Esztergom és Vidéke, 1894

1894-02-08 / 11.szám

azon a magas színvonalon, a melyre a külföld műiparát is emelte a Meczénások támogatása. Ma még hosszú idő van a kiállításig s ez a kérelem még korainak tetszhetik sokak előtt. De hogy megtesszük már most, annak különös oka, hogy egyrészt iparosságunkat figyelmeztessük, hogy a nemes magyar társadalomban segélyt fog találni, — másrészt, hogy ideje legyen munkája versenyképességéről, jelességéről és jó Ízléséről meggyőzni azt a társadalmat, melytől "támogatást vár. Szóval az iparosnak lesz ideje keresni a megrendelők tetszését s a megrendelőnek van alkalma kiszemelni azt az iparost, akit támogatásra méltónak talál! Mi bizunk a magyar iparban és a magyar társadalomban egyaránt. E bizalommal vagyunk hazafias tisztelettel Budapest, 1894. január végén. Az „Iparosok kiállítási nagybizottság a." Szőllőhegyeink elpusztulása. Esztergom, február 7. (S. M.) Ha egykor szép s virágzó szöllöskertjeinkre tekintünk, lehetetlen, hogy ne gondoljunk sóhajtva arra a csak még imént mult időre, midőn szöllővenyigéinken dus hamvas gerezd mosolygott felénk. Csak alig néhány éve, hogy a gyilkos féreg, a filloxera, elpusztította szőlleinket, s hegyeink, hol szüretkor vígság s öröm hangzott fel, most a legszebb ékességtől megfosztvák, kukoriczával, helyenkint árpa s búzával beültetvék. Pedig az esztergomi népnek a szöllöhegyek voltak fő keresetforrásai, nem lévén városunknak terjedelmes rónái, hol mint az alföldön, gabnatermeléssel is jó jövedelmi forrást biztosítson magának. Mint mondjuk, tehát elesett népünk a fő keresetágtól. Meg lehet ezt érezni mindenben, mert az elszegényedés felé hajlik, pedig erősen, e néhány év alatt is földmivelö népünk. Hogy azon elmúlt jó állapotokat visszahozzuk, s szöllőhegyeinket ismét virágzóvá tegyük, azt már alig remélhetjük. Nincs más hátra tehát, mint most oly féle keresetágakhoz fordulni, melylyel szintén nem kevés haszon jár, ha szorgalommal műveljük. Ilyen első sorban említve a selyemtenyésztés. Már előző évben is történtek kísérletek e téren, de nem mutatott fel oly eredményt, melyet óhajtani szeretnénk. Népünk nem kedveli, mint látszik, a lassú aprólékos munkát, a meiylyel a selyemhernyók nevelése, s gondozása jár, pedig a ráfordított figyelmet ez dúsan kifizeti. Igaz ugyan, hogy most még nem rendelkezünk elég tápanyaggal, t. i. szederfával, a melynek leveleit a hernyók táplálására felhasználhatjuk. Ennek különösen az az oka, hogy népünk szinte ellenszenvvel viseltetik a fatenyésztés, még oly fak tenyésztése iránt is, melyeknek gyümölcseit táplálkozásra sokkal czélszerübben fordíthatnánk, mint a szederfáét. Nem szerette a fát szÖllöjében a <*azda, mert — mint mondja — az a napsugarat elfogván, a szőllő fejlődését gátolja. Ámde mostan ez az ok elesett.Szöllőinket nem lehet mind — ahely alkalmatlansága miatt— szántóföldekké átalakítani, mily czélszerü volna ezt tehát szederfákkal beültetni 1 A mult év nyarán a földmivelésügyi miniszter egy felhívásban tudatta velünk, hogy azon gazdák számára, kik a selyemtenyésztést támogatni s ezáltal magunknak jó jövedelem forrást biztosítani akarnak, az állami faiskola telepekből ingyen kapnak annak idején facsemetéket. Városunkban e czélból a rendőrkapitánynál kellett jelentkezniök a gazdáknak. Ez akkor a legterjedelmesebb módon köztudomásra hozatott, mégis igen kevés jelentkező nevét olvashatjuk a jelentkezői iven. Bizonyitja ez népünknek ellenszenvét a fatenyésztés iránt, mely csak egy pár év múlva tünedezhetik el, midőn az idegenkedök is be fogjak látni e foglalkozás hasznosságát. Vannak határunkban aztán olyan területek, melyet művelni alig lehet, fatenyésztésre azonban igen alkalmasak. Utakat s termő földeket mind igen czélravezetöen lehet szegélyezni szederfával. Ámde ha nem akarjuk kopár szöllőhegyeinket egészen szederfával beültetni, ültessük be egyrészt más gyümölcsfákkal, a melyek termését szintén értékesíteni lehet. Hány vidék van Magyarországon, melynek népe csupán gyümölcstermelésből él, s terméseit mint keresett áruczikket messze vidékre elszállítja. Példát vehetnénk e tekintetben a szomszéd Ausztriától, de hazánk német nemzetiségű lakosságától is, mely nagy előszeretettel űzi a gyümölcstermelést. íme Ausztriában még az országutak szélein is gyümölcsfák díszlenek. Nagyon jövedelmező foglalkozás lehetne még a méhészet, s e téren is alig tapasztalható érdeklődés. Hogy mennyire Ön érezte azt asszonyom, hogy én nem vagyok hibás, amidőn akkor ott bevallottam önnek hő szerelmemet, az önét kérve helyébe, mert én azt hittem, hogy az a boldogság, s hogy ön is érezni fogja, hogy igenis van boldogság. Mosolygott ön akkor asszonyom, s azt mondta, hogy boldog nem lehet soha, nem hiszi, hogy a szerelem boldogíthat. Oh, mennyire köszönöm most én önnek azt, hogy nem borult akkor keblemre, hogy nem ölelte át nyakamat két bársony karjával, hogy nem illesztette bibor ajakát epedő ajkaiinhoz, hogy azokon átérezzük azt, amit éreznünk sohasem volt és lesz szabad I . .. Mert azóta megtanultam, hogy a szerelem nem boldogít soha. Mennyire örültem, hogy ön nem győződött meg épen tőlem az én állitásom igaztalanságáról. Akkor szomorúan bár, de avval a meggyőződéssel váltunk el, hogy igazunk van. Az én szivem fel volt dúlva ; szerettem olyant, aki nem érzi, nem tudja, hogy mi a szerelem I Ha tudtam volna, hogy ön igenis érzi, hogy mi a szerelem, hogy ön szeJetett engem, de csak azért nem vallotta be, mert félt, hogy boldogok úgy sem lehetünk soha, óh asszonyom, hogy győztem volna meg én — akkor állításai igztalanságáról. De nem győzöm, asszonyom, eléggé megköszönni, hogy nem tette ezt akkor... Azóta gondolkodtam sokat az ön beszéde j felől, és beláttam, hogy teljesen önnek van igaza. Épen azért nem mondhatom, hogy mennyire meglepett az ön tegnapi viselkedése 1 Hiszen minden egyes pillantása, mosolya, kaczaja azt mutatta, hogy szeret engem nagyon, kimondhatatlanul; hogy ön azt hiszi, hogy én önt nagyon-nagyon képes leszek boldogítani. . . Láttam, hogy hogyan megremegett, a midőn ön felé mentem, hogy tagjain kéjes zsibongás vett erőt; éreztem azt a forró kézszorítást, észrevettem és átértettem azt az édes, boldogító pillantást, amelyet ön rám vetett, mintha mondaná, hogy itt vagyok, szeress, neked van igazad; — legyünk, mert lennünk kell, boldogok . , . Asszonyom I Most a szerető, de gondolkodva szerető hangján szólok önhöz. Mi szeretjük egymást nagyon, de egymáséi nem lehetünk. Pillanatra képesek volnánk egymást boldogítani, de azt csakhamar követné a szörnyű kiábrándulás. Bevallom, hogy önnek volt akkor igaza, vallja be kérem, hogy nekem nem volt. Ott van önnek családja, gondos férje, aranyos, szép kis leánya, ha valaha boldog lehet, csakis azok körében lelheti fel azt I . . Engem pedig felejtsen el egészen; maradjon a mult egy kedves, édes álom l Zwillinger Ferencz. kifizetné ez a ráfordított gondozást, arról fölösleges beszélnünk. Azt mondja a gazda erre: „Nincs j is helyem, hol a méhészethez szükséges | kasokat tartsam." Dehogy nincs ! Éppen erre valók azok a fákkal beültetett földterületek, amelyekről 'entebb szóltunk. Ültessük csak be parlag szőllönket egyrészt szederfával, másrészt gyümölcsfával, s ezeknek mintegy védelme alatt helyezzük el méhkasainkat, meglátjuk, hogy hármas hasznot élvezhetünk. A szederfák leveleivel táplálnék selyemhernyóinkat, a gyümölcsöt elárusitanók, s az ott elhelyezett méhes ismét szép jövedelmi forrást képezne. Nem fizetné-e sokkal jobban ki magát az a szőlloterület, mint ha kukoricza vagy burgonya földnek használtuk volna fel 1 ? Ilyen módon még olyféie földterületeket is hasznunkra fordíthatunk, a melyeknek eddig semmi hasznát sem vehettük. Hanem beletelik még egy pár esztendő, a mig a fentebb vázolt remények megvalósulnak. Mert bizony nagy sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy népünkben még nagy az ellenszenv ilyen nyugalmas s figyelmet, gondozást igénylő foglalkozás iránt. A minek főleg az az oka, hogy szőllöiben gazdag jövedelem forrással birt. Szüretelés után aztán meg volt kedvencz itala, vagy ennek eladásából szép pénzt hajtván be, jóllétet élvezhetett. E jóllét eredményezte aztán, hogy a műveletlen nép, ami a lélektan szabályaival is bizonyítható, e jóllét következtében egészen durva lett; különösen tapasztalható ez az ifjú nemzedéken, ha a rendőri krónikát átnézzük, s igy inkább kitörte az élőfát is, mintsem hogy ilyet nevelt volna. De reméljük, hogy a kedvezőtlen viszonyok megszűnnek, s rászoríthatjuk a népet a csendes s gondos munkára. Ha ennek áldozza magát, ismét jóllétnek fog örvendeni, de némi tanulást és ismereteket feltételező életmód meg fogja óvni attól, hogy eddig követett durva mulatságainak éljen. Vezessük tehát népünket első sorban e foglalkozásokra, s akkor kettős eredményt érünk el, mert egyrészt ismét jövedelmező keresetágat adunk népünk kezébe, másrészt meg hozzá szoktatjuk a müveit világunkba, illő finomabb s tökéletesebb életmódhoz. Kaszinói estély. Ha valaki pillanatnyi szines felvételek utján meg tudta volna örökíteni az idei rövid farsang lezajlott díszes vigalmait, ugy a kaszinó február 5-iki estélye mint valami elegáns kis kabinetkép szerepelne ebben a galériában. Csupa derült szin és pompás hangulat l Mivel azonban a szines felvételek ördöngös mesterségét csak most találják fel Kolozsvárott s az eddigelé Esztergomig el nem jutott, söt még Budapesten is az egyházpolitikától megnyúlt arczu honatyáinkat maga Andreánszky báró is, a nagy pillanat felvevő, csak szürkén örökítheti meg, a vidám estély ragyogó képe egyedül a jelenvoltak emlékezetében marad meg sokáig. * Február 5-én a kaszinó érdemekben megőszült másodigazgatója, az ö kedves birodalmát, az egymásba nyiló termeket Dr. Éttér Dezsőnek a figyelmes titkárnak adta át, aki aztán ugy átvarázsolta fényes kis és nagy salonná, hogy az úgynevezett legöregebb kaszinói tagok sem ismertek rá az ö pagátfogó helyeikre. Mire pedig mosolygó lánykák, szép asszonyok benépesítették a régi háziúr uj direktorát dicsérő parkett sima tükrét s fesztelen jó kedvvel zsongott az elegáns közönség a termekben, azok a legöregebb kaszinó tagok a régi jó idők fényes „reunióit" vélték újra látni s kezdték erősen emlegetni. A régi kártyaasztalokat fehérre teritették s rekontrázó papák, kotyogó gibiczek helyett vidám hölgyek és még vidámabb urak vették körül s a pattogó élezek és csengő kaczagás kedves zaját csak az aranyos battériák üdvlövései hangozták túl. Még az örök ifjú nagynénik is elfeledtek komoly arczot mutatni, úsztak a jó kedv hullámaiban a egy kicsi karcsú pohárba tán a Széchényi-téri kövezés összes keserveit is bele lehetett volna fojtani, ha a vállalkozó véletlenül ide kerül. Pedig ez ma nagy szó Esztergomban I * Mig a fehér asztaloknál csengett a pohár és hangos volt a jókedv, addig a nagyteremben a keringő gyors ütemére vigan siklottak a párok, s még a tüzes csárdásban is ott csillogtak a fényes egyenruhák, a czivil frakk mellett, s a fölösszámú tánezosok irigykedve álltak körül. Ott voltak : Barta Arminné, Büttner Robertné, Glocker Ottóné, Grünwald Lajosné, Ivanovits Béláné, Dr. Hulényi Gyözóné, Dr. Horn Károlyné, Kruplanicz Kálmánné és Aranka, özv. Legény Ivánné és Irén, Ledényi Ferenczné, Löwy Lajosné, Müller Gyuláné, Nagy Pálné és Etelka, Niedermann Jóísefné, özv. Niedermann Károlyné, Ranzinger Vinczéné, Szenttamási Béláné, Zuna Henrikné és Henriette. A négyeseket 18 pár tánczolta. * Ha i)y arányokban növekszik a kaszinó népszerűsége, ily méretekben emelkedik belső élete s tagjainak száma, úgy a derék igazgatónak ugyancsak megszaporodnak ismét a gondjai, mert lassan kinő az egyesület a bővített helyiségekből is, és terjeszkedni kell; most azonban már nem tudni merre, nem tudni hol, hisz a takarékpénztár piaczi oldalának egész első ^emeletét már is a kaszinó foglalja el. —Ö. hTre~k^ " Esztergom, február 7. - - A herczegprimás legújabban elrendelte, hogy az esztergomi főegyházmegye oly helyein, ahol eddig magyar egyházi szónoklatokat soha nem lehetett hallani, bizonyos napokon magyar egyházi szónoklatot kell tartani. Az első rendeletet Nyitramegye egyik plébánia-hivatalához intézte es legközelebb a többi vegyes ajkú községek plébánia-hivatalai is megkapták a főpásztor lendeletét, hogy ezentúl magyarnyelven is kell egyházi szónoklatot tartani. Magyarország főpapjának ilyen rendeletére már égető szükség volt, mert a múltban a magyar nyelv terjesztésére épen semmi gondot sem fordítottak és igy történt, hogy a magyar Róma közvetlen közelében levő több községben magyar egyházi szónoklatot soha sem lehetett hallani, s ha a hívek kérelmezték is, hogy magyar hitszónoklat rendeltessék el, hosszú ideig választ sem kaptak. Mikor pedig a dági plébános magyar nyelven tartott istentiszteletet, az idegen ajkú hivek csupa hazafiságból beverték az ablakait. Most, ha megtudják, hogy a főpásztor rendeletéből magyarnyelven is kell az istent imádni, remélhető, hogy azt is megtudják, hogy a magyar nyelvnek alkut nem türó apostolai vannak a primási palotában. - Az esztergomi ipartestület rendes évi közgyűlését folyó évi február hó 18-án vasárnap délelőtt tartja meg a városház nagy termében. — A komáromi dalárda hangversenye. E hó 3-án tartotta a Schnell-féle helyiségben az uj életre ébredt komáromi dalárda hangversenyét, melyet a múltkor lapunkban már jeleztünk. B e 11 o v i t-s Lincsike esztergomi fiatal zongoraművésznő Chopintől majd Hellertől játszott egyegy zongoradarabot, amely után négyszer hivták ki. Utána S e y e r Leona úrhölgy nagy hatással énekelte a madárdalt a Bajazzóból, és az Apróddalt a Hugenottákból, mindkettőt Bellovits Lincsi k. a.