Esztergom és Vidéke, 1893

1893-09-28 / 78.szám

1111 •~ — 7 ~"f VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE* * MÉGJWMSNIK IHíTENKINT KÉTSZER : ^ . _ _ • ' . HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZ vAoSfljSlöZ 828* ° '' HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szói* 75 kr 100­,, hova n lap ««!)«ni lesxét JlM« közlemények küldendők. tó1 2ü(,­i « 1 frt 1° ' ír '^°: j t í ? l I 30 °­i 8 2 frt 95 k,v K L(") E1 2KT ESI A R: — J ' 1 3' e S DL J ^0 RkéM évre - - - 6 frt - kr. K '-M-M ' 1 * L : MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodna szerint legjutányosab­Pé'l évre a f r t - kr. M*HIKNYl.Tj8lt 882, baa köaölielr.ck. Neved évre - -- -- - 1 fit őO kr. hova Inp liivafa'os os m«gaii hirdetései, a uy i lt térbe szánt küzle­EqV SZálll ára 7 kr. utjíöyek, fl^lé^iútf én reklamálások inlézendök. NYILTTÉR sora 20 kr. # il _ 9 |C 27. Telefonszám. ~1ffl e _ # (agy.) Beszélünk egyes társadalmi osztályokról, hogy tegyünk érdekükben valamit; ilyenkor ezeket a szánandó lényeket, akik aggasztó helyzetben él­nek, elnevezik a társadalom „mostoha" gyermekeinek. Átvitt értelemben alkal­mazzák e/.t intézetekre, egyesületekre és ezek ügyeire is. Ha mi azt mondhatnók, hogy a le­lencügy a magyar, társadalom „mosto­ha" gyermeke, igen jó volna. De ná­lunk még nem vitte többre az örökös tervezésnél ; sem a terveket nem adop­tálta a törvényhozás, sem a humaniz­mus nem fogadta eddigelé a lelenc­ügyet még mostoha gyermekévé sem. Pedig akkor, midőn a nemzet a re­formok útján halad, előre fennen lo~ hogtatva a modern kultúra szövétnekét, talán alkalomszerű volna bele világí­tani abba a sötétségbe is, amit nálunk úgy hivnak, hogy lelencügy. A liberális haladás hiveinek zászlájákra kellene irniok a humanizmust is, és midőn az irgalmasság cselekedeteit gyakorol­juk betegekkel, aggastyánokkal, gyer­mekekkel, koldusokkal, épkézláb ra­bokkal : talán lehetne azokra is gon­dolnunk, akiket csecsemő korukban kitaszított a világba egy-egy lelke Jen anya. Szegény lelencek! Sajnálnunk kell őket, már azért is, hogy ily átkozottan barbár hangzású, rossz magyar szóval nevezzük és külömhöztetjük meg azok­tól, akiknek volt, vagy van apjuk, anyjuk. Emberi érzésből kivetkezett anyák, kiknek nincsen annyi lelkierejük, hogy elviseljék a világ előtt a szégyent, erényükön a szeplőfoltot, melyet ön­maguknak szereztek : eldobják a cse­csemőt maguktól, kiteszik az utcára vagy temp'om-ajtóba, hogy az embe­rek irgalma nevelje íel azt a nekik gyűlöletes, nyomorult porontyot. Lel­kiismeretük talán visszaborzad attól a szörnyűséges bűntől, melyet gyermek­gyilkosságnak hívnak. A kitett csecsemőt aztán a rendőr­ség veszi gondozása alá, ha nem a­kadnak könyörületes emberek. A köz­ség, melynek illetőségébe tartozik az ártatlan kisded, kiadja dajkaságba. Itt aztán nevelik. Ha éhen nem hal és agyon nem ütik, akkor fel is nő. Is­merjük, hogy a dajkaságba vállalók mily hivatásosan űzik az angyalcsinálást. A kis porontytyal két rossz eshetnék meg : először az, hogy a rossz táplá­lék ós alávaló bánásmód következtében meghal. Ez a kisebbik rossz : a kis­dednek nincsen vétke még, az égben egy angyalkával több lesz. Sokkal rosz­szabb reá nézve az, hogyha életben marad. Apja, anyja nincs ; neve nincs. Bűnben fogamzott, származása szeplős, foltos. Mini ha a kisded tehetne róla? De hát ez igy van. A kitett, talált gyerek iránt mindenki előítélettel vi­seltetik. Kiskorától kezdve ütik, vág­ják, taszítják büntetlenül ; neki nincs apja, aki ezt megtorolná a bántókon, nincs anyja, aki megcsókolná, aki vi­gasztalná. A talált gyerek nem em­lékezhetik vissza kellemesre, csak fáj­dalomra, szenvedésre, sorsverésre. Anya nem ringatta, betegségében nem ápol­ta senki, senki : álmai felett nem su­sogott bölcsődalt az édes anya beszé­des ajka, de hallott.ébrenlétében elég durva, szitkot, ocsmány, káromló be­szédet, ugyanezek kísértettek álmaiban is. Nem tudja, mily édes az anya csók­ja, de tudja, mennyire fáj a verés. Ilyen állapotban tölti gyermekkorát, tölti ifjúságát, amely évek határoznak afelett, hogy ember lesz-e belőle vala­ha, vagy sehonnai, bitang börtöntölte­lék ? Felnő, mint a dudva, mint a boj­torján ; megél, amint megélnek az erdő vadjai. Aki kiskorától kezdve kitaszított ár­va, akit mindenünnen kimarnak, kiül­döznek, akit nem fogad be senlr, csak a gazok, tolvajok társadalma, akinek megvan átkozva mindene, felpanaszolva mindennapi nyomorult kenyere, akinek nap nap után azt vetik tányérjára, hogy nincs apád, anyád, minek vagy, minek élsz te is ? abból uem lehet tisztességes ember. A statistika kimutatja, hogy a talált gyerekek legnagyobb része idő előtt fogházba kerül. De nem is csoda; oly légkörben nevelkedett, oly elveket sziv magába kicsinyen, kogy ön­tudatlan züllik el. Fosztogat, öl. Vele nem tettek soha jót, miért legyen ő becsületes ? igy gondo'kozik. Arra nem tanították meg, hogy becsületesnek lenni kötelesség. Nem tanították meg imádkozni, sem a tízparancsolatra, de lopni és káromkodni igen. Ennyit a férfi »lelencekről«. A kitett gyermekre, ha leány, ilyen sors vár : Elbukik, ha meg­nő ós nem lesz kiskorában angyallá. Erkölcs, szemérem előtte ismeretlenek maradnak; Vadon nő fel ós szörnyű reá nézve az, ha életében megtanul gondolkozni. Nem részletezzük ezen esetet tovább, mivel a pirt nem akar­juk senki arcára kergetni. A lelenckérdést illetőleg nagyon hátra vagyunk. Pedig az államnak inkább köllene humánusnak lennie ott, midőn leendő polgárai jövőjéről egzisztenciájáról van szó, mint egyes embernek. Humánusan, erkölcsösen keli felnevelni a lelenceket, a dolog­hoz szoktatva őket. Igy talán kevesebb gyermekgyilkosság történnék, az an­gyalcsinálás pedig megszűnnék kéré­se tág lenni. Talán vannak egyes esetek, melyek megcáfolni látszanak a fennebb Írot­takat, de az igen-igen csekély lehet, tünemény, ritkaság, csoda. Leirott né­zeteink közvetlen tapasztalatunkat tükrözik vissza; fájdalom, nem.elfo­gultság, vagy pesszimizmus vezérelt cikkünk Írásában, hanem a tényeknek rideg, szomorú, aggasztó valódsága. A lelencügy nálunk mostoha, de móg az sem. Ha lépést tartunk a kor­szellemmel, rendeznünk kell sürgősen ezen akut kérdést. Lelencházakat fel­állítani az ország több részén, ezekre lelkiismeretesen felügyelni a fő feladat. Igy talán kevesebb lesz a vétek, a büu, talán nem szerepel oly szörnyű numerussal a gyermekgyilkosság a büntettek között, nem lesz oly ijesztő­izJszterpísTíÉs'líroája. •>•> At „Esztergom és Vidéke" eredeti tárcája. — Csorvássy Istvántól hallottam az esetet, egy olyan esős nyári délután, mikor az embernek rendesen gyónni való kedve van. Egy nap, igy mesélte nekünk, össze­ütköztem az utcán egy katonatiszttel. Össze­szólalkoztunk, gorombáskodtunk ; azután megvívtunk és meg sebesültem. Könnyű vágást kaptam csak, de a duellum hire bejárta a mi csendes megyénket és halálos aggodalomba ejtette az özvegy anyámat. Nem volt tőle nyugtom, mig haza nem mentem egy pár hétre ; hadd lássa, hogy ép kézláb ember maradtam. Aki ismeri a mi alsó vidékünket, az tudja, hogj a mi nagy esetlen falvaink nagyon unalmasak. Hanem nekem volt szerencsém; mindjárt az első napokban lefoglaltak Kárpóék, a régi szomszédság jussán. Zajos, nagy família volt ez az öreg káptalani jószág-igazgató háznépe ; és hi­hetetlenül sokan voltak a leányok. Azt nem tudom, hányan lehettek ; volt köztük gyermekkori pajtás és olyan apró is, a ki térdeimre ült fel vacsora után és ott is aludt el. Azonkívül állandóan volt nekik -egy pár lány-vendégük, néhány nevetős, nyughatatlan hajadon, a kik hűségesen segítettek a testvéreknek az én unalma­mat elhessegetni, Legjobban segített Kele­men Marcsa. Egy lapdázásnál vettem észre, mikor egy párszor jól hátba ütött a lapdával. Azóta rendes partnerom lett. Csinos, nyú­lánk, édes szemű, barna lány volt, de nagyon szeles és meghatóan gyermekes. Árva leány létére valami kanonok nagy­bácsija nevelte; elzárkózva, a papi ház csendjében, mint egy kalitkában keltmadár­fiokat. És most a kicsike íibin tudott hová leuni a szabadság első mámorában. Nem tudta, hogy elégítse ki nagy kíváncsiságát, hol törjön ki ifjonti heve, lelkesedése. Az ö tüze engem is lángra lobbantott: két hét múlva bolondulásig beleszerettem. A búcsuvacsorán, Marcsa elutazása első esté­jén, hirtelen és önkényteleuül megnyilat­kozott a szerelmem. Á mint egymás mel­lett álltunk a Kárpóház verandáján' tánctól bortól mámoros fejjel, egyszerre magam se tudom hogyan, lehajoltam és megcsókoltam a lány meztelen karját, ő megriadva for­dultel tőlem, de én megragadtam a kezét: — Miért fut tőlem,_ kérdeztem. Egyszer a réten azt mondta, hogy; mindenütt sze­ret lenni, a hol szeretik. Én szeretem ko­molyan, csak egy szavába kerül s én be­szélek a nagybácsival .... Egy pillanatig csend volt; azután szé­gyenlősen csak annyit válaszolt: — Szeretem. Jó éjszakát s otthagyott. Harmadnap gőzerővel robogtam be a püspöki rezidenciába, hogy megkérjem. A kanonok bácsi igen előzékenyen fo­gadott. Kedves modorú, hatvanas uri em­ber volt s éppen olyan szép szemei voltak, mint Marosának. Csak a mozdulatai voltak egy keveset feszesek, a köszvénytől. — Az ura atyja kedves régi ember volt, mondotta az első üdvözlések után. Együtt jártuk végig az iskolát ; embernyi korunk­ban pedig megint összehozott a sors. Mi­kor szt. Ivánban voltam plébános, minden­naposak voltunk egymás hajlékában. Nem volt az a búnk, az az örömünk, a mit meg nem osztottunk volna. A megyegyü­lésre is együtt jártunk, mindig s a város­ban rendesen a «Eekete sasba» szállottuuk, a hol mindig volt jó uri társaság, amely tudott emberségesen mulatni. Hajh, szép idők voltak azok ! A mondókámat igen türelmesen hall­gatta végig; ugy hiszem sejtette, miért fáradtam oda. — Ami engem illet, szólott végül, én örömest beleegyezem, ha a hugocskám önhöz kivan nőül menni. A leány igen fiatal még, de ez nem elég ok arra, hogy két egymásnak való ember ne kerülhessen együvé. Különben is örvendenék, ha a leány jövőjét éppen egy jó barátom derék fiára bizhatnám. Marcsa csak jó vártatva jött be egy kissé izgatottan és halványan, de nagyon elegánsan öltözve, a mi arra vallott, hogy kicsípte magát az én tiszteletemre. Mind ía két kezét nekem nyújtotta. — Tudja miért jöttem, kérdeztem töle. — Tudom, értem, felelt biztos, diadal­mas mosollyal. Ezzel elintéztük a dolgunk nagyját. Azután bemutattak a kanonok ur hajadon testvérhugának, a ki az öreg ur háztartá­sát vitte és az én választottamat fölnevelte. Azonnal megnyertem az idős hölgy ke­gyeit.. Meg is kötötte velem nyomban a rokonságot; Irma néninek kellett hivnom, ő meg Pistának szólított. Az indítványára kezdtünk tegeződni a jegyesemmel, az ő biztatására csókolt meg Marcsa először. Csak a kelengye-készités érdekében tott némi kifogást az esküvő rövid határideje ellen. Szerencsémre a nagybácsi nem volt ba­rátja a hosszú mátkaságnak s kimondta, hogy három hó múlva legyen a lakodal­munk. Erre Irma néni beadta a derekát. Utolsó mentségül emlegetett valami hires varrónőket, akik ami főispánunknak is dolgoznak s csodálatos hamar készítenek el minden rájuk bizott dolgot. Egyheti megemlítette az elkerülhetlen budapesti utat, melyet az anyámmal együtt akart megtenni a nagy bevásárlások végett. Ne­kem egyébiránt meg kellett ígérnem, hogy felkísérem a hölgyeket a fővárosba és je­len leszek minden íbntosabb vásárlásnál. Irma néni meglehetett győződve az én mindentudóságom felől ; feltette rólam, hogy a női ruhákhoz meg a csipkékhez értek,'azért rendes heti látogatásom alatt alig válthattam egy pár szót az arámmal, már nyomban tipegett a jó lélek, hogy a tivol­iétem alatt szerzett kincseket bemutassa. Azután ránk uszította a divatárusleányokat és a boltoslegtny-sereget. Egyedül a nagy­bácsi jóakaratából volt egy biztos, rendes, édes, kettesben töltött félóránk; mikor Marcsa kikísért a nagy üveges csézán a vasútállomásra. Nem győztem magamban dicsérni a nagy lusta vén lovak csiga­lassúságát, melyet pedig bemeuet annyira szidtam. Az utóbbi időkbsn elejbém is ki jött az

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom