Esztergom és Vidéke, 1894

1894-09-06 / 71.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE. (71. szám.; 1894. szeptember 6. " — • — • ii . ii ,n i M. ..iii, „ , , , mély tiszteletben és törhetlen ragaszkodásban való egybeolvadása, mindenkor örömének és szerencséjének tartotta, ezen hódoló és ragaszkodó érzelmeinek Eminenciád kegyes szine előtt szemtől szemben közvetetlen kifejezést adhatni. Fokozott mértékben érezzük Eminenciád iránti őszinte érzelmeink tolmácsolásának szivbeli szükségét a jelen alkalommal, midőn szerencsések vagyunk Eminenciádat ismét huzamosabb időre itthon, szerető körünkben tisztelhetni és szemben azon megdöbbenést keltő támadással, mely Eminenciád megszentelt személye és kiemelkedő magas állása ellen a legközelebb mult napokban intéztetett. Oly jelenség ez, melynek láttára szivünket fájdalmas megilletődés töltötte el és mély aggodalom hazánk sorsa iránt, melynek zilált helyzetében ily dolgok történhetnek, minőkről joggal mondhatjuk a római költővel „Omnia iam fient, lieri quae posse negabam." Tudjuk, hogy Eminenciád magas egyházfejedelmi és országnagyi állása kötelességeiről táplált felfogására és ebből eredő tettei és eljárására hasonló sajnálatos események elhatározó befolyást nem gyakorolhatnak. Nem is azért jelentünk meg Eminenciád előtt, hogy bárminemű bírálat vagy éppen ítélkezés jogát igényeljük magunk számára. Mi csak hódoló tisztelettől áthatott és szeretettől dobogó sziveinket hoztuk el Eminentiádhoz, hogy azokkal, mint védő fallal, környezzük és elhárítani, felfogni igyekezzünk Eminenciád nemes nagy szive ellen irányzott ellenséges nyilakat. Fogadja Eminentiád szokott kegyességével őszinte érzelmeink nyilvánítását, melyektől áthatva arra kérjük a Mindenhatót, adjon Eminenciád értelmének mennyei világosságot, akaratának erőt és kitartást, hogy azon nagy és nehéz feladatok súlya alatt, melyeket a Gondviselés Eminenciád vállaira helyezett, rendületlenül megállhasson, hogy azon kettős esküt, melylyel egyházának és hazájának, a mi katholikus egyházunknak és szeretett magyar hazánknak egyforma hűséget fogadott, mindvégig állhatatosan megtarthassa és megszerezhesse mindnyájunknak azt, amire oly nagy szükségünk van, — a békét." Az éljenzéssel többször megszakított beszéd alatt a herczegprimás szótlanul, megindultan, könnyes szemekkel állott a küldöttség előtt. Majd kezdetben halk hangon, majd mind erősebb akcentussal, végül valóságos szónoki hévvel igy válaszolt: „Tekintetes polgármester ur,, mélyen tisztelt uraim! Mélyen meg vagyok hatva szives megjelenésük által. Nagy vigasztalásomra szolgál ezen szomorú és nehéz időkben Esztergom város közönségének megjelenése. A tekintetes polgármester ur két dolgot emiitett fel beszédjében. Az elsőt illetőleg legyenek arról meggyőződve, hogy Esztergom város érdekeit mindig szem előtt tartottam és mindig iparkodtam ezen város emelkedését előmozdítani. (Itt az egyháznagy felemlítette, hogy a belügyminiszternek személyesen mondott köszönetet a négy város egyesítése ügyében tanúsított jóakaratáért.) Kértem a belügyminiszter urat, hogy jóakaratát városunk iránt, melynek oly dicső múltja van és a mely egykor az ország fővárosa volt, a jövőben is tartsa meg, hogy ezen ősi város jólétben emelkedhessek. (Nagy éljenzés.) A másik pontra nézve, — úgymond — tudom én azt, hogy a ki a nyilvános téren működik, annak téuykedése a nyilvános bírálat alá esik. Én a bírálat jogát mindig elismertem és azt korlátozni soha nem akartam. A politikában, tudom, különféle utak vannak, a melyek egymást keresztezik, a melyen a politikai téren szereplő egyének egymással szemben találkoznak, de tudom azt is, hogy egynek mindig érintetlenül kell maradnia és ez, (itt a primás egészen felegyenesedett és erélyes hangon igy folytatta:) hogy röviden fejezzem ki magamat, a becsület. (A közönség meg-megujuló éljenzésben tört kí.) A becsületnek, folytatta a primás, mindig érintetlennek, sértetlennek kell maradnia. Felhozatott ellenem a közel múltban sok oly dolog, a mi nagy mérvben elkedvetlenített, de én az egyházat nem tartom parlamentáris hatáskörrel felruházott testületnek és a hozzám intézett különböző kérdésekre, az ellenem intézett támadásokra nem feleltem, sem szóval, sem írásban. Ami szivemet oly mélyen bántotta, az azon kifejezés volt, hogy engemet a kormány megvett, hogy kötelességemet ne teljesítsem. Habár ez három héttel ezelőtt történt, hallgattam, sőt még a főegyházmegyei papság lelki gyakorlatai után is csak igen távolról és csak annyiban reflektáltam a támadásokra, mondván, hogyha átkoznak, mi, a szeretet vallásának hívei, áldjuk az átkozókat, ha üldöznek bennünket, békével eltűrjük szenvedéseinket. Igen szépen köszönöm, a mint szónokuk kifejezte, ezen nehéz napokban azt az igazán nagy vigasztalást, amit nekem hoztak és azokat a sziveket, a melyekben ily szeretet lobog irántam. Éljünk egyetértésben, békében, szeretetben, országunk, városunk javára, a mely az országnak mint egy nagy családja s abban a munkában, mely ennek javára irányul, mindig egész szívvel, lélekkel ott leszek. Szűnni nem akaró éljenzés követte a primás szavait. Ezután az egyháznagy Helc polgármester kíséretében a tisztelgők minden egyes tagjához odament, magának bemutattatta, velük kezet szorított, és egynémelyükhöz pár barátságos szót intézett. Különösen megható volt, mikor a terem végén szerényen megvonuló földműves képviselőkkel szorított kezet, kik könnyes szemekkel csókolták meg feléjük nyújtott jobbját. Cercle után a főpap még egyszer megköszönte az ovácziót és éljenzés közt vonult vissza belső termeibe. Oltósy Fái temetése. Szombaton, e hó i-én délután 5 órakor helyezték örök nyugalomra a boldogult gyáros tetemét a szentgyörgymezei sírkertben. Ilyen tömeges részvételt, ilyen megható gyászünnepélyt régen látott már a város közönsége. A díszes ravatalt Oltósy Pál munkájának színhelyén állították fel Kovács Albert temetési válalkozó emberei: a gyár megyfaegyenesitő nagytermében. Ott akart ő pihenni utoljára is, ahol hosszú, áldásteljes életén át két kezével dolgozott és közbecsülést szerzett magának és családjának. A kifogástalanul és pazar gyászpompával kiállított halottas termet gyertyák, kandelNimródné ő nagysága rövidesen megkötötte a vásárt. Az iguman azonban nem tartott fölöslegesnek egy kis figyelmeztetést. — De hát a vad lopott jószág, nagyságos asszony; mindenki tudja, hogy csak a vadas kertben tanyázik, s ott is tilos vadászni rá. Nem lesz-e már most baj belőle, ha haza visszük ? Radnóthyné nem sokat törődött vele. —- Eh mit? Hisz megszokták már, hogy én mindent löjjek, ami a puskám elé akad, mondotta légter/nészetesebb hangon. Majd hirtelen elpirult s beharapott az ajkába, és hallgatott. Hanem a szarvast el is kellett szállítani, ha már megvették. Az orvvadász felrakta széles vállaira a vadat, s nyomukban czammogott, egészen az erdő széléig. Innen tul Radnóthyné a világért nem állt rá, hogy az ember velük menjen. De meg az iguman ajánlatát, hogy visszamegy s segítséget hoz a klastromból nem fogadta e 1; mert félt az alkonyatban egyedül. Nem maradt más hátra, mint felkapni a vadat, egyik lábtól, másik fejtől, s ugy czipelni, vonszolni az erdőn át. — Pogányul nehéz dög ez, szólt az asszony, mikor felvették, lehet benne vagy száz kilogramm. — Több, sokkal több, erősítette a barát. Megszakadunk, míg haza czihelődünk vele. Az első száz lépésnél kifogyott belölük a szusz. Meg kellett pihenni. Újra láberek világították be. A terem falait körös-körül megható szimbólum gyanánt meggyfa-ágakkal és levelekkel díszítették. A koporsót és termet a koszorúk egész légiója lepte el, melyek közül ezeket sikerült feljegyeznünk: Oltósy Katalin: „Nyugodj í Nyugodj! Te ki éltedben soh'se pihentél. Te, ki jó és balsorsban hű férjem valál. Vigasztalhatlan özvegyed a viszontlátásig. — Ferencz és Borbála: „Boldog emléked éltető erővel vezet minket ama utakra, melyet egyenes szellemed mindig követett. Forrón szerető gyermekeid. — Pali, Katinka, Feri, Rezső, G y ő z i k e : „Drága Nagyapánk ! Imádkoztunk míg beteg voltál, sírunk most mert meghaltál. Hálás unokáid." — Lajos és Hermin gyermekeid : „Nézz vissza reánk Te drága szellem, midőn tőlünk Örökre távozol és őrködj felettünk! Legyen most édes a nyugalmad a szüntelen küzdelem után !" — Kornél, Aladár, Oszkár és Hermin hőn szerető unokáid: „Nyugodjál békében feledhetlen drága nagyapánk! Ragyogó erényeidben követni fognak." — Forrón szerető gyermekeid Lajos és Paula: „Utolsó utadon is kisér szeretetünk, itt hagyva nekünk örökségül fenkölt szellemed, mely élni foe közöttünk." — Forrón szerető unokáid Gizella és Ella: „A mily forró volt irántunki szereteted, oly igaz és változhatatlan az emlék, a mely hideg sírodba kisér, hol legyen neked drága nagyapánk, édes a nyugalom. — Franz Langecker und F a m i 1 i e: „Den letzten Gruss sendet dein Brúder." — Praznovszky Ágoston és családja: „Kedves szeretett rokonunknak." — Schalkház és Baier család: „Kedves rokonunknak." — Dr. Aldory Mór és családja: „A jó Pali bácsinak." — Kecskeméthy család: „Tisztelete jeléül." — Lindtner család. — „Kegyelete jeléül." Reusz József és családja. —• „Felejthetetlen rokonnak" Leitgeb család. — Paitly család: „Felejthetetlen jó Oltósy bácsinak." — Pollák Dezső és neje: „Felejthetetlen pártfogónknak.» — Szentgyörgymező község: „Díszpolgárának" — A kereskedő ifjak Önképző felrakodtak, megint pihentek. Mire a klastrom elé értek, sötét éjszaka volt. Ottan meg tűvé tették értük az egész környéket. Megérkezésük után az iguman azonnal feltámolygott szobájába, Radnóthyné pedig kijelentette, hogy itt marad hálásra. Sokkal bágyadtabb, hogy sem a fáradt testét chatoráczig vihetne. A kalugyerek azután a refektoriumban rögtönöztek a házasoknak holmi derék aljfélén ágyat, miután Radnóthynak sikerült őket meggyőzni, hogy az ebédlőnek semmi köze a zárdához, mikor nincsen benne barát. A hajnal szürkülésénél hazaindult a házaspár, a nélkül, hogy házigazdájuktól, az igumántól, elbúcsúzhatott volna. Otthon Radnóthy Gida kopasz fejét simogatva, dicsekedett a felesége diadalával : — Te, és ez az asszony egyetlen lövéssel megölte a szarvast 1 Meg se mukkant, meg se rándult . . . Az urak mind kíváncsian, szakértő kézzel forgatták a vadat, hogy megcsodálják a remek lövést. Semmi sérülést se fedezhettek föl rajta. Végre valamelyikük felkiáltott: — De hiszen ez csapdával fogott szarvas. íme, késsel van a nyaka elnyisszantva. Hankonyi E. vaddisznó; soha nem is tanyáz erre felé, csak a vadász urak híresztelik. Csupán egy nyúl ugrott föl előttünk, egy szimpla nyul, mondom. Radnóthyné felugrott a tuskóról, s valósággal kétségbeesett. — Oh ezek az átkozott idegek, tördelte, hogy megzavartak. Egy nyul ugrik fel előttem, s én nem tudom lepuskázni. Mikor egyetlenegy vad kerül a szemem elé, azt is elszalajtom. Én nem tudom, hogy is bírják mondani, hogy itt tenger a vad. Én sehol sem találtam semmit. És most mehetek haza zsákmány nélkül, a mi nem történt velem, mióta vadászatra járok. A derék kalugyer zárdafőnők igen elrestelkedett erre a szemrehányásra; mintha csak ő volna az oka minden bajnak, s nem a nagyságos asszony idegei. Azután kiokoskodott egy elfogadható tervet. A közelben, az erdőn kivül valahol, lakik egy csősz ember, afféle lesipuskás, annak mindig van lőtt vada, szabad és tilalmas időben egyaránt. Az ember magához vált ennél egy fióknyulat s ráköti a táskára. Azután kinek mi gondja rá, miként jutott hozzá? A terv nagyon kecsegtető volt. Ó nagysága, jóllehet a fűzős topánka nagyon szorította a lábát, mégis ráállott, hogy neki vág a kísérőjével a kukoriczaföldeknek, s fölkeresi az orvvadász bareseit. Valami félórai bandukolás után beértek a csőszházba. A gazda szerencsére épp otthon volt. Hanem sehogy sem akarta vállalni, hogy ő néha az uradalmi vadaskert lakóira is rálövöldöz, vagy hogy nála vad lenne található. Csak nagy rábeszéléssel, meg a tábori kulacs gyakori kinálgatásával volt rávehető, hogy egy nyolczvankrajczáros üzletbe belemenjen egy süldő nyúl erejéig. Radnóthyné már most megelégedett volna a dologgal. Csakhogy az embernek beszélős kedve lett. Megdicsekedett a maga szerencséjével; a minap ejtett egy fiatal szarvasbikát. S nem is eresztette az úri látogatókat el, mig meg nem nézik a kamarában. Nem tehették, hogy meg ne nézzék. A szar vasbika valójában csak csekélyke borjú volt, de Radnóthyné szerette volna megvenni. — Mi az ára? kérdezte. — Tizenhat forint, felelt a gazda. A kalugyer megsokalta. — Hiszen fele is több az elégnél. — Majd bizony f Tessék elhinni, a fejem háromszor forgott koczkán, mig hazahoztam, s nyolcz gyermekem van l Radnóthyné újra megszólalt: — Ha tiz forintért ideadná, bracza. — Nem biz én. Hanem a nagyságos asszony akarja ? Hát akkor odaadom tizenháromért. Ismerem a nagyságát, — harmadéve itt lenn vadászott a gróféknál, Miseniczán; akkor két pengőt adott egy szalonkáért. Áldja meg az Isten. A feleségem éppen akkor feküdt gyerek ágyat a legkisebb lánnyal, s nem volt egy garasom se .. No tizenegyért, nagyságos asszony, akarja?