Esztergom és Vidéke, 1894
1894-02-18 / 14.szám
ESZTERGOM es VIDÉKE | Megjelenik hetenként kétszer: 't \ csütörtököE és Vasárnap. \ \ \ í Előfizetési ár: ügesz ene . . . . . 6 frt — kr. ^ | Fél évre 3 „ : . ;-f. „ | ^ Negyed évre . . , . . . 1 „ 50 „ í í Egy hóoapra — „ 50 „ \ \ Egyes szám ára — „ 7 „ !? VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők: Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). 32. telefonszám. Hirdetések: Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 kr., 800-ig 2 írt 25 kr. és igy tovább. Bélyegdij 30 kr. Magánhirdetések négyzet centimétere i kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt 1 frt 20 kr. 5—to-szeri hirdetésnél 10 0 | 0 , n—20-szorinál 15 0 | 0 , egy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli (78-szor) 20 0 \ 0 , egész évinél (156-szor) 25 0 | 0 engedmény. Nyilttér sora 20 kr. — Talán mégis lesz? Esztergom, febraár 17. A napokban kedves küldemény érkezett hozzánk. Küldője Lukács Béla kereskedelemügyi miniszterünk. Két egyszerű fehér füzet az egész és tartalmában felöleli a nemzeti örömünnep alkalmával rendezendő országos kiállítás dolgában az eddig tett intézkedéseket. A mi felfogásunk szerint pedig úgy maga a kiállítás, mint a nemzet millenáris ünnepének sikerülte nemzeti becsületünkbe vág. Igy lethargikus szemlélődésünk közben szinte görcsösen ragadunk meg mindent, habár fikercznyi körülményeket, melyek azt sejtetik, hogy akar valami történni. Mert valljuk meg, ennek a nemzeti ünnepnek előkészítése az ő sok esetben tapasztalható tervtelenségével és tanácstalanságával, lesújtó lehet mindazokra, a kik egy ezredév jubileumos alkalmát nem letaposott sablonokkal, kicsinyes hétköznapiságokkal akarják ünnepelni. Vagy akkor ne tessék évekkel előbb mozgásba hozni a társadalmi tényezőket és mondjuk ki, hogy egy nemzet a jubileumos kórságába nem megy. Az az ne legyen millenáris ünnep. Sokkal jobb lesz az a magyar nemzet becsületének, mint ha lesz és az káprázatos szemfényvesztésekben fog kimerülni. De megindítani egy nemzeti akcziót és ekkora tervtele nséggel brillírozni, igazán nem méltó hozzánk. Azért örülünk oly igaz szívből, hogy némi érdeklődés és munka mutatkozik. Hazafias aggodalmunkat nem lohasztja ugyan a szerény méretű törekvés — melyről a hozzánk küldött füzetekből értesülünk, — de legalább megenyhít a felmerült jel, hogy a turáni nép ezer esztendős európai fönállása a világ előtt rokonszenves színben fogja feltüntetni a magyarokat, a kik oly igaz szívből tudják szeretni ezt a vérrel szerzett, vérrel megtartott uj hazát, a kik habár a kelet fatalismusát hozták uj hazájukba, vérükbe vették az európai formákat és a szabadéi vüségben meg a szabadságban a szabadságszerető nemzet elsejével, Angliával versenyeznek; mely dicső nemzettel egykorú a magyar alkotmány is, melynek pedig többJszőrös és nagy erejű elnyomására a nemzet ezeréves fenállásában Európa minden nemzete törekedett. Hazaszeretetünk egész melegével nézünk az ünnepekre, hiszen egy nagy eszme szolgálatában áll az. Annak az eszmének szolgálatában, hogy még oly kis nemzet is, minő a magyar, szabadságát fentarthatja, ha igazán és rendületlenül akarja. Ne vegyék tehát túlzásnak, ha a mi szemünkben az ily nagy fontosságra emelt ünnep eddigi súlytalan intézkedései, azt a leverő érzést költötték, hogy a bürók taposó malmában az ügy csak olyan szürke, elintézendő dolog. Hogy lesz egy sablonos és lejárt kiállítás, aztán punktum. És bizony-bizony a legutóbbi budapesti kiállítás rendezésében nagyobb buzgóságot fejtettünk ki, mint a millenáris kiállítás körül. Végre is, ha a nemzeti ünnep ezen kiállításban akar kimerülni, legalább éz legyen impozáns. De tán nem veszik dissonans hangnak, ha azt merjük megkoczkáztatni, hogy akármily sikerült lesz is az a kiállítás, azzal beérni nem lehet. Eszméket, nagy uraim. Terveket és tetteket. Egyre nagyobb bizonysággal kisért a rém, hogy a magyar nemzet millenáris kiállításával egyidejűleg Konstantinápolyban világkiállítás lesz. Diplomacziánk feladata az e tekintetben felmerült kellemetlen tervet megszüntetni, de ha az elé az alternatíva elé állítanak, hogy Konstantinápolyban csakugyan lesz világkiállítás 1896-ban, akkor kettős kötelesség már eleve arról gondolkozni, hogy mi nem is mutatós látványossággal ünnepelünk, hanem belső konszolidácziónkkal. Valami nagy tettet vár a kultúra, a filantropizmus, ám adózzunk annak maradandó institucziókkal, az Eiffel-torony bizarrságait pedig engedjük át gazdagabb nemzeteknek. A Magyarország védelme. Ide-oda talán már túl vagyunk azon a naiv hiten, hogy tisztán kulturális eszközökkel akarjuk a magyar fajt biztosítani ott, hol az idegen nemzetiségűek számbeli erejükkel és anyagi javaikkal elnyomni igyekeznek. Nem egy Kun Kocsárdra és Berde Mózesre lenne szükségünk, hogy elszigetelt magyarjaink a nemzetiségek zsákmányául ne essék. Az Esztergom és Vidéke tárnája. J)uzzogás. » Haragszom magára!« igy szólt Duzzogón a lányka. S én is haragszom azóta Az egész világra: Haragszom a csüagokra, Hogy oly haloványak, Mert a fényük ^ind od'adták Szemed sugarának. Haragosa vagyok én a Liljomnak s rózsának, Melyek a te szép arczodon Egybe olvadának. Haragszom a tavaszi ég Legszebb mosolyára, Mert varázsa mind od agy ült Ajkad mosolyába, Haragszom a csalogányra, Mert bűvös dalában Nem találok oly gyönyört, mint Ajkad egy szavában. Haragszom az égre, földre, Mert olyan szegények, Hogy kincseik — tenélküled Nékem mit sem érnek ! Luby Sándor. Annak a nagyon szép asszonynak. Megkaptam levelét, asszonyom, s mondhatom, hogy engem igazán olyan gyermekes öröm, olyan kedves izgatottság és könnyen magyarázható elfogultság lepett meg. Vájjon mit is írhat az a nagyon szép asszony nekem? Azt gondoltam, hogy ki fog nevetni a múltkori üzenetemért, azt véltem, hogy büszkesége sugallatára visszautasítja azt a gyanút is, mintha hozzám ismét közeledni akarna, hogy nem fogja elismerni, mintha mi — bár pillanatra is, de nagyon boldogok lehetnénk. Reszketve egész testemben az izgatottságtól, bontottam fel levelét, azt a finom, illatos rózsaszínű levelet, amelyen olyan szép kép volt. Egy szelíd, csacska csermely mellett a hüs fűz árnyában egy édesen sugdosó pár; mintha arra a szép májusi délutánra akarna engem emlékeztetni, amelyen mi nem törődve a világgal, oly édesen csacsogtunk. Hiszen akkor ön azt mondta, hogy nem lehet, nem tud boldog lenni. írhat már most nekem, hogy csalódott, érzi, hogy igenis akar és lehet boldog. Százszor is megbántam már, hogy múltkor tudattam önnel gondolataimat, mert valóban belátom, hogy nagyon is merész volt tőlem azt hinni, hogy ön, aki büszkeségből egykor lemondott a boldogságról, most ugyanazért a boldogságért büszkeségéről mondjon le, hogy ön beismerje, hogy igenis tudna még boldog lenni, ha akarna. De akkor mi czélja van levelének, mert, ha nem közeledni akarna, másképen felelne az én üzenetemre, amely rám nézve épen nem lehetne kellemes. Vagy talán annyira büszke, hogy nem akarja védőjét, férjét, akit, amint akkor mondta, gyűlöl, megbízni azzal, hogy ő feleljen az én üzenetemre. Különösen ez a szép, finom levél mit jelentsen? Csak nem azt talán, hogy igenis jól megértettem, hogy szeret, hogy boldog, nagyon boldog akar velem lenni, hogy ne vessem meg azért, mert boldogtalan létére megfeledkezik mindenéről csak azért, hogy legalább egy pillanatig boldog legyen ? I Lehetséges volna-e ez? Lázasan, sietve fogtam levelének olvasásába, hátha mégis I ... És csakugyan így van! Azt írja, asszonyom, hogy nagyon fáj önnek, hogy most nekem ír, de írnia kell. Ne értsem félre, ne vessem meg. azért, amit most tesz, de sajgó fájdalmával nem volt kihez fordulnia, máshoz mint hozzám. Ön magamagát törekszik kimagyarázni. Kér, hogy hallgassam meg, ne ítéljem el azért, hogy most máskép gondolkozik, mint akkor, hiszen, amint irja, én is más véleményen vagyok, mint akkor voltam, a midőn visszautasította szerelmemet. Arra törekedett mindig, hogy ha már boldog nem is tud lenni, legalább boldogítson, s igy ha nem is megelégedett, de mindenesetre nyugodt legyen. Tűrt sokat s szenvedett. Vérző szívvel látta, hogy férje mily boldog, mily örömmel, mintha legnagyobb üdve volna, közeledik önhöz, Öleli át, s csókolja az ő oly szép bajuszos szájával az ön hófehér homlokát. Úgy szeretett volna ön felsikítani akkor, azt irja nekem, megmondani neki, az ő bátor kék szemébe, hogy menjen, menjen el öntői, hogy nem szereti, hogy irtózik tőle, hogy utálja nagyon. De hát miért nem tette, miért nem mondta meg neki nyíltan, hogy nem boldog; hiszen nagy szerelmében még arra is képes lett volna, hogy az ön boldogságáért a magáét szívesen áldozta volna fel. Erre is megfelel ön levelében, hogy nem volt szive hozzá. Most már okoskodjunk, asszonyom! Azt, hogy hites urának, aki előtt ölt minden, aki önt életénél is jobban szereti, többre becsüli, hogy annak bevallja azt, hogy ő miatta nem boldog, arra nem engedi szive; de vájjon engedheti-e arra, hogy azt a jó embert alattomos módon, más idegen emberrel megcsalja?! Hiszen az előbbi csak azt az ábrándját zúzná össze, hogy mindig mindörökkön boldog lesz; de ez már nemcsak boldogságát, hanem talán még életét is kioltaná. Látja, asszonyom, az okoskodása nagyon is furcsa, önönmagát csalná meg általa, ha utánna menne. De én is csak önt csalnám meg, ha szót fogadnék önnek. Éppen ez volt az oka, hogy azt írtam, hogy nekünk nem szabad együtt boldogoknak lennünk soha. Igaz, hogy pillanatig boldogok lennék, a mig kéz kézben, ajk ajkon pihenne, de azután ? I. .. Ont furdalná lelkiismerete, nem merne annak a derék, önért rajongó férjének szemébe nézni, félne, hogy kiolvassa az ön szeméből, hogy megcsalja őt, rettegne a fel fedeztetéstől. Aggodalom és félelem közt töltené napjait. Hát ez volna az a nagy boldogság? Érdemes volna-e azért a pillanatért, azért a pillanatnyi örömért, boldogságért
