohasem tagadta meg a tért. Igy pl. mikor 1877-ben kiadta Babics Kálmán cikkét »Antigonéról«, ezt jegyezte meg hozzá: »Mi ugyan Antigoné előadásakor a hősnő tragikumát másféle felfogásban magyaráztuk (L. p. Pesti Napló 1876. 118—121.); de azért nem vonakodhatunk tért adni e cikknek sem, melynek nem egy nézete eltér a miénktől. Az aesthetika tere a viták, nézetek szabad nyilvánítását igényli. Szerk.« S azok a szerkesztői üzenetek, melyek annyi évtizeden át kerültek ki tolla alól, a széptan, költészettan, stilustan stb. problémáira sok világot vetnek. Van azokban a szép iránti hév, finom igazmondás és nagyon sok izlés, ismeret, műveltség, dc van szigor és találó gunyor is. Minden beküldő számára volt megjegyzése, pedig nap-nap mellett százával érkezett a sok közlésre szánt dolgozat, poéma és próza, hosszú és rövid, olvasható és olvashatatlan vegyest. És Vadnay valamennyit a megérdemelt figyelemben részesítette, a mit közlésre jónak talált, azt a szükséghez képest — a tendenciát távolról sem változtatva, legfőbb javítva tette a besorozandók táborába, mert nej elégedett meg a lapnak ugynevezett/vezetésével, hanem maga volt az, lg az első kis költeménytől a lap homlokán a legutolsó kis hirecskéig mindent átnézett s ha kellett átjavitgatta^A »fáradság« szó, ugy látszik, nem/' létezik az ő szótárában. Ambíciót csínált abból, hogy az ő lapja lehetőle/g hibátlan legyen. A verseknek még/kefelevonatait is mindig maga nézte át, nehogy a verslábakban és rythnmsban hiba essék. Igy érte el azt, hogy a legkicsinyebb apróság s a legnagyobb tanulmány, a legártatlanabb vidéki hir s a legérdekfeszitőbb regény mind olyan jó barátságot kötöttek egymással, mintha ugyanegy agyból születtek volna, igy érte el azt, hogy lapja következetes, egységes, nem kapkodó s tarkabarkaságát nem a különféleség, hanem a különfélék egybehangzása tette élvezetessé, utánozhatatlanná. Sok felbukkanó eszmét tisztázott azáltal, hogy ezekben mindenkor az értelmileg és hatásaiban egyaránt helyes nézőpontot igyekezett föltalálni s kritikájával mindig ott volt, ahol a fölmerülő napikérdéseket valamely oldalról bővebben kellett megvilágítani. — Komoly bírálatai a még oly ephemer ügyekben is mindig az általános érvényűség jellegével birtak s máig becses adalékok irodalmi, művészeti s más tekintetben. Nem volt oly irodalmi jelentős vita, a melyben részt ne tett volna s akár írók, akár eszmék körül íorgott a kérdés, mindig az igazságot kereste s nem esett abba a hibába, hogy oktalanul pártoljon valakit vagy valamit. Az irói világ minden csinját-binját töviről hegyire ismerte s nem is kerülte el élénk figyelmét semmi olyas mozzanat, a mely ennek körébe fölmerült. De a komoly irány mellett nem feledte, hogy a közönségnek egyéb is kell. Szolgált tehát a fővárosi és vidéki, sőt a külföldi társadalmak köréből érdekes apróságokkal, hoszszabb-rövidebb tájékozással s mivel különösen a nőket tartota szem előtt, volt gondja arra is, hogy a noi lélek, foglalkozás, gondolkodásmód, kedvelet is megfelelő és kielégítő táplálékot nyerjen lapjából. Az izlés nemesítése, a tiszta erkölcs, az emelkedett gondolkodás és finom, érzések közlőjévé tette lapját, a mely^vjl szó teljes értelmében pótolhatatlanná vált és minden izében megfelelt a par exceV lence szépirodalmi lap nevének. A F. L. 1892. dec. 17-diki 348. számában vett búcsút lapja közönségétől, a mely őt majdnem harminc éven át támogatta. Mint életében soha, ugy itt sem kérkedik érdemeivel, pedig bizony lett volna rá oka s joga bőven. De a melegség lekötő varázsával fejezi ki, mennyire összeforrott
