Esztergom és Vidéke, 1894

1894-12-25 / 102.szám

kenyérszerzés nehéz nehéz munkáiban minden alkalommal oly hatalommal irányítják a szkepszis felé az az ember lelkét. Ünnepelünk téged legszebb ünnepe a télnek. Symboluma a tiszta emberszeretetnek és legmegbízhatóbb diadala a hatalmasan érvényesülő demokráciának. Hisz a mindent Megváltó is egy zsupfonatos istállóban született. De sorsából csupán emberi tulajdonaival népeket vezetett be a humanismus nemes eszményébe. Es évezredek után áll a filantróp, keresztény tan s te vagy ennek legfönségesebb ünnepe, szent Karácsony ! *Aá áfi* tÁí i±t ÉÉL tél ifa Ili á£& é&£ jáft iái tA& £Ái A legnagyobb tiszteletdíj. A tömegek tévedése sokáig tarthatja magát fenn, a világ uralkodójává vergődhetik fel, de idővel maga magát leálarcozza, — csak az örökig tartó idő szabadíthatja fel a tévedésben nevelkedett embert. így járt az ó-görögök s rómaiak hite, Homér és tanítványainak ama kecves istenvilága. Sok századon át tudott egy világ felett uralkodni, hogy végre mégis egy uj vallás felvillámló csillaga előtt elhalványuljon. Görögország, a Jovis-hitnek ős fészke, már sokkal korábban ment ugyan át a rómaiak birtokába, de az ősi hit Olaszországban is tudott uralkodó szerepre jutni, .mert Olaszország már régen kölcsönözte ki Görögországtól; Olaszország is szépnek és kiesnek találá azon az isteniről szóló klasszikus regényességtől áthatott nézetet, s innen magyarázható, miként tudtak az Olymp lakói Itáliában is maoriknak tért kivívni. Pedig az idő mutatta, hogy ezen vallás is csak hívőinek politikai s társadalmi, főleg pedig erkölcsi erejében lelte támaszát, — mert eljött a nap, midőn támaszai ingadozásával maga a hit is alaposzlopaiban rendíttetett meg. Elmultak a Scipiók fényes és dicső napjai, mert régen elhangzottak a rómaiak alatt tönkretett Karthágó romjain Marius jajgatásai és csak Brutusban, Caesar gyilkosában lobbant még egyszer — utoljára — fel a régi köztársasági rómaiság teljes ereje ! A néplétnek erkölcsi alapja meg volt rendítve, vele az örökölt hithez való szilárd s hű odaadás ingadozni kezdett. Eljött az idő, midőn az istenek templomait már nem látogatták ájtatosságból s pietásból, — elhangzottak vala az augur szavai, —• már nem akarták tudni, hogy sorsuk fölött mikép határoztak az istenek ; a mit azelőtt minden excentricitása mellett tiszteletesnek talállak', azt kezeltek most mulattatónak tekinteni. Fellépett a* keresztény vallás s már száí mos hivővel is rendelkezett. Még egyszer sikerűié ugyan egynéhány császárnak, hogy e régi ingadozó vallást helyreállították, de milyen lehetett e restauratió az eltűnt időknek hatalmával szemben ? A kereszténység ezalatt mindinkább eltérj edett, dacolva azon véres üldözésekkel, melyekkel a pogány császárok elnyomhatni véltek. Reaktió reaktiót szül, egy nap — éppen a keresztény vallás alkotója születésének 311-ik évét számították — I. Konstantin császár, a nélkül hogy e vallás kötelékébe felvétette volna magát, a kereszténység iránti vonzalzalmait nyíltan mutatta. A despotizraus teljes kifejlesztésére célzó szervezési reformjainak megszilárdítására kezdé a keresztényeket kedvezményezni, kikből mert nagy számban léteztek, reformjainak jó követői lettek. A többistenség megszűnt állami vallás lenni s helyére lassanként a kereszténység lépett. De mindezek daczára nem sikerült az új hitnek azon hatalomra vergődni, melylyel a hanyatló régi hit birt; hiányzott a kereszténységnek azon nervus, mely mert ősi időktől kezdve leginkább volt képes arra, hogy a lehetetlenséget legyőze s hogy barátjainak úgy mint ellenségeinek imponáljon, — szóval a keresztény egyház akkori időben még szegény vala. Hogy megszűnt szegény lenni, hogy nemcsak. gazdag, hanem aszó legszorosabb értelmében még uralkodó hatalomra is tudott felvergődni, ezt egyik képviselője orvosi működésének köszönhette. Az egyházi hagyomány beszéli, hogy I. Konstantin császár egyszer nagyon megbetegedett; de a hagyomány ugyanazon hibát követi el, melyet még a kereszténység előtti krónikásoknál sem tudunk elegedően hibáztatni; miszerint egyszerűen megelégszik azon száraz szavakkal, hogy a császár megbetegedett, anélkül, Vett könyveket. Iskolának nevezett kény szerintézetbe járatott, s minden áron ki akarta terelni a lovakat az eszemből. De hiába ! Éreztem, hogy nem költőnek születtem, hanem kocsisnak. Mennyivel szebb is kocsisnak lenni, mint költőnek. Láttam egy költőt. Gyalog ment; szürke cilinder volt a fején és parapli a kezében. A kocsis kocsin jár; pörge kalap van a fején és ostorral durrogat. A költő a földre néz. A kocsis a mindenségbé. A költő alázatos meg szomorú, a kocsis villogó szemű, önérzetes és vidám. A kocsis hatalom. Parancsol a lovaknak: erre menjetek! állapodjatok meg. Vigyetek két embert, vigyetek husz embert. Minden ló Örömmel engedelmeskedik neki. Mindég repül ; az emberek tisztelettel és csodálkozással néznek és azt mondják., — íme, ez parancsol a lovaknak. Ha a kocsis nem parancsolna a lovaknak, mi is lenne az emberiségből ? Gyalog kellene járnia még a királynak is. A minap azt mondja az apám : — Fiam, ma nagy nap van, ma léptél a hetedik esztendőbe. Ma egész nap szabad ros-znak lenned, mert tudom, hogy ez neked öröm. Ezen felül kfvánj a mit akarsz, megveszem neked. A cipőmre pillantottam, hogyan léptem én a 7-ik esztendőbe, a nélkül, hogy észrevettem volna. No, ez szerencsés lépés volt. Máskor is jó lesz meglépni. — Apám, mondottam megrebbenő szívvel, végy nekem egy lovat. — Szívesen, felelte lenézőn : menjünk a boltba. — De nekem nem olyan fából faragott, csepűvel kitömött ló kell ám, '-— szóltam határozottan, — nekem igazi ló kell. — Jaj barátom, — mondotta ő nyugtalanul, — az igazi ló nem neked való ám. — Magad mondottad apám, hogy már nem vagyok kis gyerek. • — Az igaz, csakhogy az eleven ló rug. — Jól bánok vele: •— Harap is. — Cukorral etetem. — Annak szalma kell. — Alája terítem az oroszlános süvegemet. — Azonfelül az igazi ló drága is. — Van pénzed ! « — Nincs ! — De van. — Mondom, hogy nincs. Elálmélkodva néztem rá. Hát lehetséges az, hogy egy apa ilyen konokul tagadjon ? A saját szemeimmel láttam reggel, hogy tele van az erszénye hatosokkal, Minden szerelmi viszonyban van legalább — egy, alsi nem szeret. A boldogság attól függ, hogy ne a másik legyen. Philemon és Baucis. hogy e megbetegedés neméről közelebb adatokat szolgáltatna. Azon körülménynél fogva, hogy már régen I. Konstantin ideje előtt a császári házi orvosi pálya virágzott s hogy e császár elhaltáról reánk szállt tudósítás határozottan több házi orvosról tesz említést, minden határozottsággal feltehetjük, hogy a császár e megbetegedésnél is orvosi környezetének tanácsát kérte. Akkori kartársaim pedig azon bajban szenvedtek, hogy a császár betegsége gyógykezelésük dacára, semminemű javulási jeleket nem akart mutatni s így azon kérdés, vájjon nem volna-e tanácsosabb a császárt más személy által gyógykezeltetni, a császári palotában már általában szellőztetett napi kérdéssé vált.. íme, betegünk figyelme egy olyan személy felé irányoztatott, a kitől legkevésbbé várta volna testi bajainak gyógyítását. Ez volt Szylveszter, az akkori római püspök, hivatalos kartársainak sorában e néven az első. Rufmusnak fia volt, állítólag római származású s 314-ben a római püspökségre jutott. Akkor még nem léteztek pápák. Hogy változtak csak minden korban az idők s velők az emberek! Ugyanazon Szylveszter, ki Rómát elhagyá, hog_y felekezeti üldözéstől szabaduljon, most a római császár betegágyához lett hiva. Vájjon hol, mikor, s minő orvostant tanult Szylveszter valamikor, — mindezen kérdésekről nem szól semmit a krónika. De akkor nem is kérdezősködtek a végzett tanulmányokról s a netáni akadémiai fokokról,' — az volt az orvos, ki legjobban tudott gyógyítani. S Szylveszter püspök értett e mesterséghez; Konstantin császárt kigyógyította ! 1 De a császár háládatos is vala.' Szylveszternek a gyógykezelésért járó tiszteletdíját a hagyomány olyannak mondja, a milyent a történelmileg ismert emberiségnek léte óta ember embernek gyógykezeléseért még soha sem kapott: Konstantin odaajándékozta a püspöknek Róma városát s a mi hozzátartozott, s azon felül még az e terület feletti souverainitási jogot, szóval az úgynevezett patrimonium Petri-t, vagy azt, a mit pápai világi uralomnak nevezni szoktunk. Ennyit a hagyományból. Történelmi magvat foglal magaban, melyet a következőkben akarunk az olvasók tudtára adni: Tény, hogy I. Konstantin 311-ben kezdé a kerszténység iránti vonzalmait nyilvánosan mutatni ; de az is tény, hogy csak 337-ben, közvetlenül halála előtt, vétette fel magát a keresztény egyház kötelékébe. Nincs is semminemű okunk kétségbe vonni, hogy Konstantin 32 i-ben megbetegedett, hogy Szylveszter püspököt magához hivatta, hogy ennek meghivatása után a császár állapota javult, s hogy a háládatos pátiens a szerencsés orvost valódi császári módon díjazta. A mi pedig a díjazásnak a hagyomány által említett minőségét illeti, hogy a püspök t. i. a betegség gyógyításáért a »Donatio Constantiní Magni« neve alatt ismert nagyszerű tiszteletdíjat kapta volna, ez történeti szigorral csak arra vezetendő vissza, hogy I. Konstantin császár 321-ben, egyik nyilt parancsában a keresztény egyháznak birtokszerzési jogot adott. Az egyház később különféle oldalról dúsan lett megajándékozva, úgy, hogy az idők folyamán át tetemes földbirtokra tett szert. De az egyháznak e gazdagsága eddig még mindig nem volt felruházva a souverainitás jellegével; a világi uralmat csak 754-ben nyeré, midőn kis Pipin, a frankok királya, a Rimini s Ancona közötti partterületet az egyháznak ajándékozá. Igaz ugyan, hogy Pipin e területet II. István pápának souverainitási jogok nélkül adta, de mindennek dacára a pápai világi uralom e perctől tényleg vette kezdetét. Az orvos-történésznek még következő észrevételei vannak : 1. )Az egyház történelme azért nevezi I. Konstantint»nagy «-nak, mert a kereszténység buzgó pártolója s oltalmazója volt; az orvos-történész pedig azt javasolja, hogy Konstantin már azért is részesüljön a «nagy» névben, mert — habár csak a hagyomány szerint — gyógykezelő orvosának díjazása iránt oly nagyszerű értelmességet mutatott,! melylyel az összes reá következett ivadékot mai napig .felülmulta; sőt azt is hiszi az orvos-történész, hogy nem kivan sokat, ha történelmi tankönyveink ezen uralkodót «az egyetlen »-nek neveznék. 2. ) A második javaslat a következő volna: A végződő év utolsó napja, december 31-ke mindig képez a gyakorló orvos életében fordulópontot ; várja a lefolyt évben tett orvosi szolgálatokért járó díjazást s az. új évben b

f köszönő új klientúrát: kell tehát, hogy ilyen napnak különös ihlete is legyen. Pedig I. Szylveszter, azon orvos, ki a hagyomány szerint orvosi működésért a legnagyobb tiszteletdijat kapta, 335. december 31-én halt meg, .mely nap azóta az ő emlékének tiszteletére, a Szylveszter nevet viseli. Orvosi szempontból tehát kívánatos volna, hogy I. Szylveszter az orvosok patronusául elismertessék, ; Dr. Wertner Mór. Immakulata. írta : SZABÓ LÁSZLÓ. Úgy délfelé végre mégis - csak hatalmukba kerítették az égi mezőt azok az unalmas, lusta felhőfoszlányok, melyek onnan túlról a nagy messzeségből húzódtak elő bosszantó renyheséggel. Hanem egyre sűrűbben, egyre kitartóbban szállingóztak. Egyszerre aztán ;

az utolsó félénk napsugár is elbujt a csúnya szürkeségbe és a sok lassú pára, mint valami óriási titokzatos lepedő véges-végig szétnyúlva, elkezdte apránkint, módjával szitálni a finom, fehér, puha pelyheket. Melanie csak nézte, egyre nézte a szálló pihéket, a mig csak az a gondolata nem támadt, hogy azok a kevergő hópelyhek éppen olyanok, mint az ő élete : fehérek és örömtelenek. Megborzadt a gondolattól, mikor látta, hogy a fehér pihe milyen könnyen múlik el, a mint leér a barna föld nedves színére. Miért ? . . . Maga sem tudta okát. Im, megyan mindene, a mi másnak kellemes, Örömet adó, ami szem és szájnak gyönyört nyújtó. Gazdagsága, pénze, amennyi kell s ha ez sem elég, ott van az ura, a férje, a ki előkelő, jó, hű és komoly férfiú. A ki nem tagadna meg tőle semmit. Hiszen csak egy jó szó az egész, egy mosolygás s ezer kívánsága teljesedik egyszerre. Tarthat fogatot, rendelhet Monaszterlinél, dúskálhat gyémántokban s ha tetszik holnap ... nos holnap ? magába bolondítja az egész korzót. Miért ne ? Tegnap füle hallatára mondta egy szemtelenül elegáns smoking a foyerbena másiknak : — Nézd csak Pista, micsoda olympusi teremtés ! Egy pillanatra valami ingerlő langyosmeleg áram rázta meg tagjait, az arczába vér szökött s a szemei, a sötét mélázó, szemek egyszerre tűzben égtek. De csak egy futó, Öntudatlan vétkes pillanatig, Azután megint a régi szomorú vigasztalan gondolatokba merült Melanie.