Esztergom és Vidéke, 1894
1894-10-04 / 79.szám
Esztergom, XVI. évfolyam. 79. szám. Csütörtök, 1894. október 4. ESZTERGOM es mm - I VÁROSI ÉS HEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként kétszer: \ csütörtökön és Vasárnap, f Szerkesztőség és kiadóhivatal, | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos Előfizetési ár: | és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és Egf 3 * évre 6 frt - kr. | reklamálások küldendők: Fel évre 3 „ — „ \ Negyed évre . . . . . . i „ 50 „ | Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). Egy hónapra —• „ 50 „ f ** v * Egyes szám ára — „ 7 „ | Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkeres kedésé^<«tami<N^i^^ ben ^ a ^ a j|fl sc j,. és Haugh-féle dohány tőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. | Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | | bélyegilleték fizetendő. j A körorvosok mozgalma. Még ilyen nem volt Európában, hát lesz nálunk Magyarországon. Ebben az állítólag tejjel mézzel folyó országban a millenáris évig még meg fogunk érni minden jót és minden rosszat és a társadalmi, szociális viszonyaink elfajulása folyton növelni fogja a bonyodalmakat. Nekünk az a szerencsétlenségünk, hogy nagy eszmékért, nagy ideálokért lelkesedtünk, küzdöttünk mindig és sokszor diadalmas harczaink közepette megfeledkeztünk az anyagiakról és azokról, kik oszlopai egy nemzet anyagi és szellemi felvirágzásának. Temérdek a baj, a panasz közigazgatási, tanügyi, közegészségügyi viszonyaink rendezetlensége miatt. Egy egész század közönyösségének következményeivel állunk szemközt, s ez az oka annak, hogy a gyors haladás korszakában sokan nincsenek megelégedve azokkal az üdvös reformmunkálatokkal, amelyekbe a kormány minden téren belekapott és a melyeket — mindig számba véve az állam pénzügyeit — meg is akar valósítani. Magyarországon van egy sereg 400—600 forinttal fizetett községi, kör- és városi orvos, aki tizennyolcz hosszú esztendőkön keresztül vesződött, fáradozott diplomájáért. Ezek az Az Esztergom és Vidéke tárczája. JjcVél a szerkesztőhöz. Kedves szerkesztő úr! Azt kivánja tőlem, írjak verset avagy tárczát a lapjába. Olyan szellemeset, mondja hízelgőén, Mint annak előtte irtam egyre-másra. Bizony egykor engem félhivni nem kellett, Egyre ostromoltam a redakciókat S alig, hogy az egyik is nyilványossá lett, Már ismét beadtam az üj porciókat. Néha megsokalták aztán a buzgalmam S hogy elvegyék kedvem irni egy időre, Olyasmit mondtak az üzenet rovatban: >Munkám közölhetlen, kezdetleges, dőre." De ez mitsem ártott az ámbicziómnak Legfeljebb csak gyenge pirt ront az arezomba, S ujabb munkát küldtem a redakciónak S az még kegyetlenebb választ adott nyomba. Nem riasztott vissza, s meg nem félemiitett A lant pengetéstől, a tárcza Írástól, Mert illúziókkal telve volt az élet S a jövőt takarta rózsaszínű fátyol. Apró kicsi gondok, elenyésztek gyorsan A mi fájt is néha, nem tartott sokáig, Hiúságom' kivül volt egy kis bizalmam S hittem, feljutok a Parnasszus fokáig. De az élet terhe megnyirbálta szárnyam, Vagy hogy nem is volt tán égi szikra bennem , • • emberek, akik egész életüket folytonos munkában, fáradozásokban töltik el, s fizetésükön kivül csak csekély jövedelmük van, már sokszor kopogtattak memorandumokkal a minisztériumok kapuján. Elmondották szóval is az irányadó köröknek, hogy milyen fáradságos munka tiz-tizenöt falunak orvosa lenni. Az ember a kocsiról egész nap úgy szólván le sem jön, éjjel sem hagyják nyugodni, ha járvány van a körben, sokszor napokig nem is alhatik s mindezért mivel a nép igen fizet, bizony kevés, az a pár száz forint. Elmondották, hogy nagyon jó volna, ha az állam egy kis nyugdíjról gondoskodnék, ha emelné valamicskével fizetésüket, hogy ne kellessen még konkurálniuk is kollégáikkal ; elmondották, hogy újra fel kellene osztani körökre az országot, mert manapság a kerület legtávolabb eső falujába sokszor öt óra a kocsiút, könyörögtek egy kis jóakaratért és köszönettel fogadták a biztató szót és vártak türelemmel, nyugodtan. Végre most a reform-min ísterium szóba hozta az egészségügyi kezeléseket. Lett nagy öröm. Szóba jött az egészségügy államosítása is, szép fizetéssel, nyugdíjjal, a magánprakszis eltörlésével. Egyszerre felderült vagy ezer körorvos arcza. Csak Most már görnyedek köznapi munkában Akár egy napszámos, hogy legyen mit ennem. Nincs időm rímelni és irni tárczákat, Elfeledtem én már lábakat skandálni, Nem zaklatom többé a redakciókat S nem vágyom a nevein nyomtatásba látni! Irói tollamot rozsda marja régen Agyamba nem kering semmi rím és méret, Nem melegszem már a halvány dicsőiégen A melyről azt hittem, hogy reám is fényt vet. Pedig csak magamat ámítottam véle A mig az ábrándok világába jártam, Mint annyi ezer más versfaragó-féle Ki holmi eleven zsenit Iát magában. De aztán beáll a küzdelem a létért Az a nagy probléma : „lenni vagy nem lenni ?« Mikor valaki már nem hevül a szépért S búsan tudja-látja, hogy ő csak nagy semmi. Semmi, nihil... Aztán a nagy mindenségben, A ki nesztelenül jár-kel a világba', És a kiről senki tudomást sem vészen, Ha fáradt testével nyugalomra szállá. Igy van szerkesztő Úr ! Azért ne kivánja, Hogy irjak lapjába tárczát avagy verset, Fáradt az én lelkem, nem birja a szárnya Csak az önfentartár, ösztöne úz s kerget. Oh, de ha ez egyszer haza küld pihenni, Hogy legyen egészen csendes lény belőlem, A kinek már nem fáj az életből semmi S mindenért kárpótlást lel a temetöbea, a szép jövőről beszélt mindenki, mig egyszerre ki nem derült radikalismus helyett a — ridikulizmus. Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy az egészségügyi reformok elseje az orvosi kamarák behozatala lesz, és csak azután — hosszú idők múlva —kerül az a legóhajtottabb tárgyra: a közegészségügy államosítására. Nem kutatjuk az okokat miért, de tény az, hogy orvosaink antipátiával viseltetnek az orvosi kamarák iránt. Nézetük az, hogy ez ismét egy parádés dolog lesz, minden haszon nélkül. Tagdijat majd kell fizetniök, lesz egy kis csetepaté a kamarai választások körül és azután ismét kell várakozniok egy szebb, boldogabb jövendőért. A elkeseredés újra kitört, még pedig nem nyíltan, memorandumok, gyűlések alakjában, hanem lappangó, titkos alakban, körlevelek, felszóllitások utján. És ma már ott vagyunk, hogy egy-két hét múlva Magyarország ötszáz körorvosa leteszi hivatalos orvosi állását és becsületszavával kötelezi magát, hogy addig nem lép vissza állásába, amíg az állam helyzetüket meg nem javítja. Magyarországon kevés az orvos, és az orvostanhallgatók száma évrőlévre fogy. Vagy kétszáz körorvosi állás üres, mert nem akad pályázó, a ki elmenjen egy nyomorult faluba kétszáz forint fizetéssel. Sok helyütt napijárásra nincs orvos, a járványos betegség elpusztíthatja egész faluk gyermekvilágát is, nincs ember, ki segíthetne rajtuk. A közegészségügy nyomorúságaival párosulnak közigazgatásunk hiányosságai, mert mire a ministeriumba kerül az ügy, már vagy harmincz-negyven fehér kereszt hirdeti a temetőben a járvány pusztítását. Fenn a ministeriumban alig tudják, honnan szerezzenek orvost a megüresedett állásokra és most egyszerre ötszáz orvos kilép az állam szolgálatából. Ez annyit jelent más szóval, hogy fél Magyarországon nem lesz egyszerre orvosa a szegény népnek, hogy fél Magyarországon egy sereg falu, puszta, kisváros orvos nélkül marad, mert az orvos ötven krajezár díjért nem fogja magát öt órán keresztül egy rossz kocsin agyonrázatni. Szomorú dolog ez nagyon, s még szomorúbb, hogy a dolgok idáig juthattak. Nem kutatjuk, hogy ki a hibás, hogy egynehány úri ember, akinek passziója telik a sztrájkok előkészítésében, 500 orvost nyerhetett meg czéljának. A községi- és körorvos állása nagyon nehéz. Segiteni kell rajtuk minden áron, de az az ut, amelyet választottak, nem Akkor, szerkesztő úr, ha éppen kivánja, A mi szebb időkből maradt vers utánnam, A prózával együtt, jusson birtokába S közöljön belőle egypárt a lapjában. S mivel hogy azoknak nincsen szeri-száma Válogassa ki a legjobbakat, kérem, S adja ki kötetbe', mert hisz élve, lássa, Kiadóm úgy sem is akadt volna nékem. Azután meg kérem, írjon nekrológot, Mondja el, nagy kár, hogy a halál elvitte, Hisz híressé lenni lelt volna még módot Mert nagy tehetség volt, — csak senki nem hitte. Llthvay Viktória. Őszi verőfény. — Egyedül unatkozik a kis terem egyik homályos zugában s hallgatja a szél sikongását, mely először megrezzend, azután letépi a fák hervadt lombozatát és sodorja maga előtt tovább. Ki tudja hová ?... ki tudja merre?.. . Olyan ridegnek, olyan kihaltnak tetszik előtte most a puha fészek s mikor feláll, hogy kitekintsen a nyitva feledett ablakon, homlokát megérinti a hideg őszi szellő. A kert utai elhagyatottan, némán merednek reá s egy elkésett virág mellett gúnyolódik a száraz zizegő haraszt. Beteszi a széles ablaktáblákat s mikor megfordul, hogy a kerevethez menjen, szemei oda tapadnak a tükör fényes lapjára, mely mintha mondaná: — Szép vagy I . . . Arczod érdekes halaványsága, szemeid fénye most is a régi, nem látszik s nincsen rajta semmi hervadás l . . . A szép asszony mosolyog, egy pillanatra megvillantja két szép fogsorát, azután tagadólag int s belemarkolva leomló hajának tömött fürtjeibe, izgatottan választ ki belőle egy hófehér szálat s reszkető hangon susogja. — Hazugság minden, itt az — ősz I Szeme megtelik csillogó könnyel s a feltörő zokogást elnyomja a kívülről beverődő szélsikongás, mely rázza a száraz fának kopár ágait. Kimerülten heveredik le a puha pamlag virágos bársonyára s kihúzva a fantasztikusan díszített kis asztal rejtett fiókját, elmereng a múlton. Apró emlékek hevernek előtte sorban, melyek mintha mosolyognának reá s körülzsongják lelkét a visszaemlékezések, a tovarepült, elszállott ábrándok. Törékeny, hervatag szinü rózsa fekszik előtte. Az átölelő selyemszalag alig birja összetartani a színehagyott leveleket, melyeknek illata régen elszállott, de egy fájó könycsepp hátrahagyott nyoma még most is sötétlik a száraz virágon. Hollós Laczi adta egy héttel esküvője előtt örök emlékül. Az a sarokban meglapuló szegfű pedig egy szerelmes történet utolsó fejezete. Emlékezik még jól mindenre. Ketten ültek Túri Gáborral a Ye-
