Esztergom és Vidéke, 1893

1893-10-29 / 91.szám

ESZTERGOM és ÍIDEEE I • í VÁEOSI ÉS HEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. t > I Megjelenik hetenként háromszor: \ f Hirdetések: ^ | szerdán, pénteken és Vasárnap. f Szerkesztőség és kiadóhivatal, f HÍvataios hirdetés i szótói íoo SZ

ói

g 75 kr., íoo-tói | I 1 hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos f 200-ig 1 frt 50 kr., 200-tól 300-ig 2 frt 25 kr. f Előfizetési ár: | és mag

ánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és \ Bélyegdy 30 kr. | í Egész évre . . . . . . 8 frt — kr. \ reklamálások küldendők: í ,, . í \ Fél évre . ... 4 — ^ CKICUIÍCUCUJUK. KUIUCUUUR.. ^ Magánhirdetések megállapodás szerint. ^ | Negyed évre . . '. . . '. 2 — ]] \ Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). f- | % Egyes szám ára — „ 8 „ \ *• ' Nyilttér sora 20 kr. | fi^wMNM^^ ge~ 32. telefonszám. *W f^^j^J*^^ Kisdedovók. Szoktunk dicsekedni vele, hogy tiz-tizenöt év óta milyen rengeteg sokat tettünk a közoktatás érdekében. S tény is, hogy népiskoláink, viszonyítva az alkotmányos aera megnyílta előtti állapotokhoz, legtöbb helyen elég örvendetes haladást tüntetnek fel. Ez kétségtelenül a társadalom érdeme, mely főleg az egyházak keretében buzgólkodott a népoktatás ügye mellett. A népiskolák száma jelentékenyen megszaporodott, a tanítás közelebb jutott az európai színvonalhoz, egy szóval, útban vagyunk ahhoz, hogy elemi oktatásunk minden tekintetben megüsse a mértéket. Ehhez azonban mindez ideig hiányzik egy feltétel, hiányzik úgyszólván az az alap, melyre sikerrel lehetne a közoktatás épületét fölemelni: nincsenek kisdedóvó intézeteink. Igazán bámulatos dolog az, hogy a magyar társadalom, mely a közoktatás ügye iránt oly áldozatkész érdeklődést mutat, mindeddig oly keveset tett kisdedóvó intézetek felállítására. Az országban alig van kétháromszáz kisdedóvó intézet, azok közül is több csak tengődik. Pedig a sikeres elemi oktatásnak úgyszólván nélkülözhetlen föltétele az az előképzés, melyet a gyermekeknek a kisdedóvó nyújt. Nálunk a lakosság túlnyomó többsége földmiveléssel foglalkozik, s nagyon kevéssé ér rá, de meg keveset is ért hozzá, hogy gyermekeit okosan nevelje. A fiu, vagy lány felnő 7—8 éves koráig, akkor a szülei, mert muszáj, beadják az iskolába. Csoda-e, ha ez a gyermek vásott, fegyelmezetlen s jóformán képtelen a tanulásra. Mennyire mások lennének az elemi iskola növendékei, ha azok előbb az óvodából kerülnének oda. Igaz, hogy a kisdedóvó intézetben rendszeres tanulásról még szó sem lehet, de igenis, van szó nevelésről. A gyermek megszokja a tanítói tekintély tiszteletben tartását, a rend és fegyelem többé nem lesz rá nézve nyűg, melyet minden kínálkozó alkalommal lerázni törekszik, hanem cselekvésének a szokás által természetessé vált kerete, s végre értelme is pallérozottabb lesz, s a tanulás nem merőben uj, tehát nem is anynyira fárasztó és riasztó foglalkozás. Es ez nem csak azt jelenti, hogy a gyermek egy-két évvel korábban jut el ugyanarra az eredményre, mert a kisdedóvó hiányát a népiskola sohasem pótolhatja. A 4 - 5 éves gyermek könnyebben kezelhető, sikeresebben szoktatható, mint a 7—8 éves. Ebben már vannak megrögzött hajlamok, amaz még alakitható, a mivé tetszik. Bizonnyal a kisdedóvó intézetek paedagógiai szempontból kiváló szerepre hivatvák, arra, hogy a népiskolát képesítsék feladatuk betöltésére: magában egész s az életben használható tanítási eredményre. E paedagógiai előny mellett ott van még egy másik, nem kevésbbé fontos is: a gyermekek egészségének megóvása. Vajmi kevés szülő van olyan, a ki egész nap ügyelhet,gyermekeire. A legtöbbet a kenyérért való munkálkodás elvonja gyermekei felügyeletétől, s azok csinálhatnak, a a mi nekik tetszik, innen van aztán a gyermekek közt a nagy halandóság; oly ijesztően nagy százalékkal ezért szerepel a vizbefulások, megégések s. a. t. száma. E bajon is sep-iteni van hivatva a kisdedóvó intézet. S végül ott még egy momentum, melyet nekünk magyaroknak soha sem szabad szem elől téveszteni: a nemzetiségi momentum. A kisdedóvó intézeteknek határozott missziójuk van a magyarosítás körül. Az a kor, melyben a gyermek a kisdedóvóba kerül, a legalkalmasabb arra, hogy nyelvet játszva lehessen elsajátítani. Nincs ott szó kényszerről, az anyanyelv elrablásáról, a nemzetiségi veszekedők frázisai értelmüket vesztik azzal a ténnyel szemben, hogy az idegen ajkú gyermek fáradság nélkül hozzájut az állam nyelvéhez, a magyar nyelvhez, s különösen ott, a hol a lakosság vegyes ajkú, s ennélfogva a gyermekeknek egymás közt való érintkezése is magyar nyelven történik, különösen ott, mondom, a kisdedóvó biztos eszköz a jövendő generácziók magyarosítására. S mind ez az előny, s mind ez a haszon aránylag csekély áldozattal érhető el. Egy falusi kisdedóvó intézet évenkint 5—600 írtból fentartható, s az első berendezés is kevésbe kerül. Hanem persze ehhez is alapot kellene teremteni. E czélra talán jó volna az iskolás kötelezettség elmulasztása folytán behajtott bírságokból csinálni oly kisdedóvó alapot, melyet tánczvigalmak, felolvasások s. a. t. jövedelmeivel lehetne szaporítani. Az Esztergom és Vidéke tárczája. Nem szól a dal . . . Nem szól a dal a puszta öszi tájon, Erdő, liget most néma hallgatag, S a méla csend hogy annál jobban fájjon, Könnyez az ég, sir búsan a patak. A hervadás, enyészet hüs ködébe' Nem nyit virág a sárga lombokon : Dal, szerelem, virágnak vége, vége, Kihalt a táj, a mező puszta rom. Mégis mi az, hogy lelkemet nem bántja A méla csend, a hervadás, halál ; E némaságot szinte ugy kívánta, A vig danát, a zajt megunta már. El-elmerül lelkem a messzeségbe, — Tavasz, virág, ilyenkor elhagyott; A csalódás reményeim letépte, Nem érdíkei a hold s a csillagok. Vágy, ábránd, tündérálom mit sem ér, Nem csüng ezen a fásult képzelet: Az élet terhe, gondja — a kenyér A napi kérdés most ezek helyett. Csak mosolyogj te bágyadt őszi nap rám, Fáradt lelkem megért, szeretet, köszönt. Oh — jól esik a mult idő tarlóján Böngészni hervadt emlékek között. Bánat, öröm megférnek most már szépen. Az nem kinoz, ez nem kaczag, nevet: Nem érezem, hogy van pokol, vagy éden, Egekbe törő vágyim nincsenek. Mit a tavaszban, nyárban nem találtam Mosolygásodban enyhülés, vigasz ; Mosolyogva szenvedni megtanitasz, Békét talál a sziv a hervadásban. Kele György. Egy arany. Irta : MÁJECZKY JENŐ. Elvesztettem utolsó garasomat is. A bankár lassú, monoton hangon kiáltotta ki a nyerő kártyáját s a croupier gereblyéje utolsó négy ezüst ötfrankosomat is besöpörte. Kábultan, kimerülve emelkedtem fel székemről, fogtam kalapomat s hosszú köpönyegembe burkolózva elhagytam a játéktermet. Künn hideg, havas idő fogadott. Neki indultam a kis város szűk utczáinak s agyam annyira tele volt még a lefolyt játék eseményeivel, hogy lábaim czéltalanul vittek a frissen esett, magas hóval borított utczán. A házsor mellett gondolataimnak magamat átengedve jó darabon haladtam már igy, midőn hirtelen puha tárgyba botlottam meg. Megállottam s a szemközt pislogó utczai lámpa gyér világánál kutatni kezdtem az akadály okát. Szánandó, megható kép tárult elém! Egy kapualjba meghúzódva kis koldusfiu nyugodott itt, ki észrevétlenül s elhagyatva e késő éjjeli órában itt vélt oltalmat találni a hideg ellen. Szép szőke feje a puszta, hideg kövön nyugodott, kinyújtott lábait félig befedte már a szállongó hó s kacsóit keblén összekulcsolva, szánalmas képet nyújtott e szegény, elhagyott lény. Rongyos, fakult kalapja mellette feküdt a hóban, mintha csak azon czélból tette volna a kis nyomorult, hogy álma alatt is találkozhatik könyörületes lélek, ki nagy nyomorában csekély alamizsnával megszánja. Tanácstalanul szemléltem néhány perczig a kis fiút s épen távozni akartam már, hogy kis életének megmentésére az éjjeli örséget segítségül hijjam, midőn figyelmemet egy fényes, csillogó tárgy vonta magára. — Hirtelen lehajoltam, a kis fiu kalapjának szurtos mélyében egy aranyat pillantottam meg. Oda megyek az utczai lámpához, megforgatom, nézem, nincs kétség, — valóban egy arany. Gyorsan megfordulok, fel akartam ébreszteni a kis nyomorultat, tudtára adni nagy szerencséjét, átadni drága alamizsnáját, de hirtelen vad, őrületes rohammal lepett meg játékszenvedélyem s a játékosok babonája azt súgta, hogy ezen arany nagy szerencsét hoz reám. Sokáig tusakodtam: itt hagyjam a szegény koldust, gyámoltalanul, kitéve a megfagyásnak, kiraboljam, megfosszam utolsó reményétől is? Elborzadtam magam is ez undol: tettől, melylyel a legaljasabb gonosztevők fokára sülyedek. Mellem zihált, forró agyamban kuszált gondolatok váltakoztak, rossz démonom ismét előfogott: „Siess ne habozz, a játéktermet még nyitva találod, ott vár a szerencse reád 1 Ördögöm győzött, őrülten kezdtem rohanni vissza, görcsösen szorítva markomban az aranyat. Még javában folyt a játék, a korong gyorsan forgott, a bankár épen osztani kezdte lapjait; oda vetettem aranyomat, lapomat átvettem s izgatott kinos várakozással kisértem szemmel a korong forgását. Végre megállt I Vörös szin I Nyertem 1 A bankár lassan elém olvasott tizenegy aranyat. Oda vetettem újra, nyertem, folyton nyertem I Előttem káprázatos, csillogó fényben ragyogtak a felhalmozott aranyok, felzaklatott bensőm csillapodott. Csak rövid ideig még megyek azonnal, felköltlek kis nyomorult fiu, gazdaggá teszlek, csak rövid ideig még. Istenem, ha megfagy, nyomorult, hitvány rabló vagyok. Kinos gyötrő gondolataim ismét előfogtak, öntudatlanul raktam s nyertem sokat, igen sokat. A zöld posztón nagy halmokban hevert már az arany, önkívületben toltam ismét be a legnagyobb garmadát s ismét nyertem. A bankár leborította a korongot, a bank kiürült, mára vége a játéknak. Gyorsan felkeltem, tele raktam mindenemet a nehéz aranyokkal, indulni akarok, felébreszteni szerencsém okozóját, jaj, de az arany súlya lenyom, nem enged, újra és újra lehanyatlok székemre s kinos erőlködésem, vergődésem mind hasztalan, nem mozdulhatok, agyonnyom becstelen kincsem, jaj! Erős kéz rázza meg vállamat, felnyitom szemeimet: a teremőr áll előttem. — Uram! méltóztassék más helyet választani nyugvására, — a termet már bezárjuk. — Mi, mit beszél? Micsoda? Hol van a kis fiu, én gazdag vagyok, nézze itt a sok arany! Zsebembe nyúlok, aranyaimat kere-