Esztergom és Vidéke, 1893

1893-10-01 / 79.szám

a kir. város, melynek kizárólagos allodialis tulajdonaként birtokolt terjedelmes kuriális földjei, rétjei, úgyszinte több ezer holdra terjedő erdei és legelője után biztositott évi jövedelme mellett a képviselő testület által a szükséghez képest önként megajánlott községi adó is rendelkezésére áll, nem szorul a kis Víziváros kisegítő emeltyűjére, vagyis oly község segélyére, mely saját erejéből sem lelkészt tartani, sem tanítót önnállóan űzetni, sem pedig s annál kevésbbé külön kórházat állítani képes nem lévén, mindezek tekintetében a herceg-prímások nagylelkű kegyadományaira és alapitványaira szorul vala. A városok egyesítését saját meggyőződésem szerint külömböző, mindannyi fontos, egyszersmind maguknak a városoknak jól fölfogott közérdekükben létező indokok teszik nem annyira kívánatossá, mint elodázhatlan parancsoló szükséggé. Igy például ha az anyagi érdektől, vagyis a közjövedelmek nevezetes gyarapithatásától eltekintenénk is, melyek egyrészt a szabad közlekedés rovására jelenleg versenyző kis és nagy piacznak czélszerü szabályozása folytán a közjövedelmet a helypénz czimén is tetemesen növelnék, másrészt pedig a Kisduna mindkét partjának magán czélokra leendő télinyári igénybe vételeért jogosan alkalmazható magasabb díjszabás a közpénztár javára fokozatos jövedelmet biztositana, ha mondom a remélhető nagyobb anyagi haszontól eltekintenénk is: mindenek előtt és fölött figyelembe veendő az illető hatóságok részéről a polgárok legvitálisabb érdeke, vagyis a személy- és vagyonbiztosság kérdése, melyet hogy a közös jó akarat alkotta czélszerü határozat folytán egyesitendett közerő sokkal sikeresebben megvédene, mint a jelenleg fenálló szakadozott, félszeg intézkedések, csak a konok vaskalaposság, vagy az elfogult vak szenvedély fogja kétségbe vonhatni. Az egyesülésnek nem kevésbbé fontos indokát képezi azon megbecsülhetlen szellemi előny, mely az egyenlő jogok és előnyök élvezete, valamint az aránylagosan viselendő közös terhek folytán a négy város polgárai közt jelenleg létező áldatlan versengést netalán lappangó irigységet és gyülölködést^örokre elnémítaná. Jelenleg ugyanis — hiában tagadhatnék — a kir. városi polgár némi elégületlenség, sőt keserűség érzelme nélkül nem szemlélheti azon viszás helyzetet, melynél fogva ő, mindamellett, hogy a tudományos czélokra szolgáló, közel másfél százezer frtba került köz-épületeket a kir. város legnagyobb részt saját erejéből épitteté, még a kulturális czélokra megkívántató, tizennyolca ezer forintot meghaladó évi kiadásokat is egyedül kényszerül viselni akkor, midőn a szomszédozó városok polgárai nemcsak saját gyermekeiket ingyen neveltetik a város nyilvános intézeteiben, de anyagi tekintetben is, nevezetesen a diákság elszállásolása, élelmezése valamint ruháztatása tekintetében is a kir. városi polgársággal egyenlő előnyben részesülnek. Ezen viszás helyzetet a kir. város, — főleg miután a gyászos emlékű Tisza-rendszer százados szabadságától, önállóságától; s ezzel kiemelkedő, buzdító öntudatától is megfosztá szó-, nélkül továbbra is annál kevésbbé viselheti, minthogy a phylloxera vész a városi polgárok financiális erejét az utóbbi években nagyban megapasztá. De egyébként is a 48-diki nagy események után, melyek a jogok, valamint terhek egyenlőségét tűzték a szabadság zászlójára, miként tűrhető azon abnormitás, melyszerint tényleg és közvetlenül összeépített városoknak külömböző részein lakozó polgárok egymás irányában és ellenében hasonjogokat és előnyöket élvezzenek, de a terhek tekintetében mentesítő külön szabadalommal bírjanak. Ha ezen szintoly jogos, mint méltányos felszólamlás ellen azzal védekeznék az obstrukció, hogy a jelen helyzetet átöröklött régi szokás és külön szabadalmak szentesitették, akaratlanul is azon kérdésre fakadnánk, vájjon nem tartja-e a szomszéd városok bár melyik önérzetes polgárja maga részéről lealázónak azon kényelmes helyzetet, melynél fogva saját gyermekeit ingyen fejében nevelteti oly tudományos intézetben és több rendbeli íiu és leány tanodákban, melyek a kir. városnak esedékes kamatok és rendszeresített évi költségek fejében rengeteg áldozatába kerülnek ? Nem külömben felemelt fővel és nyugodt öntudattal intézhetnénk a szomszéd Víziváros ipen érdemes birajához azon kérdést: „Vájjon a méltányossággal megegyeztethető-e a kir. város adósságaira történt hivatkozás oly város előjárója részéről, mely a herceg-primások, mint kegyteljes egykori földes urak jóvoltából mentesítve lévén, az országos közadón túl tisztán és egyedül a nélkülözhetlen községi terheket viseli ?* Még kevésbbé méltányos ugyanazon úr részéről a kir. városiak előtt eddigelé szokástalan és épp azért mysztikus sárga csikók reményével való kecsegtetés, vagy kissebbittetés. Erről azomban feleljen ő saját lelkiismerete előtt. Ott, úgy lehet megfogja találni a gyanúsításra szolgáló indokokat. Ettől azomban eltekintve magára a főtárgyra nézve szabadjon egész átalánosságban és a sértés legtávolabbi szándéka nélkül nyíltan kijelentenem abbeli meggyőződésemet, hogy a szomszédozó városok jelen helyzete anyagi tekintetben kedvező ugyan, de türhetlenül igazságtalan volta mellett egyrészről a 48-as előtt dívó gyámkodó földesúri, másrészről pedig engedelmes jobbágyi viszonyra vallván, — a kiemelkedő tudományos neveltetést ide nem értve — szabadabb szellemű öntudatos polgárokat nem nevel. Ily viszonyok közt nemcsak első rendű föladata, de egyszersmind halaszthatlan kötelessége a kir. városi hatóságnak megragadni az alkalmat és módozatot, melyet az összeépített városoknak egyesítésére nézve 1886-ik évben hozott XXII-ik községi törvény kijelel. Ezen törvénynek 162. §-a szerint ugyanis „Az összeépült községeknek a közigazgatás által követelt egyesítését egyik, vagy másik község képviseletének indokolt és a törvényhatóság által támogatott folyamodására a belügyminiszter határozza el. Igaz ugyan a jelenleg fenforgó esetben a törvényhatóság támogatását, mely a kérdéses szomszéd városok iránt túláradozó kegyelettel viseltetik, hasztalan remélnők, keresnők: ámde, ha az intézkedő közhatalom Budapestét és Óbudát, nem külömben Pozsony és Schloszberg városokat a kisebbség akarata ellenére egyesitvén, az illető városok egyetemes jólétét, felvirágzását váratlan rövid idő alatt fokozott mérvben előmozditá: vájjon lehet-e kétség afölött, hogy a törvényileg felhatalmazott belügyminiszter úr Esztergom-város irányában kevésbbé leend méltányos, kevésbbé igazságos; főleg most, midőn a kir. városra a kaszárnya épités óriási terhe mellett a létesítendő vashíd érdekében szükséges házkibecsülések folytáni előre nem látott tetemes ujabb költségek hárulandanak ? Egyébiránt a minister úrnak szintoly kedvező, mint igazságos határozata azért is remélhető, mert ugyanazon községi törvénynek 162. szakasza folytatólag igy szól: „Ha az egyesülést mind a két község lakosságának külön-külön azon része kívánja, mely a községi egyes államadónak nagyobb részét fizeti, a belügyminiszter az egyesülést megnem tagadhatja. A törvénynek ily világos rendelkezése, valamint egyszersmind kényszerítő saját helyzetünk komoly figyelembe vétele mellett nemcsak elsőrendű feladata, de mulaszthatlan kötelessége a városi tanács és képviselő testületnek megragadni az alkalmat és módozatot, melyet a törvényhozás e tekintetben kijelelt. Meg vagyok győződve, hogy a lelkes fiatalság és városi polgárok közt többen találkozandnak, kik az egyesítést kérelmező aláírások gyűjtését készséggel elvállalván, az egyetemleg óhajtott közczélra vezető első ténykedést örömmel teljesitendik. Az illető kezdeményezést ne lessük, várjuk országgyűlési képviselőnktől, ki mind a négy városnak közösen választott képviselője lévén, egyik vagy másik fél akarata ellenére szabadon és függetlenül el nem járhat. Teljesítse mindezeknél fogva, ha czélt érni óhajt, egyik legnemesb, de egyszersmind legsürgösb kötelességét maga a hatóság. Czéltudatos fáradozásait, nem kétlem, óhajtott siker kifutás után megszűnt, azaz hogy csak eddigi czimén szűnt meg, de a vállalat maga s azontúl csak Knauz Nándor szakavatott szerkesztése mellett — s hogy ezt hangsúlyozni el ne felejtsem — válogatottabb, egyöntetűbb tisztán egyháztörténelmi folyóiratkép 1863-ik évi január havától szakadatlanul folytatta pályáját és pedig „Magyar Sión", egyháztörténelmi folyóirat czimén. Első, ma már ritka évfolyama előttem fekszik egy tekintélyes, vaskos kötet alakjában, mely képződik a tizenkét havi füzetből. Alakja nagyobb 8-rét (968 lapra terjedt, s mint az „Értekező" szinte Horák Egyed helybeli nyomdájából került ki. Előfizetési ára 7 forint volt. — Folyóirata élén a tudós szerkesztő uj, vagyis folytatólagos vállalata programmját egyebek közt e szavaival mondja el:" . . .Magyar egyházunk múltjának felderítése. Ez röviden a programm, melyet ezennel zászlónkra kitűzünk. Magyar egyháztörténetünk egykori megirhatásának alapját akarjuk e vállalattal megvetni " Aztán áttér programmja részleteire, melyet három főcsoportra oszt föl, végezetül pedig nem kevesebb, mint negyvenhárom, már is köré gyülekezet, munkatársának nevét, ki és hollétét, sorolja elő, mindmegannyi jó hirü kath. iróét, a kik közül jelesebbek a következők: Balassy Ferencz Boltizsár Ágoston, Botka Tivadar, Csaplár Benedek, Fábián János, Fogarassy Mihály,",Frankl (most Fraknói Vilmos,)Galambos Kálmán, Huszár Károly, Ipolyi Arnold, Munkay János, Nagy Ivan, Nogáll János, Rimely Károly, Samassa József, (akor még pesti egyetemi tanár), Somogyi Károly (a szegedi „Somogyi könyvtár" nagylelkű megalapítója), Szabó Imre, Szabó József, Sujánszky Antal, Vass József, Veszély Károly, Zsihovits Ferencz stb. A „Magyar Sión" fáradhatlan, buzgó szerkesztője, Knauz Nándor, ma cz. püspökünk s még folytonosan nagyszabású irodalmi tevéknységet kifejtő ősz régészünk s történetbúvárunk szerkesztése s kiadósága alatt hét évfolyamán át (1863-tól 1869-tig) jelent meg és számtalan érdekesnél érdekesebb s fontosnál fontosabb kath. egyháztörténelmi czikkével irodalmunk valódi kincsesbányáját képezi melyet a jelenkor és az utókor történetirója mint megbecsülhetetlen kútforrást fog használhatni. Részletes tartalomjegyzéke ott áll Petrik Géza 1860—1875-diki magyar könyvészetében. Utolsó (Víl-ik) évfolyamában már némi eltéréseket észlelhetni az eredeti programmtól, a menynyiben az egyháztörténelmi czikkeket már sűrűbben részint aktuális egyházpolitikai, részint általánosb érdekű kor- vallási s társadalmi érdekű czikkek követik. Hét évi pályafutása után a „Magyar Sión" pályájának új stádiumába lépett. Nem csak hogy czime „Uj Magyar S i o n"-ra változott, nem csak hogy eddigi szerkesztője Knauz Nándor visszavonult, fiatalabb erőknek engedvén át a folyóirat további szerkesztését, de programmjában is jelentékeny változás történt, amenynyiben eddigi túlnyomóan egyház történelmijellege univerzálisabb katholikus programmnak engedi át a tért, melyen a katholikus hitélet, egyházpolitika, a kath. Theologia összes ágai, belevonva a külföldét is, az „Uj Magyar S i o n"-t azon színvonalra emelték, melyen lépést tartva a jelenkor szaktudományával és a jelenkor aktuális kérdéseivel, bele léphetett a modern szakszemiek sorába. Az „Uj Magyar Sión" már mint „egyház-irodalmi folyóirat" jelent meg 1870-dik évi január óta, eleinte Franki (Fraknói) Vilmos és Zádori János társszerkesztösége mellett (I—III folyama alatt), 1873-tól kezdve egészen haláláig pedig egyedül Zádori János szerkesztésében. Ezt is eleinte Horak Egyed nyomdája állította elő; midőn Buzárovits Gusztáv vette meg a nyomdát, ez lett nyomdásza s egyszersmind kiadói kezelője a folyóiratnak. Dr. Zádori Jánosnak, termékeny kath. írónknak, mint szerkesztőnek csak 1887-ben bekövetkezett halála ragadta ki kezéből avatott tollát, minekutána folyóiratát mint kiadótulajdonos is tiz éven át egyedül szerkesztette volna. Innentől fogva néhány folyamán át a „papneveidei tanárok" szerkesztik a folyóiratot, miglen 1886 óta egészen mai napig, és pedig már XXX1. folyamában szerkesztői, Dr. Prohászka Ottokár Dr. Walter Gyula, majd Dr. Kereszty Viktor tanárok. Most pedig tartsunk rövid szemlét Esztergom városának tulajdonképeni hírlapirodalma vagyis sajtója fölött. Ha beletekintek a rendelkezésemre álló Magyarországi hirlapstatistikába, a legörvendetesebb hiteles adatokat közölhetem belőle. — 1863 óta, mikor egész Magyarországon összesen csak 80 magyar hirlap és folyóirat jelent meg, mely csekély szám különben is a következő, 1864-diki esztendőben t. i. a rövid uj alkotmányos aerára bekövetkezett gyászos provizórium alatt hetvenre leapadt, 1865 óta rohamos lendületnek indult a magyarországi sajtó, mely fellendülésről csak ugy alkothatunk magunknak fogalmat, ha a száraz statistikai számadatokat engedjük beszélni. 1870-ben már 145 m. hírlapunk és folyóiratunk volt, 1875-ben már 245, 1S80ban már 368,1885-ben 494,1890-ben 636, és végre ezidén 1893-ban már 699 hírlapra és folyóiratra emelkedett a hazai magyar időszaki sajtó terméke. Harmincz év alatt tehát 611 lappal és folyóirattal szaporodott hazai magyar hírlapirodalmunk, a mi oly óriási haladást jelent, minőnél nagyobbat — aránylag véve — egy nyugoteurópai kulturnemzet sem, vagy csak alig bir felmutatni. Városunk első magyar hírlapja 1863. évi január 5-én indult meg, „Esztergomi Újság. Vegyes tartalmú hetilap" czimmel. Első szerkesztője Pongrátz Lajos volt, ki azonban már ez évi szeptember hava végén visszalépve, helyébe okt. l-jétől Haan Rezső, veterán hírlapírónk vette át a lap szerkesztését, folytatva azt 1865. végéig, amidőn Kiss Rezsó lépett helyébe, ki azonban csak egy hónapig szolgálhatta városunk ez első lapjának mint szerkesztő érdekeit; mert az „Esztergomi Újság" 1S66. évi 30-án tehát három évi pályafutása után megszűnt. Kiadója Sánta Ignáez volt. Megjelent hetenként egyszer egy kis iven. A lap 1863 és 1864. júliustól kezdve 3—3 hóig szünetelt. Előfizetési ára egy évre 6 frt volt. Az „Esztergomi Újság" megszűntével, városunknak majdnem egy álló esz-