Esztergom és Vidéke, 1894

1894-05-31 / 43.szám

No de elmúlt esőnek nem kell köpönyeg. Hiába sopánkodunk azon, a mit létesíteni nem bírunk, ennél többet ér, ha annak megvalósításában fáradunk, a mi módunkban áll. Városunknak oly gyönyörű fekvése, oly kitűnő levegője van, hogy némi igyekezettel kivihető, hogy azok, a kik fáradságos munkájuk után a főváros zajából menekülve üdülést keresnek, városunkban találják azt fel, hogy azok, kik egy munkás élettel szerzett fáradozásuk gyümölcseit, vagy hosszú hivataloskodás után a jói megérdemlett nyugalmat csendben, békességben akarják élvezni, azt városunkban kíséreljék meg és el is érhessék. Ennek egyik feltétele az, hogy az élelmezés biztos és aránylag olcsó legyen. A biztosságra némi kilátást nyújt az állandó hid, a mely lehetővé teszi, hogy a túloldal termelői mindenkor áthozhassák terményeiket és azokat itt értékesíthessék. Ez nemcsak biztossá, de némileg olcsóbbá, vagy legalább is aránylagosabbá teszi az élelmezést, mert nem fordulhatnak elő oly esetek, hogy a túlsó fél termelői át nem jöhetvén, az itteniek kihasználják ezen körülményt és az élelmiszerek árát hallatlanul felszöktessék, mint a hogy ez a mult télen is történt. Hogy állításunkat példával is támogassuk, felemlítjük, hogy egy egész héten keresztül összegyűjtött tej árát literenként ió krra szabták. De a mi az élelmiszerek olcsóbbá tételét: illeti, erre nagy befolyást gyakorolhatna különösen rendőrségünk, ha nagyobb, vagy egyáltalán figyelmet fordítana arra, hogy azon intézkedés, mely szerint egy bizonyos meghatározott időpontig csakis a fogyasztók vásárolhatnak saját szükségletükre élelmiszereket, baromfit, ismetelárusitók pedig csak a meghatározott időponton tul. Tudjuk hogy ilyen intézkedés fennáll, de tudjuk azt is, hogy be nem tartják és hogy a fogyasztó már másodvagy harmadkézből kapja a szükségeseket. Nem kétkedünk benne, hogy sokan nevetségesnek fogják találni, ha ilyen és hasonló dolgokkal reméljük megváltoztathatni a viszonyokat, de ez nem tarthat bennünket vissza attól, hogy erre ne iparkodjunk terelni a figyelmet, mert sok kicsi sokra megy s gyakran figyelemre nem méltatott csekélységek nagy horderejű dolgok tényezői lettek. Hogy ezen csekélységek számát szaporítsuk, ilyen az is, hogy nálunk senki sem tudja, hogy hol, mitől és mennyi helypénzt tartozik fizetni és mennyit s hol van jogosítva beszedni a bérlő. Ennek minél szélesebb körben és minél czélszerűbb publikálása is nagyban hozzájárulna a forgalom emeléséhez, az élelmezés biztossága és olcsóságához. Mert ha a termelőket mindenféle czimen vekszáknak tesszük ki, felesleges zaklatásoktól meg is kell őket óvni. Igy hallottuk azt a panaszt is, hogy a helypénzszedő megleste a tejárust és az általa direkt házhoz szállított tej után is megkövetelte és beszedte a helypénzt. Hogy ehhez joga volna, azt nem igen akarjuk elhinni. S még sok-sok ilyen apró-cseprő dolog van, a mely lényegtelennek látszik, de nagyjában és egészében, a többi dolgokkal kapcsolatban fontosak és lényegesek. Ha egyébre nem, elég jók ezen csekélységek arra, hogy egy kis rendhez, pontossághoz, a hatóságok intézkedései iránti figyelemhez szoktassák az embereket, a mi szintén nem megvetendő dolog és nem . csekély horderejű. Igy ha a hatóság figyelmet fordítana arra, hogy piaczunkon nem épen a legtisztább vánkushajakban használt tollat ne áruljanak, ha nem tűrné meg, hogy fogyasztási adót lerovó iparosok megkárosításával bárki hatósági ellenőrzés, illetve állatorvosi vizsgálat nélkül leölt állatok húsát árulhassa, nem épen gusztusos kopott csizmaszárak társaságában, mindenféle kétes színezetű zsírokkal együtt, akkor járvány idejében sokkal könnyebben alkalmazkodnának intézkedéseihez és rendelkezései nemcsak a papiroson volnának m^g, hanem a valóságban is találkozhatnánk velük. A „principiis obsta" nemcsak arra szolgál figyelmeztetőül, hogy a bajt eiliarapódzni ne engedjük, hanem bátran annak kifejezőjéül is vehetjük, hogy semmi sem lehet oly csekély, a mi figyelmünket, gondoskodásunkat meg nem érdemelné. G. F. Egészségügyi intézkedések. Azt tartjuk és bizonyára velünk együtt még mások is azt tartják, hogy a népek műveltségére abból lehet legjellemzőbben következtetni, hogy az egészségi viszonyok miiyen lábon állanak. Sajnos, hogy ezen tapasztalati igazság a mi arany kalászokban bővelkedő hazánkra nem egészen áll, mert bár a műveltségnek — saját Ítéletünk szerint — rnegfelelő fokára jutottunk volna, mégis a közegészség tekintetében igen kezdetlegesen vagyunk. Természetesen itt is, mint mindenütt, a városok járnak elől a példával. A falvak egész lelkesedésüket, pénzüket, vagyonukat a városokba hordják, beczézgetik, dédelgetik azokat és csak egyet visznek onnan haza magukkal: a b e t e gs é g e k e t, Be van bizonyítva, hogy a városok a tulajdonképeni telepei és melegágyai minden veszedelmes betegségnek. A por, a bűz állandó a városokban. A tisztása got csak hirböl ismerik s áldásairól csak könyvekből olvasnak. Törmelékekből építkeznek s igy nem csodálhatni, ha a lakásokban nem az ember, hanem a poloska meg a svábbogár uralkodik. Kütömben is a lakások rendszerint zsúfolva vannak és vasidegzettel, csodagyomorral kellene birniok az embereknek, hogy az ilyen helyeken egészségesek maradjanak. Azonban ezen tények daczára a hatóságok tehetetlenek. Ha a legcsekélyebb óvintézkedéseket foganatosítják, szeretnék, hogy a sajtó lármázzon, mintha megmentették volna a világot az elsülyedéstöl, pedig csak kötelességöket teljesítették, n-iért elismerést sem várhatnának. Igazi közigazgatási komédia megy végbe az egészségügyi adminisztráczió terén s nem csoda, ha a gyermekek ezrei a lassú, de biztos elpusztulásnak vannak kitéve, mintegy bizonyítékául annak, hogy a hatóságok vagy nem akarják, vagy nem tudjak a közegészséget oly fokon tartani, a mint az kívánatos volna. Annyira sülyedtünk már, hogy a legrombolóbb ragadós betegségek állandókká lettek az ország némely vidékén és senkit sem hat meg a nemzet pusztulása, a magyarság állandó romlása. lettük és reméljük. Felépül az állandó hid és télen sem leszünk elzárva a nagy világtól és nem az időjárás fogja majd megszabni, hogy mikor mozdulhatunk ki lakhelyünkből, vagy mikor férhet hozzánk más. Sőt talán közvetlen összeköttetésünk is meglesz Budapesttel és nem leszünk messzebbre a fővárostól mint akár Nagy-Maros. De ha ki ezzel vágyaink, reményeink teljesülését várja, azt nagy csalódás éri. Ámbár már egyszer felhívtuk a közönség figyelmét e helyütt erre a körülményre, nem mulaszthatjuk el városunk és közönségünk érdekében azt újból s újból ismételni, hogy ezzel csak eszközöket adtak kezünkbe, a melyeket ha használni s kihasználni tudunk, reményeink megvalósulnak, ha nem, akkor olyanok leszünk, mint a levezető csatorna zsilipje. Az éltető hullámok tova sietnek a főváros felé, a partok hosszában uj életet teremtenek, nekünk nem marad egyéb, mint a sár. Lehet, s bárcsak igy volna, hogy nagyon pesszimisztikusan ítéljük meg a jövőt, de sokat reményleni nem merünk, mert nem látunk semmi előkészületet, nem tapasztalunk semmiféle oly mozgalmat és tevékenységet, a mely arra mutatna, hogy komolyan óhajtjuk, illetve akarjuk saját és városunk javát az adott eszközök segítségével elő mozdítani. Nem akarunk itt említést tenni világításról, csatornázásról, vízvezetékről és egyéb oly dolgokról, a melyek tetemes pénzbe kerülnek. Tudjuk nagyon jól, hogy az annyi csapással sújtott lakosság máris annyira túl van terhelve, hogy minden további megterheltetés a túlnyomó rész existentiájának megtámadása, veszélyeztetése volna. Tudjuk nagyon jól, hogy a legszükségesebbre, kulturális czélokra sem fordíthatjuk a szükséges pénzt. Nem vagyunk képesek az iskolákban a tankerületi főigazgató által felsorolt hiányokat pótolni, nem mintha azokat nem ismertük, vagy azok fontosságát be nem láttuk volna, hanem azon egyszerű okból, mert pénzünk nincs. Sajnos ugyan, hogy erre a felfedezésre épen egy kultúrintézménynél jutóttunk és nem valamivel korábban, például a kaszárnya helyének megállapításánál. Szép asszony. Lábait, melyeken piczike, virágokkal, mosolygós rózsákkal teleszött papucsot tánczoltat, hanyagul nyugtatja a bársonyos zsollyén s nevetve tekint arra a halovány fiatal emberre, ki sóvárogva, epedve kiséri minden mozdulatát. A kis szoba csendes. Az ezüstös kalitba zárt énekes madár ugyan néha megrázza bóbitás fejecskéjét, rendezgeti tollait s csicsergő dalba kezd, de azután ö is elnémul, elhallgat. Kinek daloljon és miről ? Csak a virágok, a pompás délszaki növények suttognak halkan, rejtelmesen s terjesztik azt a nehéz, kellemes illatot, mely felkavarja a vért, az idegeket s édes gyönyört, lázas mámort okoz. A szép asszony megunja a némaságot, a csendet. — Nos, hát nincsen ma egy szava sem hozzám, Elemér ? — kérdi a fiatal embertől s int, hogy jöjjön közelebb, egészen mellé s üljön a pamlagra. A halovány ifjú szó nélkül engedelmeskedik. Ábrándos, mély tüzű szemeivel beletapad a szép asszony arczába, melynek rózsaszínű pirja alól mintha látszanék a forró vér lüktetése. Nézi hosszasan, mereven a szép asszony kavargó fürtéit, a mint oda simulnak a hófehér nyakhoz, ölelve és csókolva a szép asszony vállait s azután borús, bánatos hangon megszólal : — Maga kegyetlen hozzám asszonyom ! — Én? . . — Nem hallgatja meg vallomásom, hidegen, részvétlenül nézi szivem vergődését s még reményt sem nyújt . . . Buhó fiu, szegény Elemér I — nevetett fel hangosan a kívánatos asszony s melléről letépve az oda tűzött rózsát, hullámos, fekete hajába szúrta. — Hát igazán szeret maga engem, Elemér! — Asszonyom . . . — Ne kulcsolja össze a kezeit s ne beszéljen frázisokat nekem. Ha szerelmi vallomást akarok olvasni, felütök egy regényt, meg van az ott irva jobban, szebben. — Nekem a lelkem, a szivem, a vérem háborog, asszonyom s a mit én érzek, az már nem szerelem, hanem őrület, valóságos pokol. A szép asszony ajakán egy lassú mosoly, homlokán egy árny borongott keresztül. — Őrület, a melyből minden férfi kigyógyul egynehány hét alatt. A halovány ifjú magasra egyenesedett és nemes vonásai haragos pirba borultak., — Önnek nincs joga ezt nekem szememre hányni, asszonyom. Ön csalódott egy férfiben s ezért büntet ily keserűen engem 1 — Én 1 . . büntetem ? Látja, barátom, minket semmi kötelék nem fűz egymáshoz s Ön mégis lázong, neheztel reám, mert életem egy szomorú tapasztalatát elmondottam. — Szeretem, asszonyom, haldokló szivem utolsó, erős szenvedélyével s fáj hallanom, hogy ebben kételkedik. — S ha én bánatot okoznék cserében vallomásommai, ha azt mondanám, hogy nekem pihenésre, nyugalomra van szükségem az átélt szenvedések után, hogy nem lehetek soha, sohasem az öné 1 . . . A halovány ifjú összeremegett. — Soha? . . Jól van asszonyom, legyen ugy. Még emlékezetemet is törölje ki lelkéből s feledje el örült, meggondolatlan beszédemet. Lehet, hogy önnek igaza van, hogy ez az érzelem, mely megfojtassál fenyeget, nem egyébb láznál, a forró és nyughatatlan vér mámoros vágyánál s hogy az álomból fölébredve . A kis szoba rejtelmes csendjét halk zokogás verte fel s a szép asszony arczán csillogó könnyek gördültek végig. Valami lágy, kellemes zsongás is szűrődött be a nyitvahagyott ablakon s a napsugarak imbolygó fénye körülragyogta a zokogó asszonyt. — Látja, Elemér, ön is igazat ad nekem s válni készül. — Örökre, asszonyom 1 — És nem tér vissza többé soha barátnőjéhez, az elfeledett, szenvedő aszszonyhoz ? Az ifjú szomorú, fájó tekintetével sokai vizsgálta a szép asszony könnyes vonásait s remegő hangon szólt: — Magammal viszem egy év történetét, azoknak a perczeknek emlékét, melyeket önnek közelében töltöttem s igyekezni fogok azokkal vigasztalódni I — És én ? — kérdezte a szép aszszony, felállva a pamlag puha vánkosáról. Az ifjú hallgatott. Érezte ugyan, hogy szivében az érzelmek háborognak, hogy volna még sok mondanivalója, de csaludásában nem tudott és nem akart annyira szívtelen lenni, hogy megátkozza azt, kinek oltárt emelt szerető lelkében. — Elválunk harag és gyűlölet nélkül, asszonyom, mint idegenek, a kik sohasem látták egymást. — S ha én nem engedném önt elmenni, ha halovány fejét ide szorítanám a keblemre s megkisérleném a vigasztalást ? . . . — Asszonyom .... Ha azt mondanám, hogy szeretem már régtől, évek óta s a titkolt érzelem súlya alatt a kínok kinját szenvedtem végig : akkor is elmenne ? A halovány ifjú görcsös reszketéssel szorította magához a beszélő asszonyt s ajkát lezárta egy szenvedélyes csókkal. S azalatt, mig a nap áldozó sugarai az ölelkező pár feje fölött vibráltak, a kis madár is megszólalt a kalitban s vig csicsergéssel danolta a szerelem örökszép dalát. ) Bibó Lajos.