Esztergom és Vidéke, 1894

1894-01-28 / 8.szám

kolás gyermekek zsendülő szivében nagyobb gyűlölet lángol, mint mikor barbár korban királyok és más des­poták szeretetlensége fegyveres ellen­ségként állította össze a népeket. A szeretetlenségnek ebben a szellemi pestisében, ha rajtam állana, állami­lag tenném kötelezővé, hogy tanulja meg mindenki Pál apostolnak a ko­rinthusiakhoz irt levelének 13. köny­véből a kettőtől nyolczadikig terjedő részt: Szóljak bár az emberek és an­gyalok nyelvén, ha szeretetem nincs, olyanná lettem, mint a zengő érez, vagy pengő czimbalom. Legyen bár jövendölő tehetségem és tudjak min­den titkot és minden tudományt; le­gyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezhessem, ha szerete­tem nincs, semmi vagyok, osszam el bár a szegények táplálására minden vagyonomat és adjam át testemet, úgy, hogy égjek, ha szeretetem nincs mit sem hasznai nekem. A szere­tet tűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, nem cselekszik rosz­szul, nem fuvalkodik föl, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a hamisságon, ha­nem az igazságon örvend, mindent elhisz, mindent remél, mindent elszen­ved ; a szeretet nem szűnik meg soha. ítf S milyen távol állunk mi e sze­retettől? Valóban Leo pápa mondása, mely szerint nincs senki a nélkül, hogy ne szeretne, mert szereti vagy Istent, vagy a világot, — alig mu­tatkozik egyébnek, mint paradoxon­nak. Nem, ez a mai kor nem tud szeretni, csak unatkozni. Még a vi­lág gyönyöreit is, melyért végig gázol mindenen és melyet áliitóíag szeret, ugy tudja élvezni, hogy elernyedt idegeivel unatkozik mellette. Hova fog mindez vezetni, váljon be fog-e kö­vetkezni valamely formában a jóté­kony reakezió, mely a megkérgese­dett sziveket megpuhítja? Talán igaza van C o u t e 11 e-nak, hogy „valamint a delejtúre ha terhet rakunk, jobban és erősebben vonz, a szeretet ha hűn követi szenvedés,erősödik vonzalma.» Valami nagy közös társadalmi sze­rencsétlenségnek kell az emberiséget meglepni, hogy visszanyerhesse a mit most nélkülöz és mely miatt — ha­bár humánus századot élünk és a dob­bal felköltött részvét hivalkodva tün­tet, de igazi felebaráti szeretetről nem beszélhetünk. De hát az embernek a reményt föladni nem szabad soha, mert igaza van K o t z e b u e-nak, „hogy a re­mény azon egyetlen kincs, mely a szerencsétlenséggel gyarapszik.^ CSARNOK. fiát bevitte: az úri ember láttára felsi­koltva kiáltja: „Apám" . . . mire a törődött úri emberaz elfogultság remegő hangján mondja: „Bocsáss meg leányom". A kis fiu sirni kezd, s még jobban megöleli apját, az utolsó Torday pedig keblére vonja Széplakinét. A dunaparti sétányon találta meg ipját Széplaki, a mint az a Duna hullá­maiban akart vigaszt keresni megroncsolt szivére . . . Merényi Ferencz. Naplótöredék. Mindamellett, hogy én a második emeletről szoktam bűbájos arczát, azokat a rózsapirral befutott liliomszirmokat meg­csodálni, s ö szemközt nékem az első emeleten lakik, mégis oly magasan kép­zelem öt lenni felettem, hogy alig merek arra gondolni is, hogy szerény énemet figyelmére fogja méltatni. Es én bohó azért mégis oly megátalkodott türelem­mel koptatom a könyököm az ablak pár­kányán, hogy láthassam öt, azt gondolva, hogy mégis , . . hátha az ördög nem alszik. Hisz nem vagyok én olyan ostoba, mint a milyennek látszom, aztán meg érettségit tettem, jogot végeztem, jól festek, csinosan rajzolok, hangomat min­denki dicséri, — szellemes társalgásomért elismerést nyertem — s költeményeim napvilágot láttak. Ennyi kitűnő tulajdon­ság mellett s ha hozzáteszem, hogy a világ rútja sem vagyok — azt hiszem, Nos, bát elveszem . . . 1. — Dér Gyula — mutatta be magát röviden az új aljegyző Szent-Grothy já­rásbiró feleségének — kötelességemnek tartottam ... Nagyon szívesen fogadták, s Dér Gyula elhatározta, hogy gyakran fel fogja keresni azt az édes kis barna asszonyt, kit a princzipális elhanyagolt. így beszélték legalább, s Dér Gyula minden számítás nélkül kellemesen töl­tötte naponkint öt órától hatig idejét a járásbiróné halvány kék boudoirjában. Nem háborgatta őket senki. Ha megkérdezték gyakori látogatása felöl, vállat vont s egykedvűen felelt: — Eh, végre is, mit csinálnék ez unalmas fészekben? . . . II. A kis város közönsége utoljára na­gyon természetesnek találta, hogy Dér Gyula érdekes, karcsú alakja mindennap megjelent az olajbarnára festett ház előtt, hol Szent-Gróthyék iaktak. Együtt Iát' ták a kreolbarna asszonykával bálákban, hangversenyeken, hol Dér Gyula komoly, férfias arcza érdeklődést keltett az asszonyok közt. Valami* bizalmas barátság fejlődött ki köztes a járásbiróné közt, kit mindenki saj­nált. S a felolvasáson, melyet az aljegyző tar­totta „Szerelemi öl a költészetben" a kíván­csi szemek mindenütt keresték Szent­Gróthyné alakját. Ott ült a terem olda­lán elhelyezett déli növé yek közt. Sze­mei, ezek a mélytüzű, villogó szemek rátapadtak a felolvasó arczára, ajkára s Önfeledten sóhajtott . . . III. Szent-Gróthy Imre egy napon be­nyitva az ajtót, ott találta Dér Gyulát a nem fogja senki elbizakodottságnak te­kinteni azt, ha egész vakmerően oda nyi­latkoztam magam előtt, hogy e kis lányt, ha törik ha szakad, de mindenesetre magamba szerettetem. De egy válaszfal emelkedik az ered­mény és e határozatom között, — s ez állásom, melynek kötelmei, még a gon­dolattól is eltiltanak, mely leányra irá­nyozva van. S ö bizonyosan undorral fordul el e csendörgunyától, mely kaczér termetemet fedi, azt hivén, hogy ily kö­zönséges ruha alatt csak. közönséges sziv doboghat. És igaza van! Magam is így gondol­kodtam egykor s inkább elcsevegtem egy divatos ruhába bújt szabólegénynyel, mint egy tudományosan kiképzett olyan emberrel, kit nem oly gúnya fedett, mely öt salonképessé tehette volna. Ott ül mindennap az első emelet egyik ablakánál s szorgalmasan hímezett. Én pedig majd vad lelkesedéssel, majd gyermekes ábrándozással csüggtem arczá­nak szűzies vonásain, termetének plasztikus idomain. De hiába hangzottak el vágyó sóhajaim, hasztalan babráltam szívszo­rongva államon kezeimmel — nem né­zett fel hozzám, hideg maradt mint egy kőszobor. Istenem, Istenem ez a szép lany sziv nélkül született'! De nem I Egy nap bajusztalan, nyúlánk és sápadt fiatal embert láttam ablaka alatt elsétálni, s abból a köszöntésből, abból a fogadtatásból megtudtam, hogy van szive — abból a szemkeresztezésböl lát­tam, hogy érző szive van, s mídön kiné­zett az ifjú seladon után, világos volt előttem, hogy rám nézve elveszett szive van 1 a feleségénél. Az asszony zavarát Szent­Gróthy észrevette, de nyugodtan intett: — Kérlek folytassátok ... Meg akarta tudni, mi van kettőjük közt s figyelemmel kisérte a feleségét. Rá­jött, hogy az asszonyt Dér Gyula férfias szépsége egészen meghódította, hogy szerelmes bele. Egy alkalommal, midőn ismét össze­kerültek a halványkék boudoir ajtajában, Szent-Gróthy betette az ajtót s csende­sen megkérdezte: — Mit akarsz a feleségemmel? Dér meglepetve nézett. E kérdésre nem volt elkészülve. — Ma este 10 óráig várom válaszo­dat. Ha becsületes ember vagy, tudni fogod kötelességedet. IV. Dér Gyula megsimogatta lázas hom­lokát s gondolkozni kezdett. Érezte, hogy szereti azt a csendes édes asszonyt, ki magába zárkózva szenved , . . Tudta, hogy az is szereti őt s most itt hagyja, egyedül. Azt hitte, hogy az álom sokáig fog tartani. Itt az ébredés. Menni kell, ha az ö becsülését meg akarja tartani, ha nem akar új szenvedést okozni neki. De nem fog-e akkor szenvedni, ha megszakad az az édes, öntudatlan viszony, mely őket összefűzte ? Hisz* képes volna az urát el­hagyni s utánna menni. Elhagyja az urát? Szökjék? . Nem, ezt nem engedheti. Beszélni fog Szent-Gróthyval; el fogja mondani, hogy ö szereti a feleségét. Szereti egy becsü­csületes ember szerelmével. Megkéri, vál­janak el . . . Mit mond hozzá a rokonság, ha Szent-Gróthy bele is egyezik? A sógora, a miniszteri tanácsos, akinek valami ro­konát szánták neki. Ejh, inkább lassan halad, de elveszi akit szeret, Nos hát elveszi . . . Az uton egy kocsi robogott tova. Lámpái a Szent-Gróthy ház előtt vörös­löttek feléje, mintha mutatták volna az utat, hogy menjen arra egyenesen . . . Szüts Dezső. HÍREK. Esztergom, január 27. — Kinevezés. A kereskedelemügyi miniszter Oltósy Ferencz gyáros urat, A féltékenység, mint egy artézi kut forrása oly hevesen nyomult szivembe. Ez hangosan dobogott — halántékaim fájdalmasan lüktettek. Hisz én elveszett ember vagyok 1 De e naptól fogva sokszor kellett végig néznem azt a kedveskedő köszön­tést, annak szives elfogadását — a négy szem kereszttüzét — szóval ébredő sze­relmüket. Mit csináljak? Eh I rá sem gondolok többé ! S az­zal neki ültem a munkának s dolgoztam hajnaltól estélig — estétől hajnalig, mig csak ki nem merültem. A vágy azonban hogy láthassam öt, újra az ablakhoz vitt. Szépemnek azonban se hire se hanva nem volt. Két hétig nem láttam öt. Bizonyo­san falun töltötte ez időt. Végre meg­jött s százszor szebbnek látszott előt­tem. S már örültem, hogy tán most a falusi levegő után fogékonyabb lész szive — s sorsom jobbra fordul, midőn a fe­születre megesküdött szolgálatom két hétre elhitt köréből. No de azt is elszenvedtem. Ismét láthattam öt s még inkább megszeret­tem. S íme egy nap felnézett hozzám, tekintete megállt rajtam s aztán pirulva húzta vissza fejecskéjét. Majd újra meg újra felkacsintgatott s szája, az a kis eperszáj, melynek minden rezzenését oly félve lestem, mindig gyengéd mosoly­lyal s a szemek hamis kacsintásaitól kisérve gyönyörködtetett. Őrült lettem. Szilaj kedvemet nem birta el a kis szoba bútorzata s azok is vad kiáltozás és lárma között borultak egymás fölé. az Oltóssy Pál és fia czég képviselőjét a király ő felségének f. évi május 3-án Budapesten kelt legfelsőbb elhatározásá­val legkegyelmesebben jóvágyott szer­vezeti és ügyviteli szabályzat alapján új­jászervezett magyar áruforgalmi statiszti­kai értékmegállapító bizottság tagjává nevezte ki. — A kerületi betegsegélyző pénztár már teljes erővel működik s a szervezkedés költségeire Esztergom vármegye az ipar­hatósági biztos előterjesztésére 300 frt kamat nélküli kölcsönt engedélyezett. — Kaszinó estély lesz február 5-én. E családias jellegű összejövetelek külö­nösen a hölgyközönség pártolását nyer­ték meg s előre látható, hogy ez az es­tély is kitűnően fog sikerülni. Ugyanitt emiitjük meg, — kaszinói körökből vett tudósításunkat — hogy ott élénk vissza­tetszést szült az „Esztergomi Hir­1 a p" azon sértő támadása, mintha a kaszinóba való belépés, akár papra, akár világira a kath. nagygyűlés elleni tünte­tés lenne, mert e kiváló intézményünk már egy félszázad óta szolgálja városunk kulturéletét s ereje és hivatása éppen abban rejlik, hogy minden politikát és felekezeti irányt egyenesen kizár és most is, midőn sokan annak megbukását örömmel registrálnák, az a gyűlölködő hang, mely bizonyos helyről támad, ott visszhangra nem talál. Egyesek retorsiót emlegettek, de a nagy többség a kaszinó méltóságával megegyezőnek nem tartottn, hogy elfogult vagy czélzatos hírekről tudomást vegyen s ez okból az egész ügy hivatalosan szóba sem került. A magyar benczések hazafias érdemei és kathoiieitása pedig oly fényesen állanak, hogy az védelemre nem szorul s teljesen érthető, hogy ennek tudatában, holmi förmedvényeket szó nélkül lenéznek. Amint annyi egyházi férfiú évek során át meg volt a kaszinó kebelében, ugy a benczések is meglehetnek, mert hisz a kaszinó soha semmit sem tett, ami az egyházi férfiakat feszélyezhetné s éppen tiszteletre méltó, ha függetlenségét és irányát a veszélyes támadások idején is megőrizte s fentartott városunkban oly intézményt, melyben egyedül az intelli­gentia mérvadó s a tagok szabad véle­ménye érintve nincs. — Kaszárnyánk. A régi kaszárnya s 3 környékező házak előtti hatalmas kő­halmazok hirdetői a már megkezdett mun­kának. Jelenleg csak 90 munkás dolgo­zik, mivel igen szűk a hely, s a szétbon­tástól fönmaradt odahordott homok, és kövek annyira elfoglalják a helyet, hogy egyelőre több munkást nem alkal­mazhatnak. Az idő azonban oly kedvező, hogy ha ez állandó, marad, két három hét'múlva már megkezdődik az épités s ekkor állandóan 500 munkás keresi ke­nyerét ez építkezésnél. Az összes mun­Bátorság, kitartás, vakmerőség — s enyém a győzelem I Szemesé a világ 1 S vasárnap már követtem a tem­plomba s általa észre-nem vétetve kisér­tem gondolataimmal szűzi imáját. Kijö­vet megpiliantott — elpirult — szemei­ből a harag oly villáma csapott felém, hogy megszégyenülve sütöttem le borzas fejemet. Vissza 1 vissza I — tul lépted a határt. De a szenvedély * Ösztönzött: Ne hagyd magad s én erre hallgatva követ­tem lépteit. Észrevett s betért az első kapu alá — nem mertem őt bevárni. Otthon újra kinéztem az ablakon, de ö felém sem tekintett. Egy 16—17 éves iskolás fiúval csevegett s oly jóizün, vi­dáman — engem figyelmére sem mél­tatva. Másnap megvártam mig iskolába megy. Kis lány még, de szerelmet éb­resztő. — A kapun kilépve megpillan­tott s sebes léptekkel tova igyekezett. Én követtem, soká — anélkül hogy tudta volna. Egy fordulónál újra észre­vett, elpirult, s mint a megrémült őzike még sebesebben iramodott tova. No most vagy soha — gondolám magamban. Szemesé a világ. Szemes leszek. Melléje léptem s ö hirtelen meg­állva, mint egy kigyó sziszegte felém: — Szemtelen! S mielőtt bámulatomból magamhoz térhettem volna, tündérként eltűnt sze­meim elöl. Tehát mégsem igaz, hogy a sze­mesé a világ 1 Sajnos, később tudtam meg hogy a szemteleneké az! Gontran.

Next

/
Oldalképek
Tartalom