Esztergom és Vidéke, 1894

1894-03-22 / 23.szám

Esztergom, XVI. évfolyam. 23. szám. Csütörtök, 1894. márczius 22. ESZTERGOM es mm VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként kétszer'"' 1 . csütörtökön és Vasárnap, j Szerkesztőségés kiadóhivatal, Előfizetési ár: | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos Egész évre j... 6 frt — kr. \ és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és Félévre • • • .' •. • • 3 „ — „ \ reklamálások küldendők: Negyed évre . . . ... 1 „ 50 „ í Egy hónapra — „ 50 „ f Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). Egyes szám ára . — « 7 „ | pgr 3

2> telefonszám. Hirdetések: Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 kr., 800-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. Bélyegdij 30 kr. Magánhirdetések négyzet centimétere 1 kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt i frt ao kr. 5—io-szeri hirdetésnél 10 0 ] 0

, 11—20-szorinál is 0 | o > e

SJ

r negyedévi (26-szor) és egy félévnéli (52-szer) ao 0 j a

, egész évinél (104-szer) 35 0 | a engedmény. Nyilttér sora 20 kr. | KOSSUTH. | Esztergom, márczius 21. Tűzzük ki a fekete lobogókat, öltözzék minden magyar ember gyászruhába : a legnagyobb magyar meghalt. Nem jött váratlanul a szörnyű hir, mert már hetek óta aggódva lestük a villamos drót jeladásait, mely Kossuth Lajos haldoklásáról adott jelentéseket. Szívszorongva tartotta az egész magyar nemzet kezét a beteg kormányzó üterén, lestük lélekzetét, elejtett gyönge szavait és mindég szomorúbbak lettünk, mert tudnunk kellett, hogy ez a küzdelem az élettel előbbutóbb egy nagy tragédiává fejlődik. És ime, most itt a kérlelhetlen bizonyosság előttünk. Kossuth Lajos meghalt. El voltunk rá készülve és mégis irtóztató csapás súlyával nehezedik ránk a végzet megmásithatlan végzése. Mert a magyar államépület leghatalmasabb oszlopköve omlott össze a legdicsőbb magyarban. Magyarország történelme nagyot fordult, mikor a szabadságharcz hősének nagy szive utolsót dobbant. Az Esztergom és Vidéke tárczája. Hazavágyom. Visszanézek mult időbe, Gondolatom ábrándokkal Teleszőve. S a lelkemre vágyra kél a Gyermekálom . . . Hazavágyom. Előttem a régi hajlék, Fülembe cseng belőle a Dajka-dal még. S mint valaha — száll szememre Édes álom , . . Hazavágyom. Fölébredek ... s a szememben — Ott tündöklik egy-egy fájó Egö cseppben : Hogy az a vágy elérhetlea Üres álom, Hogy én azt a régi házat Soha többé — soh' se látom. Tóth József. Dalok. Zöld erdőben bolyongtam A nap leszálla rég, Felcsillant a lombokban, A csillaghímes ég... Sötét volt lent körülöttem, Es im a lomb megett Nincs már többé Kossuth Lajos. Nem fogja a száműzetésből az ő nagy honszerelmével figyelemmel kisérni hazánk viszontagságos sorsát. Nehéz időkben nem áll előttünk felemelt ujjával, tanácsoló szavával. Nem lesz kihez zarándokolnunk, ha a szabadság nagy héroszának látásából honszerelmet tanulni akarunk. Temetése talán ott lesz az ország fővárosában. Az ő műve, hogy szabad lett Magyarország, az ő műve, hogy a hatalmas magyar birodalom összes életereje egy virágzó központban, a szép Budapesten érvényesülhetett. Dicső alkotásainak legszebb templomában adjuk meg az alapitónak a végső tisztességet. Legyünk ott mindannyian. Könnyelmű kritika. Esztergom, márcz. 21. Az „Esztergomi Hirlap

íf márczius n-én E. G. E. alatt közlött czíkke az Esztergomi Gazdasági Egyesületnek A g r i c o 1 a név alatt osztogatott többrendbeli hivatlan tanácsadásai mellett egyszersmind számos, de mindannyi alaptalan kifogásokat is tartalmazván, mulaszthatlan kötelességemnek tartom a tisztelt közönFelgyúl a sűrű zöldben Egyszerre kék szemed. II. Almomban most is látok Bűbájos lángirást, Fejemben őrült álmok Hajszolják egy a mást. A régi álmok üdve, Az álmatlan jelen, Ott játsznak fel s letűnve Tündöklő neveden. Pekry Károly. Egy hajfürt. Régi emlékeim között kutatva, kezembe került ez a kishajfürt. Elmerengek a múlton. Elém képzelem azt a kedves felejthetetlen alakot, kinek önjéből való eme sokáig megőrizett emlék. Nőni kezdenek elöltem eme kis hajszálak, majd előttem van az az egész dús hajzat; előttem az a szomorú arcz, azok a mély tüzü szemek. Szegény Margit, te már onnét a csillagok hónából tekintesz reám. Boldog vagy te, hiszen mindig csak az akartai lenni, s ajkadon örökké a fájdalom s a panasz szavai lebegtek. Akkor boldogtalan voltál. Érezted a pusztitó halált, mely a nemes tüdőt emészté, és érezted a kínt ott bennt abban a kis szivecskédben. Szerettél te is mint annyi más, s csalódtál mint mi oly sokan, csalódtál mert a vak sors igy akarta. Szivedben keletkezett egy érzemény, s te ápoltad azt szüntelen; mit tehettél te róla, hogy séget a "fennforgó ügy iránt a szándékos félrevezetés ellen czáfolhatlan adatok közlésével tájékoztatni. Az Agricola név alatt rejtődző és mindamellett becsmérlő kritikára vetemülő gazda saját beismerése szerint a Kiszlingstein által három év előtt kiadott naptárból értesült arról, hogy Esztergomban létezik egy gazdasági egyesület mely — úgymond — egy szőlőtelepet és egy faiskolát tart fenn. Meggyőződésem szerint egy, csak ennyire tájékozott egyén nincs hivatva arra, hogy oly egyesület működése fölött, mely 25 évi fennállása óta a gazdászat minden ágára nézve saját pénzerejéhez képest lehető intenziv gondot fordított nemcsak, de jelenleg is virágzó amerikai szőlőtelepe mellett egyszersmind hazánk távolabb vidékein is ismeretes és számos megrendelésekkel kitüntetett gyümölcsfa-iskolát is alapított; közelebb mult évben pedig az eperfa nagybani tenyésztését, sőt a méhészet ápolását is ügykörébe fogadá, nincs hivatva ismétlem arra, hogy egyesületünkre vonatkozó szakszerű, egyszersmind helyt álló véleményt nyilvánítson; főleg miután ama bizonyos naptárra hivatkozó naiv [vallomásával világosan elárulta azt, hogy a kérdéses telepeket személyesen soha nem látta, nem tanulmányozta s igy mint egy jámbor világtalan ítélt az ismeretien színek fölött. Egyesületünk, ha szerénytelenség nélkül fölemlitenem szabad, az utóbbi három- négy év alatt nemcsak százezrekre terjedő amerikai szőllővessző eladásával, közönként ajándékozásával igyekezett az ellentálló fajokat a közel, valamint távolabbi vidékeken meghonosítani, de a szakszerű szőllő, valamint faoltás, illetve j faj nemesítés módozatainak mielőbbi elsajátítása és gyakorlati alkalmazna- ' tása czéljából évenkint 20—25 földmives legényt, valamint tanulni vágyó idősb férfiakat is, eleve kitűzött és kihirdetett téli-nyári több órán át saját telepvezetője által ingyen oktatásban részesített nemcsak, de az ügyesebb oltókat ösztöndijakban is részesítette, és ezekkel buzdította. A czikkiró urnák azon kevésbbé hízelgő megjegyzésére nézve pedig, miszerint egy. életre való egyesületnek Esztergom vármegyében, hol a földmivelés — úgymond — oly nyomorúságos állapotban teng, mint az ország jött egy hideg szél, mely ápoltadat megfagyasztá s gyökerénél kettétörte; de a gyökér ott maradt szivedben, s az fájt, fájt, mig jött a halál s az megszabadított kínjaidtól. Ma is előttem van az a csöndes este, a melyen akaratlanul szegény szivedet összetörtem. Ah ha azt tudom, hogy szerelem van szivedben, s nem barátság irányomban, akkor nem vallom be neked szivem féltékenyen őrzött titkát, hanem kerüllek, s nem teszem neked nehezebbé helyzetedet. De hát önkénytelenül kegyetlennek kellett lennem irányodban, habár te voltál talán az egyedüli, ki igen jó szívvel viselkedett irányomban. Emlékemben van a csendes este, mintha csak tegnap történt volna. Az öregek bevonultak a verandáról s csak mi ketten maradtunk ott. Te, .ki most a csillagok hónából tekintesz reám — felszólitál, hogy mondjam meg ki az, ki szivemet birja. S én oda hajoltam hozzád s leírtam azt, ki nékem mindenem, kinek birhatásáért odaadnám életemet ; ki nékem életem, s ha nem szeret, halálom is. Elmondtam, hogy szivem bálványa barna, szende szemű angyal s neve is oly szép: Adél. Elmondtam, hogy ő messze van tőlem, egy csendes kis pusztán; el azt, hogy ő viszont szeret. Sokáig áradoztam igy, nem látva, nem hallva semmit, mig végre reá tekintek. Elhalt a szó ajkamon, mikor láttam azt a fájdalmas arczot. Ijedten ugrottam föl. „Margit, az istenért mi baja ?" De te fájó mosolyra vontad ajkadat s megvigasztaltál. Hivatkoztál a tüdőn rágódó betegségre, s az én beszédem közötti borzasztó nagy tátongó űrre. Végül azt mondtad, hogy felolvasod nekem kedvencz költeményedet Tóth Kálmántól, Én kértelek, hogy hadd el, hiszen árt neked a beszéd. S valóban úgy volt, reád jött ismét az a kínos köhögési roham. Oda borultál reám s úgy szenvedtél. Láttam patyolat zsebkendődön azt a piczi piros foltot, de te még mosolyogni tudtál. — Jól van, nem olvasom fel kedvencz költeményemet, de utolsó strófáját elmondom. Megfogtad lázas kezeddel az én hideg kezemet, szemeidet, melyekben az előbbi köhögési roham sajtolta könynyük rezegtek, reám függeszted. S mintha a mély sirból jött volna a hang, lágyan, de szivet rázón mondád: Te engemet szeretsz, én másért lángolok, A kinek szive tán ismét másért dobog. És igy tovább... tovább^., mást szeret mindenik, Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik, S nem fogjuk soha sem egymást beérni, nem, És hideg, hűtlenül, forróan és hiven Úgy bolygunk, epedünk át egész életen — Minek is van a sziv, s a szívben szerelem. Most ott domborul az a kis sír a többi csendes lakó közt abban a nagy kertben, melynek kapuján irva vagyon: „Feltámadunk." Egyszerű kőkereszt jelöli a helyet, hol a legjobb sziv, az én legjobb, legigazabb barátném nyugszik. A sors messzevetett sírjától, de azért évente meglátogatom s kipanaszkodom magamat neki, úgy mint egykor régen. * Ott érzem én legjobban a fülembe csengő szózat fájdalmát: Minek is van a sziv, s a szívben szerelem ? Vargha Géza György.