Esztergom és Vidéke, 1893

1893-11-15 / 98.szám

ESZTERGOM és V1ME ,•' ** * * * ******* * * -> * * *.'*•//*'•*•./*•/,*•.'*•//*//*//*•/.'*•//*//*,'* * * :*.•*.• VÁROSI ES W^p

IrTf ERDEKE INK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként háromszor: í í Hirdetések: í | szerdán, pénteken és Vasárnap. j Szerkesztőség és kiadóhivatal, j { Előfizetési ár: S hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos | Bélyegdij 30 kr. | | Egész évre - . . . . . 8 frt — kr. | éS magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek éS 1 Magánhirdetések négyzet centímci're'i kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. | í Fél évre 4 „ — „ i reklamálások küldendők : • í Hirdetésmínimum bélyegdijjal együtt i frt »o kr. 5—10-szeri hirdetésnél g ^ Neeved évre 2 í í M

°loi «—*o-szorinál 15°J 0

, egy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli £ f Egfhónapra ! i '. *. - J 70 J j Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). j <*-*W»u. n

*\

0 engedj. 1 I Egyes szám ára — „ 8 „ | | Nyi|tlér SOra 2Q kp> \ ******««--*^^ mW 32. telefonszám. "WW fr-H^w^ Huszonöt év. Esztergom, nov. 14. Rövid perez a mindenségben, egy csepp az Örökkévalóság tengerében, de egy városban már számot tesz, egy embernek hosszú idő. Mennyi f«rv hiúsul meg huszonöt év alatt, mennyi álom foszlik széjjel, mennyi jóakarat semmisül meg. Uj generáczió nő ez alatt az idő alatt a régi helyett; a gyermekkor gondtalanságát az ifjúkor álmai, a férfi törekvései, jó- és balsikerei váltják fel, majd az aggkor csöndes nyugalma. Huszonöt év! Elrepül észrevétlen az ember feje fölött, daczára annak, hogy hány örömet, rá keserűbb csalódást érünk, melyet ismét a megnyugvás, a kiábrándulás követ. Tarka kaleidoszkóp a visszapillantás, czifra rendezetlenségben mutatja az élet fordulatait, az Öröm mellett a gyászt folytonos változatban. A közpályára lépő ifjú tele reményekkel áll be a közönség vezetőinek sorába, küzd ábrándozva arról, mennyi jót lehet művelni egy kis jóakarattal rövid pár év alatt, mennyi elismerést víhat ki jó szándékával, igyekezetével. Ábrándjai teljesülnek is jó részbén, az elismerés Az Esztergom és Vidéke tárczája. JJusz eV mulVa! Midőn illat, mámor terhelt Csendes, nyári éjjelen — Bohón töltött perczek után Válnunk kellett édesem. Révetegen szett ekintél, Szemed könnye megeredt S híjába sügtam kába fővel: — Ne sirass meg engemet! — Én zokogtam, te zokogtál Olyan fájón, igazán, , Pedig inkább felkaczagmmk Kellett vón* e perezbe t'án Midőn újra láttuk egymást Husz keserves év után, Sápadt arczczal, tört szemekkel A temető kapuját: — Némán kérdők : vájjon ö az ? Ez a sápadt tört alak ?! S elfeledtük, hogy mi történt A husz, hosszú év alatt. S felkaczagtunk mind a ketten, Olyan szívből igazán — Pedig a husz elveszett év . . . Könnyeket kért volna t'án ? ! Ludovicus. Astarte. Csodálatos, hogy manapság hat hó múlva minden özvegy asszony egyforma. követi tetteit, tekintélylyel veszi körül személyét; hanem nagy áron. Jó szerencse, hogy csak egyik-másik törekvését nem követi az a siker, melyet a ráfordított munka megérdemelt volna, jó szerencse, ha emberszeretetét, a nemes szivek ez ismertető jelét el nem veszti, ha fennkölt gondolkodását megtudja ez idő alatt őrizni a közélet apróbb-nagyobb küzdelmei között. Átvonul városunk legújabb történetén azok szelleme, kik azt nem megírni, de megcsinálni segítettek. Kimagaslik alakjuk, köréjük csoportosulnak az ujabb kor eseményei bevilágítva tehetségük fényétől, áthatva szeretetük melegétől. Látjuk törekvéseiket szülővárosuk érdekeinek előmozdítására, igyekezetüket tekintélyének emelésére, fényük megtartására, vagy Öregbítésére; pedig mily drágán kellett lépésről-lépésre előrehaladva elfoglalni a tért, melyet a közöny vagy rosszakarat tartott elfoglalva. Hány eszmét tettek tönkre ezek, melyeket oly gonddal, oly körültekintéssel ápolt; fájt nemes szivének látni, hogy vesznek el legkedvesebb gyermekei, melyek az ő véréből valók, de melyeket felnevelni Bájos és elragadó, akár egy ókori istennő és telhetetlen, mint Moloch maga. Nézzük csak . . . I. Nemes szöpöltei és zalabéri Zalabéri Simon meghalt. Meghalt ép úgy, mint más közönséges ember, ágyban. Talán kevesebb gondot vitt magával, mint mások, mert a szöpöltei és zalabéri birtokot hamarosan elúsztatta, ami 'adósságot pedig hátra hagyott, azon törte más a fejét. A felesége alig tudott a sírástól szólni. Nem akart hallani semmiről, még az új gyászruha csábjai sem ébresztették fel hiúságát. De ez csak addig tartott, mig a koporsóra rászegezték a födelet. Mikor künn állott a ravatal az udvaron, özvegy Zalabéri Simonné csak szepegett a sok sirás után. Szemei be voltak esve az átvirrasztott éjszakától, haja mesterkélten ziláltnak látszott, arczán pedig ott fehérlett a rizspor, mi még ingerlőbbé tette a puha bársony arezot, Az özvegy szebb volt, mintha bálba készült volna. Mig a pap és a kórus százszor hallott, százszor megunt gyászdalokat fujt, addig Laura zokogott, ugy, hogy egész vizes lett a zsebkendője. A könny, a nehéz tömjénfüst elnyomta a rajta levő heliotrop illatát. A nagy közönség, mely mindenkit megajándékoz részvéttel, hol szép, czifra temetés van, aggódva sugdosott. — Szegény asszony 1 . . . Hogy meg van törve .... Nem éli túl I Azalatt Laura már ujabb hódításon az idők és a környezet mostohasága miatt nem tudott. Sok a küzdelem a magánéletben is huszonöt év alatt; kétszerte több annak, ki közpályára lép, de tízszeres azé, kit kiváló egyénisége oda emelt, hol az emberek egy körének élén áll, mint vezető. Magánember kárpótlást keres bajaiban családja, barátai körében, hol feledést talál, a közpályán haladónak elégtételt ismét a közélet kell, hogy adjon az itt szenvedett sérelmekért, pedig több tövis terem ezen az uton, mint virág. A magas hegyen jobban ki van téve az ember a rágalom, a rosszakarat hideg fuvallatának, mint lenn a völgyben, hova csak szellője ér el; ámbár az is igaz, hogy a kelő nap — az elismerés — első sugara is a közpálya legtetején állót éri. Polgártársaink szeretete környezi a férfiút, ki városunk ügyeinek élén áll; ki aggódó szemekkel őrködik, honnan jő a veszély a város érdekeit, előremenetelét fenyegetve; ki első mindig küzdeni a veszély ellen s utolsó, mikor az elért sikerből részét kinek-kinek ki kell venni; kinek huszonöt év óta az legfőbb életgondja, hogy a város, melynek vezetését poltörte a fejét. Az pedig könnyen megy a nőknél, ha szép fehér arezuk, s nehéz selyem gyászruhájuk van. Az egyik jói kiemeli a másik előnyeit. Neki volt mindakettö .. , Laura gyalog ment a koporsó után az első sarokig. Ott látta meg először Ákos Jenőt. II. Sokáig nagyon szerették egymást. Csaknem tiz hosszú hónapig, egy hoszszú estéjú a telet is beleértve. Már pedig ez szép idő még a házasfeleknek is, hát még nekik .. . Jenő nem egyszer vetette fel a kérdést: — S mondja édes, meddig fog még szeretni ? Olyankor az asszony örömtől csillogó szemekkel borult rája, s reszkető hangon, önmagától is félve súgta: — Örökké. A férfi ilyenkor megcsókolta és ő látszólag nagyon boldog volt. Nem úgy Jenő. Az eltelt idő, a lassanként hűlni kezdő asszonyszív felkeltették benne a kétkedést; olyan spleen-féle fogta el, mintha érezte volna, hogy Laura nem szereti már oly melegen. S akkor leült a sarokba, s töprengve beszélgetett önmagával. —• Vájjon van-e okom arra, hogy ne higyjek, jogom arra, hogy hűséget követeljek ? kinek fogadtam én azt ? Senkinek. Miként követeljek én cserébe valamit, amit még én sem adtam ?! . . . Az asszony sokszor elsúgta nekem azt a színpadi „sírodig szeretlek"-et, de mindig oly lassan mondta, mintha a megbánás gártársai bizalma az ő kezébe adta, minél többet nyerjen tekintélyben s minél előbbre jusson az anyagi boldogulás útján. Huszonöt év óta, mióta a város szolgálatába állott, szivének melegével táplálja, tehetségének erejével támogatja az eszméket és törekvéseket, miktől reméli, hogy szülővárosát, bár csak egy lépéssel is előbbre viszi a jóllét utján. Huszonöt éve annak, hogy négy ifjú férfiú lépett a városi tisztikar sorába telve reményekkel, munkakedvvel és akarattal városunk javát előmozdítani. Azóta önzetlenül fáradtak a közjó előmozdításán, holott mi még csak az anyagi gondoktól sem mentettük fel őket. Reményeiket azóta már jó részben elvesztették, munkakedvük, akaratuk változatlan most is s azt is nekünk adták: a mi javunkon munkálkodnak. Fizessünk meg nekik, ha mással úgy sem birunk, a legszebbel: az elismeréssel! —kyVasárnapi felolvasások. Mióta a leghumánusabb törvény : a vasárnapi munkaszünet kötelezővé tétetett, egyik legnagyobb emberbaráti kérdéssé nőtt meg, hogy a munördöge leragasztotta volna nyelvét belső láztól kiszáradt szájpadlásához. Vagy tán lehet, azért tevé csak úgy ezt, hogy valamikor meg is esküdhessék az ellenkezőre. Vagy csak azért, hogy ő maga se halja meg! Mikor végét érte az efféle filozofálás, egész napját elrontva látta, minden csak ingerelte. Legjobban pedig az, ami máskor legnagyobb örömére volt. A már elhangzott „örökké" nem czikázott lelkén keresztül. Erezte, hogy a nyugalom, mely szivében honol, a kihűlt világ fagyos jégpánczélja. Aligha is fog többé felolvadni. Nem ült le bölcselkedni a legyeknek, hanem erőteljesen szólt a nőre, ki lusta kanári madarát készült etetni. — Laura 1 — Hallom, édes. — Mondok én magának valamit, azt hiszem örömet szerzek vele mindkettőnknek. — Nos ? — Váljunk . . . Az asszony fehérebb volt, mint az ura temetésén. Szemei rémületes gyorsasággal forogtak üregeikben, kezeit ijedten szorította ökölbe ... A kis kaná/i hangos surranással rebbent a kalitka másik oldalára. — Hát ezt érdemeltem én meg ? I — S az asszony utolsó eszközéhez nyúlt; sirni kezdett. Jenő majdnem elérzékenyedett, mert érezte, hogy tiz hónapi forró szerelem után még is csak nehéz a válás, ha mégannyira óhajtja is azt szivünk. De tartotta magát.