Esztergom és Vidéke, 1893

1893-12-27 / 116.szám

veszne kárba és idővel ezekből oly embereket lehetne nevelni, akik vá­gyódnának az ismeretek után, akik egy alapítandó népkönyvtárnak hasz­nát tudnák venni. Addig is pedig, mig ily formán oly egyéneket lehetne nevelni, akik az olvasásra önkényt ráadnák magu­kat és képesek is volnának a könyv­tári napibiztos felvilágosításai és útba­igazításai mellett az olvasottakat meg­érteni, annak hasznát venni, a pol­gári olvasókör bevonásával, vagy épen annak mellőzésével valamelyik iskolai helyiségben a felnőttek számára va­sárnap délutánonként közérdekű fel­olvasásokat lehetne rendezni, amelyek sorát a tanügygyei foglalkozó férfiak­ból álló s e czélra alakult bizottság határozná meg. Ezen felolvasások, illetve szabad előadások megtartása sem ütköznék nehézségbe. Bármily téren mozogná­nak is azok, városunkban minden egyes szakba vágó előadásra akadna akárhány oly férfiú, a ki annak meg­tartására szívesen vállalkoznék. Tanféríiaink közül akárhány szí­vesen vállalkoznék földrajzzal kapcso­latos történelmi előadásokra, amelyek, mint érdekesek, hozzászoktatnák a népet azok látogatására, a mikor azután megkezdődhetnének a gya­korlati életben szükséges dolgokra vonatkozó felolvasások. Ezek között első helyen állanak az egészség fen tartására, a gyerme­kek ápolására s különösen az ural­kodó járványok előjeleinek felismeré­sére, azok terjedésének meggátlására vonatkozó teendők ismertetése. Ez lényegesen előmozdítaná közegészség­ügyünk javulását, mert a szülő nem várna napokig, hogy majd csak job­ban lesz a gyermek, nem kísérletezne javasasszony készítette kotyvalékok­kal, hanem felismerve, vagy legalább majd csak a kis Jézuska kezéhez jut a levél — gondolta magában a vén hiva­talnok. És a szivével gondolta. IV. Három nap múlva a külső városi pinczelakásban nagy boldogság tündö­költ. Daliás huszár bácsi érkezett s ke­reste a nyomorgó famíliát a föld alatt. Karácsonyfa volt a kezében. Uj ruha a karján és nagy pecsétes levél az ujjai közt. A kis Bandinak majd meghasadt a szive örömében. Sirva nézett a bánatos mamára és ujjongva integetett a bete­geknek. A huszár bácsi alig bírt megmene­külni a gyerekek öleléseitől. Végre meg­szabadult és igy szólott: . — Ki irta közületek azt a bizonyos levelet a kis Jézuskának? Bandika fölemelte a két ujját, mint mikor nagyon jól tudja a leczkéjét. — Hát akkor itt van felelet is. A A kis Jézuska megkapta a leveledet s azt irja, hogy ha tovább is jók maradtok, mindig fog rólatok és mamátokról gon­doskodni. Azzal elment. A boldog család most sem tudja, hogy ki volt a Jézuska levélhordója. Csak azt tudja, hogy a legnagyobb szegény­ségben legtávolabb állanak az emberek s legközelebb van az Isten. A kis Jé­zuska levele óta Laji is, Anti is meg­gyógyult s a szegény mosónő az uj ru­hában legelőször is a templomba ment, hogy a karácsonyi áldást szive szerint megköszönhesse. észlelve a veszélyes baj tüneteit, azonnal orvosi segélyt venne igénybe. Gazdasági téren is elő lehetne a nép javát mozdítani szakszerű elő­adásokkal, a fiiloxera pusztítása foly­tán nyújtandó kedvezmények s az azok igénybe vétele czéljából szüksé­ges lépések ismertetésével, aminek kapcsán a különböző adónemek és azok számítási módjával, a túlságo­san kirótt adók leírása végett teendő lépésekkel is meg lehetne ismertetni a népet, ami mellett az adózás nem épen kellemes kötelességének szük­ségszerűségét is bele lehetne vonni az előadások keretébe. Mindezzel sok tévhitet és bal­felfogást lehetne kiirtani a népből és sok károsodástól, ami tudatlansága révén éri, megmenteni. De az illető hivatalok s hivatalnokok is számos zaklatástól lennének megóva, nagy elfoglaltságuk mellett nem kellene órákat tölteni czéltalanul egyes felek eredményre nem vezető felvilágosítá­sával, mert képzelt sérelmekkel nem alkalmatlankodnának, valóságos sére­lem esetén pedig szakemberhez for­dulnának, a ki hivatalos uton keresné az orvoslást. Aki, vagy akik Jókai ünnep­lése alkalmával ily czélok valósítását tűznék ki és tennék meg a szüksé­geseket azon czélok megvalósítására, azok méltóan ünnepelnék a Jókai személyében ünnepelt eszmét, és ön­maguknak is maradandó emléket emelnének, és a nép háláját s min­denkinek elismerését vívnák ki. "CSARNOK. Éva aeterna. Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárczája. Irta: Szabó László Czudar, gyalázatos, ködös idő volt odakünn; egész nap otthon gunnyasztot­tam miatta. Estefelé végre nagynehezen rávettem magam, hogy kimenjek a cso­koládénemu piszkos latyakba. Elvégre is szükségem volt a mozgásra és szabadulni óhajtottam valahogyan nyomott kedé­lyemtől. A síkos aszfalton, ahogy leértem, épp akkor gyúltak ki a gázlángok, a miktől olyan titokzatosan derengett az a nehezen szálló sürü pára. Öt lépésnyire sem láttam benne határozottan, mégis neki vágtam, sőt kedvemre, mondhatnám, mohón szeltem utczáról-utczára véges-végig. Olyan czél­talan, inkább ösztönszerű bolygás volt az, amikor az ember alig gondolkozik. Egyszer csak, amint a suhanó ár­nyak mindegyre imbolyogtak körülem a bizonytalanul foszforeszkáló légies masz­szában végtelen változatosságban szü­lemlő és muló kontúrjaikkal bizzar játé­kot űzve, valami öseredeti bibliai han­gulat szakadt reám a maga idegenszerű, artikulálatlan érzéseivel. Mintha csak szé­dületes gyorsasággal messze-messze visz­szaszálltam volna sok ezer évek ködös homályos misztériumaiba, a forrongó formátlan chaoszba, az elementumok, a tüz és viz harczába . . . Ah, a földteke vajúdása, a genesis világa, a hatalmas geológiai evolucziók megdöbbentő korszaka volt az. Köröskö­rül tompa dübörgés, delejes kisugárzás, kavargó párák villamos sistergése, rette­netes állatok, hüllők, plesiosaurusok; sár, tüz, viz és a vizek felett az örök terem­tőerő, csittitó, békítő lebegése . . . De im, a szellő kél valahol, oszlanak a párák, a homály enged, ragyogó haj­nal pirkad és lassan-lassan ideális derű­ben úszik az édes boldogságos tájék. Az enyhe fuvalomra fényes levelű páfrá­nyok bólogatnak, nagyszirmú virágok nyílnak, fürge állatok szőkéinek, csácsogó források bugyognak és a középen a har­matgyöngyös, bársonyos pázsiton fű, fa, virág szerelmes illatát mámorosan szívja magába az első ember az ö káprázatosan remekszép asszonyával együtt. És . . és ettek a tiltott fának gyümölcséből. Mert ha ezer halálnak halálával halnak, akkor is elbódul az a férfi a tüzvérü, észbontó asszony csábos hívására. Hiszen nem volt köböl. Vége. Dörgés hallatszott, felhangzott az ösátok s az ember eszét, paradicsomát mindenét elveszité a csábos esztelen asszonyi állatnak miatta. * * * A zörgésre föleszméltem. Hát látom, hogy a Central előtt vagyok és az óriási tükörüveg mögött ugyancsak kopogat valaki felém. Nem kellett soká gondol­koznom, karakterisztikus mokány vidéki dzsentri arczára rögtön ráismertem. Szeg­heö Bandi volt, az én régi kenyeres pajtásom. Persze, hogy beljebb kerültem sőt Bandinak határozottan megörültem. Most már bizonyos voltam benne, hogy a veszni indult napot legalább is tűrhe­tően fogjuk befejezni. Bandi is igy gondolkozhatott. — Csakhogy már egy ismerősöm, szólt kitörő enthuziazmussal kezét nyújtva. — Hát te az égből pottyansz egy­szerre a régi tanyára, kérdem kíváncsian. — Nem az, csak Somogybó'. — Tudod-e pajtás, hogy száz esz­tendeje nem láttalak már I — Azaz: minusz kilenczvennyolcz. Szóra szó következett, Bandinak csillogott a szeme a konyaktól, éppen beszélő kedvében volt. A mi két év óta összegyűlt benne, azzal mind elöhuzako­dott. Nagyon sajnálta, hogy itt kellett hagynia ezt a könnyű, szilaj fővárosi életet. Nekem eszembe jutott kérdezősködni a Ledényi Pista felöl. Az is somogyi ember. Bandi láthatólag elborult. A Ledényi Pista, szólt szánakozó hangon, annak szegénynek befellegzett. E hirre nem voltam elkészülve. Bandi kiolvasta a szemből a kíváncsisá­got; rendelt még konyakot s közben el­mondta a Pista baját. * Hát emlékszel-t még, kezdé, micsoda furórékat csinált Pista ugy két eszten­deje, valahányszor végig sétált a váczi­utczán azzal a tűzszemü remek leánynyal. Nó, hogy az ördögbe ne I Istenemre, remek teremtés volt, mintha csak egye­nest a Olymposzról jött volna az aszfaltra vendégszerepelni. Aztán volt ízlése, tu­dott öltözködni, akár egy nizzai kaczér márkinö. Természetesen, irigykedtünk, bolond szerencséje van a Pistának. Az­tán szerfelett érdekelt a dolog, a leány nem volt a soczietásból, kezdtük firtatni a regényt. Hanem nehezen ment, a Pista néhány nap alatt tökéletesen beleszédült a tüzes szemekbe és mindenkit leszurás­sal fenyegetett. Hiszen tudod, hogy járt a kis Berkovics Tádé. Calderóni előtt végig monoklizta a leányt, hát olyan nyaklevest kapott, hogy egy hétig in­gyen harangoztak a fülében. Ráadásul a koponyájára még egy mesteri vágást, hogy meg ne sántuljon. No, hanem any­nyit mégis megtudtam, hogy a leányt Leontinenek hívják; a vezetékneve mel­lékes, valami német hangzású, a német szóba pedig beletörik az én szittya nyel­vem, hát meg sem jegyeztem. Aztán lassankint kiszimatoltam azt is, hogy jutott Pista a leányhoz. Érde­kes dolog ez, fiú, hallgasd csak. Pista abban az időben többnyire otthon tartózkodott. A szomszéd kaszná­rék Miczikéjét pedig hazahozták a zár­dából. Helyes kis szőke czicza lett be­lőle. Azután a Miczikének meg a Pistá­nak is van egy tuczat tanteja, nénérn­asszonya meg tudom is én, mije. Ezek addig-addig szirtek ö'sze a levet, a mig ki nem sütötték, hogy a Pista és M ­czike egymásnak teremtődtek, hadd pár­tolják hát egymást az élet utain. Száz szónak egy a vége, a Pista gyerek vala­hogyan hajlott a szóra; elvégre is, mint mondám, Micziké helyes kis czicza volt, a kivel egészen okosan el lehetett ját­szani. A rokonság minden előkészületet megtett már az eljegyzésre, csupán a Pis­tának kellett még a jegyajándékot be­szerezni. E czélból feljött a fővárosba, megszerezte a megszerzendőket s estére elment az operába. Azt hiszem, a Hugo­nottákat adták, különben ez is mellékes, mert a Pista nem hallott, nem látott be­lőle semmit. Kíváncsi volt az uj Valois Margitra, roppant reklámot csaptad a la­pok neki. Hát amint előkészíti a látcsövét, látja ám, hogy a szomszédnője leejti a csokrát. Természetesen Marechal-Niel vagy legalább is Bourbon-rózsák lehet­tek, a mint azt minden valamire való novelletteben r.tegolvashatod. Érdemes volt fölemelni. No hát a Pista fölemelte. A szép szomszéd hálásan mosolygott és hogyan, hogyan nem, addig mosolygott, mig a Pista szépen visszarakta tokjába a látcsövet és meg volt fogva. Énekelhe­tett már miatta Vaiois Margit, kivághatta a magas c-t Broulik, exczellálhatott a balett, többé nem tudta, mi történik a színpadon. Előadás utánig annyira jutot­tak, hogy engedelmet kért Leontine aty­jától a hazakisérhetésre. Két hét múlva pedig a jegyajándékot Miczike helyett Leontine kapta meg. Szegény Miczike! egy kicsit uespe­rált, egy kicsit érzelgett, aztán hozzá­ment az uradalmi ispánhoz. Azt mond­ják, elég jól élnek és már nagyban re­ménykednek a — gótyában. A tanteok pedig, mit tehettek egye^ bet, hajba kaptak. Itt Bandi szünetet tartott, mialatt a pinczér ujabb konyákat hozott. De már most átmegyünk a törté­net sötétebb oldalára, folytatta újra Bandi. Pista tehát hazavitte asszonynak Le­ontinet, körülbelül engem is akkor hív­tak haza. Az öregemet nagyon megtá­madta a köszvény, szüksége volt vala­kire, a ki a gazdaságban rendet tartson. Hej, pedig de nehezemre esett innen el­szakadnom. Közel laktunk egymáshoz s igy több­ször átmentem a Pistáékhoz. Akkor kezd­tem kiismerni azt az asszonyt, ha ugyan egy asszonyt egyáltalán ki lehet ismerni. Egy cseppet sem csodálkoztam, hogy a Pistát ugy el bolondította. Varázs lako­zott annak minden porczikájában, észvesztő csáb minden mozdulatában. Ah, fiu, ilyen­nek egy szerelmes, mámoros ölelése I . . Elég az ahhoz, a menyecske szép, temperamentumos volt és szerette a tár­saságot, mint minden városból szakadt asszony. Mi sem természetesebb hát, mint hogy az őszi vadászatokon Pistánál tar­tottuk a főhadiszállást. Tudod, kerül olyankor vendég, mint a polyva, innen­onnan, a megyéről, a fővárosból, a meny­nyi csak kell. Persze többnyire csak koczavadászok, a kik tömérdek puska­port fogyasztanak és a nyul helyett a vizslát lövik meg. Akadt a kompániában egy ulánus főhadnagy is, a százada a szomszéd fa­luban feküdt akkor éppen. Szép sugár legény volt, abból a fajtából, a melyik ellenállhatlan a nők szerint. De mi is szerettük, mert gáncs és félelem nélküli gyerek volt és hamar közénk szokott. No, az asszony körül kissé tán többet forgolódott, mindazonáltal az illendőség határán sosem lépett túl. Az ördög hitte volna, hogy hiba van a kréta kürül. Valamelyik nap ugy terveztük, hogy a mi pinczénkben egy kis vadászlakomát csapunk. Ott volt a Pista is. Tudod, ná­lunk ilyenkor mi a divat? Inni kell, ha törik, ha szakad. Hát én szép sikerrel forszíroztam a dolgot. Legelsöbben Ber­kovics Taddus adta be a derekát, azu­tán a többi. Csak Pistával nem birtam meg Miskovszky val, a föhadnagygyal. Pistát még értettem, ö fiatal házas tar­tózkodnia kell, hanem, hogy a lengyelt mi lelte, nem tudtam magamnak meg­magyarázni. Boszantott nagyon, máskor versenyt ivott velünk s most egyszerre megköti magát. Mikor már az egész kompániát az asztal alá ittuk s csupán mi négyen ma­radtunk rendületlenül: Pista, Miskovszky, én, meg a gimnazista öcsém — a ki ugyan szívesen berúgott volna, ha en­gedem — csak feláll Miskovszky és sza­badkozik. Neki mennie kell, mert holnap jön az ezredes inspicziálni. — A manó vigye az ezredesed I mondom neki, csak le nem ütteti a fejed. — Azt nem, mondja ő, hanem a husz napí szoba árístom sem éppen kis Míska. Szóval, nem lehetett kapaczitálni. Magára vette köpönyegét, lóra ült és elvágtatott. Mikor visszamentünk a többiekhez, az öcsém egy összegyürött papírszeletet mutatott nekünk. Azt mondta, a főhad­nagy úr köpenyéből hullott kí. Rá volt írva szép vékonyas asszonyi vonásokkal: Miskovszkynak. Pista átvette, megnézte, hirtelen ki-

Next

/
Oldalképek
Tartalom