Esztergom és Vidéke, 1893

1893-03-19 / 23.szám

dobolt magyar hazánkra is, mely a régi nyomás alatt szenvedő kedélyekre gyújtó szikraként hatott s szent ügye iránti hevületének e legnemesebb actusában egy emberré alakult az egész nemzőt. Régi óhaját látta a magyar nemzet teljesülni, midőn V. Ferdinánd király jóváhagyását kinyerte, egy ónálló, független magyar minisztériumnak megalakításához. A nemzeti független felelős kormány az átalakulás nagy reformjátmunkába vette, mely valamennyi városnál s hatóságnál széles e hazában lángoló hazafiságra és kész közreműködésre s támogatásra talált. A kétfejű szörnyállatok elrepültek a nyilvános hivatalok, kaszárnyák s középületekről, mindenütt a magyar pecsét és nemzeti cimer foglalta el helyét. A fekete-sárga zászlókat a nemzeti lobogó váltotta fel és folyt az átalakulás egyéb téren is. Eltöröltetett az annyira gyűlölt cenzúra; szabaddá lett a sajtó. Az úrbér rendszer eltöröltetvén felszabadultak a jobbágyok, a politikai statusfoglyok kiszabaditatlak börtöneikből; a törvény előtti egyenlőség polgári s vallási tekintetbon kimondatott, egyszóval a magyar nemzet által óhajtott 12 pont, mindnyája teljesedésbe meni látszott s édes hazánk már már a nyugati jogállamok sorába és a boldogulás útjára tért volna, ha az ármányos bécsi kamarilla, a jogaiban és nemzeti önérzetében oly mélylyeu uem sérti s mintegy nem provoeálja a harcot. Vagy minek nevezzem, « Décsi kamarilla azon oljárását, hogy alattomban az idegen ajkú magyar honosokat ellenünk zúdította, bűnös módon felbujtogatva őket. Később pedig levetve az álarcot, nyíltan támadta meg a magyar nemzetet, Ludat vezetvén ellene. Természetes, hogy a támadásra következett a védelem, és pedig azon jeles védelem, mely a magyar fegyvereknek ésa honvédeknek nemcsak dicsőséget, hanem rettegett nevet szerzett nem csak az országban, hanem annak határain lul is s lezajlott azon nagy jelentőségű harc, mely a magyar történelemben, a Magyar szabadságharc történet cime alatt ismeretes. S már talán befejezhetném beszédemet tisztelt ünneplő közönség, ha nem tartanám kötelességemnek megemlékezni azon jeles és kiváló férfiakról, kik a magyar nemzet sorsát és a. szabadságharcot intézték. 1848-ban Kossuth Lajos nagy hazánkfia volt az, aki a nemzetet tespedéséböl fölrázta, ki gyújtó és lángoló szónoklatával mozgásba, hozta a tömegeket, ki nem csak mint politikus és államférfin, nem csak mint nagy szónok, hanem mint szervező talentum is a honvédelem terén elévülhetetlen érdemeket szerzett; ő volt az, ki a szivek húrjait rezgésbe hozta. Egy felhívással képes volt a nemzeti védelembe/ szükségelt milliókat mintegy elővarázsolni, ő volt az, ki bátor és biztos kézzel vezette a nemzetet a kitűzött cél felé, mígnem az átkos gyűlölség, féltékenység és egyenetlenség őt s vele a nemzetet és a honvédelmet is a gyászos sírba nem rántotta. A Haza több nagy férfiúnak hazaszeretét, munkásságát méltatva, igy folytatta tovább beszédét: Szóljak-e még vitéz hon védőinkről ós azon csudával határos teltekről, melyet ők, a fél istenek műveltek ? midőn túlyomó ellenséggel szemben a SZÍVÓS, kitartó vitézség és rottenthetlen bátorság oly számos jelét adták, bámulatba, ejtve a világot, hogy e maroknyi magyar nép 20-szoros elemmel képes volt majd másfél évig a harcot a szerencse különböző változataival folytatni és nem egy ízben az ellent tönkre tenni. Avagy szóljak a vitéz honvéd csapatok még vitézebb s relenthetleu tábornokairól és vezéreiről, az itt nyugvó Bálori Schultz Bódogról, kinek köpenyét mintegy 17 golyó fúrta keresztül, avagy szóljak a híres strategusról Béni apóról, ki németnek s muszkának egyaránt rettegett réme volt. De hát minden dicsőségnek vau vége, igy a magyar nemzet igazügyének is vége lett. Jöttek utána szomorú napok, börtön, bakó, kötél és hóhér, siralom és gyász. Legjobbjaink, kik el nem hullottak a vérmezőn, a hóhér keze alá kerültek s szenvedtek vértanúi halált. S ki túrija meddig tart még az üldözés, pusztítás és gyász ha, jóságos nemtőnk véget nem szakit s jobb érzésre nem hangolja az akkori fejedelmet és immár általunk megszeretett általános tisztelet ós hódolatnak örvendő, dicsőségesen uralkodó I. Ferenc József apostoli királyunkat és angyali jóságú nejét a magyarok Géniuszát Erzsébet királynét, kik jobb belátás és meggyőződés után vigasztalást és enyhülést nyújtottak a sokat szenvedett magyar nemzetnek. Majd a politikai viszonyokra vetve visszapillantást, a független és önálló Magyarország éltetésével végzé beszédét. Tburner József lépett ezután az emelvényre diszmagyarban s szavallla el Petőfi «Talpra mágyarVját, mely után a dalárda hazafias dallal fejezte be a temetői ünnepséget. Lobogó alatt szép rendbon vonult az ezrekre rugó menet a Szl. György mezei szentegyházba, hol Perger Lajos plébános tartotta meg a hősök lelki nyugalmáért a gyászisteni tisztelelet, melyet a hazáért való imával fejezett be. öt óra felé vonult ki testületileg a főgymnásiumi ifjúság a tanári kar több tagjának kíséretében. A menetet 3 diszmagyarba öltözött tanuló nyitotta meg, kik nemzeti színű szalaggal ékített hatalmas babérkoszorút vittek a hősök sírjára. A Hymnus eléneklése után Baross János VIII. oszt. tanuló, diszmagyarban, égre vetett tekintettel mondotta el az ifjúság imáját mely igy hangzott: Hallgasd meg imáinkat magyarok Istene ! Reszkető szívvel tárjuk ki keblünket, remegő ajakkal rebegjük imánkat : hallgasd meg a föld nyomorult fiainak sóhaját, ne zárdd el mennyei lakodat az esdeklő szavak elől, melyek a föld porából szállauak feléd ! Ki gondol viselsz a kis virágra, s a parányi férget is atyai kezeddel vezérled, engedd magad elé jutni az igazán érző szivek fohászait. Negyvenöt hosszú év előtt szintén szálltak Feléd fohászok a magyar hazából, fohászok, melyek magukkal vitték egy fölszabadult nép régi bilincseit, fohászok, melyek milliók könnyűivel egyszerre fakadtak, s melyekben benn volt egy sokát szenvedett nemzet múltja, jelenje, jövője ! E fohászok atyai szívre találtak Nálad, mindenség Ura! Nem engedted, hogy ez árva nép a hoszzu éjszakából fényesebb hajnalra soha ne virradjon; elküldölted földünkre angyalod közül a legfényesebbet: a szabadság angyalát! A fény betöltötte e hazát kelettől nyugatig. Ragyogtak tőle a paloták, ragyoglak a kunyhók egyaránt; s az égi szikra megnyitotta minden kebelben a honszerelein lángját ; az ur, a szolga, a szegény és gazdag, a nemzet minden vallású fia egy szívvel, egy lélekkel borult le imádni a magyarok élő, hatalmas Istenét! S a nevedben így egyesült népet mára a legutolsó farsangi főtánepfóba alkalmából fekete szalonöltözetet ? Ha a szám olyan gyorsan kelepelne mint egy verseny beszélőé, ugy egy pár perc alatt elősorolnák itt annyi karikatúrát, a menynyit csak akarnók, de minthogy ezen tulajdonsággal már kurta hajamnál fogva sem rendelkezem, nem akarom las.su előadásommal annyira untatni, pedig hát ezen karikatúrák mind a mai nevelési rendszer rendes alakjai és a rendes férfias és nőies alakok azok a kivételek. A rendes nevelési rendszerben, a valláserkölcsi oktatás mellett a legfőbb feladat az, hogy a gyermekbe, akár szülei vagyunk, akár urai vagy mesterei, oltsuk be már kis korában az engedelmességet. A gyermeknek kell szót fogadnia szülőinek, nem pedig a szülő fogadjon szót gyermekének. Ha a gyermek valamit vesz a fejébe és valamit akar, a mi nem neki való, megkell mutatni, hogy ki az ur és ha siránkozás, „ajkbigyesztés, durcáskodás sőt hányás-vetés utján is akarja megszerezni, akkor sem kell tágítani, majd abba hagyja. Mert ha azonnal teljesítjük kérését, a mint gégéjének hangszállait kezdi hangolni, a kis hamis észre veszi ezt azonnal és egész Bonaparte Napóleon lesz belőle, a ki drágalátos szülőjét tetszése szerint orránál fogva vezeti. Ha a gyermek illetéktelen követe-, léseivel szemben már idejekorán komolyan helyt állunk, akkor már zsenge korában hozzászoktatjuk az engedelmességhez és vágyainak korlátozásához és megkíméljük őt ezáltal esetleges későbbi büntetésektől. Nem jó jel az, ha egy tiz sőt több esztendős gyermek oly vétségeket követ el, melyekért bűnhődnie kell. Ezt mind ki lehetett volna kerülni, ha már kora ifjúságában büntették, szófogadáshoz szoktatták és az engedelmességet beoltották volna. S/,oinoru jelenség az, ha egy atyának máiolyan gyermeket kell büntetnie, a ki már ellenszegülni merészel ós tiltakozik az atyai hatalom ellen. Mily eredményt szülhet az ilyen büntetés? Csakis elkeseredést és benső ellenszenvet. Különben a gyermekek kedélye és természete is különféle ; egyeseket soha sem kell büntetni, mert intő vagy feddő szóval is célt érünk és a testi büntetés csupán elcsüggedte teszi az ily gyermeket és keseríti, ellenijén sok gyermek erkölcsileg megromlik, ha időközönkiut, midőn a dorgaás és intés nem használ, nem suhogtatjuk gyöngéáöi) a vesszőt. «Addig hajlítsd a fát még fiatal* tartja a régi közmondás és fontos igazságot tartalmaz ez, m á r kiskorában kell nevelni a gyermeket. &z engedetlen gyermeket senki sem kedveli, de ezt az erényt már ideje korán keli beoltani a gyermekbe és ezt nem tudják, nem értik sokan. A fenyegetésekkel, nagy lármával, vagdosásokkal és ütésekkel nem tesszük a gyermeket engedelmessé. A ki azt akarja, hogy gyermekei, tanítványai engedelmesek legyenek, annak először arra kell törekedtiia, hogy gyermekei vagy tanítványai szeretettel ós tisztelettel viseltessenek iránta s azért szeretetteljesen és barátságosan, de a mellett határozottan és komolyan kelt velük bánni,, nem. szabad egyszerre sokat parancsolni, vagy üresen fenyegetőzz ni ós oly büntetéseket helyezni kilátásba, melyekről előre tudjuk, hogy nem lesznek végre hajtva, a fő elv legyen inkább kevesebbet parancsolni, de a parancs teljesítését megkövetelni, ritkábban fenyegetni a büntetéssel, de ha már megtörtént, akkor végre is hajtani. Szóval sokat lehetne ezen dologról még beszélni, de nem szándékom a m. t. k. becses figyelmét továbbra is igénybe venni, hisz a helyes érzék és belátás, sok oly hibától menthet meg minket, melyek a gyermekekre nézve végzetesekké válhatnak. Hogy a mai nevelési rendszernek — ugy amint az van hibáival együtt, hiszen tagadhatlanul sok jó dolog is van benne — nem lehetek barátja a/, bizonyos, mert mint már mondtam igen sokszor az úgynevezett majom szereteten alapszik, a melynek káros hatásait igen sok szomorú esetben láthatjuk, ha megnézünk egy ilyen elkényeztetett főn héjázó elbizakodott és engedetlen csemetét. Épen azért nagyon jó volna, ha sok szülő és nevelő fölébresztené azt az elhanyagolt paedagogust, szelíden és okkal-moddal alkalmazná, mert csak igy lehet igen sok visszás állapotnak és dolognak véget vetni. Ezzel befejeztem védőbeszédemet, melyet ezen elhanyagolt paedagogus érdekében volt szándékom tartani és minthogy lehetséges, hogy szavamnak némi hatása lesz és a m. t. hallgatóság körében néhányan kedvet kapnak ezen szerencsétlen paedagogusnak felébresztésére, félek; hogy hatását első sorban rajtam próbálnák meg, aki ennyire védelmeztem ós épen ezért inkább nem beszélek többet és szíves türelmüket megköszönve szép csendesen eltávozom. meg is segíted. Midőn az ellenség fölkerekedett, hogy a Te égi lángodat kioltsa a magyar szivekből, hogy siralmat teremtsen ismét e boldog hazában, reájuk núdilád villámidat, visszaadtad a régi erőt a magyar karokba, s az ősi vitézséget a szivekbe, ugy, hogy a merre csak a magyarok Istenének lobogói lengtek, fut ott, rohant az ellen, egy pillantásod porba, tiporta őket ! De e boldog idők hamar letűntének, magunk ástuk meg sírunkat. A diadalmas magyaron beteljesedett a régi átok : pártosság, houfiviszály törte meg erőnket ! Te ekkor levetted atyai kezedet a bűnös népről és «miut oldott kéve, széthullott nemzetünk ! . . .» A legázolt nép nagyjai elestek a honvédő csatákban, kimúllak a bitón, vagy mint koldusok, idegen földön ették a hontalanság keserű kenyerét. S a nyomorúság e napjaiban ismét csak hozzád fordultunk kimerithetlen kegyelem Istene ! Senki sem érezte saját búját, baját, egy fájdalom töltött el minden keblet: a szerencsétlen haza boldogtalan sorsa; büubáuva. hangzott milliók ajkáról: «Hallgasd meg imánkat magyarok Istene !» Azok a mártírok pedig, kik életükben vérüket ontották a hazáért, a másvilágon trónod elé borultak ós könnyhullat va visszhangozták honfitársaik imáját, hogy hallgasd meg őket, mert csak akkor hoz nyugodalmat nekik a sir öle, ha a föld, melyben nyugosznak ismét szabad leszen ! Midőn láttad, hogy a magyar valóban belátta hibáját, s tapasztalva a múltból, bizva a jövőben, az elnyomatás gyászos éveiben is egyesült erővel őrzötte meg egyet len kincsét: nemzetiségót, megszántad végtelen irgalmadban az árva népet, s a szabadulás napja felvirradt reánk ! Azóta lángol ismét szabadon a honszerelem a magyarok szivében ; uépünlckicsinye, nagyja a Te nevedben munkál a haza jólétén, s e szent munka közben a feledés írjával hegesztjük a régi sebeket. De vau egy nap az évben, midőn minden magyar szivében é föl kell ébredni e sebek emlékének, midőn visszatekintünk az elmultakra, hogy irányt találjunk a jövőre nézve, ez a nagy ünnep március 15-ike ! Kizarándoklunk a vértanuk nyughelyéhez, leborulunk a véráztatta földre és örök hálánk némi jeléül koszorút teszünk sírjukra, azután szivünk mélyéből imát rebegünk Hozzád mindenség Ura, hogy nyerjék el az itt szuuynyadók örök jutalmukat önzetlen houszerolműkért a más világon ! . . . És imánk minden szavával, szemünk minden könnyével nagy, erő's fogadást leszünk, hogy ezt a szegény, árva hazát ngy fogjuk szeretni, mint Te parancsolod uéperu Istene. Esküszünk, hogy utolsó csepp vérünkig, utolsó lehel létünkig éltünk minden peréét azon nagy eszméknek fogjuk szentelni, melyekórt az itt porladó hősök éltüket áldozták. Jöjjön el már egyszer az az idő, hogy méltán áldhasd meg ez ezredévet átküzdött nemzetet, hogy a kiömlött nemes honfivórből a boldogság és megelégedés fakadjanak hazánk terein, s legyen Magyarország már e földön is kis paradicsom és e boldogság, folytatva a Te mennyei birodalmadban, tartson mindnyájunknak mindörökkön * örökké ! Ámen. Majd a szózat eléneklése után haza tért az ifjúság. Este a «Tarkaság» helyiségében 100 terítékű bankette volt, melyen az első pohár köszöntőt Bjlieay Gyula ügyvéd mondotta. * Igen tisztelt Uraim ! Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! Magyarország újjáalakulásának 45-ik évforduló napját ünnepeljük ma! Majdnem, egy félszázad viharai zajlottak le hazánk *