Esztergom és Vidéke, 1893
1893-09-28 / 78.szám
1111 •~ — 7 ~"f VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE* * MÉGJWMSNIK IHíTENKINT KÉTSZER : ^ . _ _ • ' . HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZ vAoSfljSlöZ 828* ° '' HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szói* 75 kr 100,, hova n lap ««!)«ni lesxét JlM« közlemények küldendők. tó1 2ü(,i « 1 frt 1° ' ír '^°: j t í ? l I 30 °i 8 2 frt 95 k,v K L(") E1 2KT ESI A R: — J ' 1 3' e S DL J ^0 RkéM évre - - - 6 frt - kr. K '-M-M ' 1 * L : MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodna szerint legjutányosabPé'l évre a f r t - kr. M*HIKNYl.Tj8lt 882, baa köaölielr.ck. Neved évre - -- -- - 1 fit őO kr. hova Inp liivafa'os os m«gaii hirdetései, a uy i lt térbe szánt küzleEqV SZálll ára 7 kr. utjíöyek, fl^lé^iútf én reklamálások inlézendök. NYILTTÉR sora 20 kr. # il _ 9 |C 27. Telefonszám. ~1ffl e _ # (agy.) Beszélünk egyes társadalmi osztályokról, hogy tegyünk érdekükben valamit; ilyenkor ezeket a szánandó lényeket, akik aggasztó helyzetben élnek, elnevezik a társadalom „mostoha" gyermekeinek. Átvitt értelemben alkalmazzák e/.t intézetekre, egyesületekre és ezek ügyeire is. Ha mi azt mondhatnók, hogy a lelencügy a magyar, társadalom „mostoha" gyermeke, igen jó volna. De nálunk még nem vitte többre az örökös tervezésnél ; sem a terveket nem adoptálta a törvényhozás, sem a humanizmus nem fogadta eddigelé a lelencügyet még mostoha gyermekévé sem. Pedig akkor, midőn a nemzet a reformok útján halad, előre fennen lo~ hogtatva a modern kultúra szövétnekét, talán alkalomszerű volna bele világítani abba a sötétségbe is, amit nálunk úgy hivnak, hogy lelencügy. A liberális haladás hiveinek zászlájákra kellene irniok a humanizmust is, és midőn az irgalmasság cselekedeteit gyakoroljuk betegekkel, aggastyánokkal, gyermekekkel, koldusokkal, épkézláb rabokkal : talán lehetne azokra is gondolnunk, akiket csecsemő korukban kitaszított a világba egy-egy lelke Jen anya. Szegény lelencek! Sajnálnunk kell őket, már azért is, hogy ily átkozottan barbár hangzású, rossz magyar szóval nevezzük és külömhöztetjük meg azoktól, akiknek volt, vagy van apjuk, anyjuk. Emberi érzésből kivetkezett anyák, kiknek nincsen annyi lelkierejük, hogy elviseljék a világ előtt a szégyent, erényükön a szeplőfoltot, melyet önmaguknak szereztek : eldobják a csecsemőt maguktól, kiteszik az utcára vagy temp'om-ajtóba, hogy az emberek irgalma nevelje íel azt a nekik gyűlöletes, nyomorult porontyot. Lelkiismeretük talán visszaborzad attól a szörnyűséges bűntől, melyet gyermekgyilkosságnak hívnak. A kitett csecsemőt aztán a rendőrség veszi gondozása alá, ha nem akadnak könyörületes emberek. A község, melynek illetőségébe tartozik az ártatlan kisded, kiadja dajkaságba. Itt aztán nevelik. Ha éhen nem hal és agyon nem ütik, akkor fel is nő. Ismerjük, hogy a dajkaságba vállalók mily hivatásosan űzik az angyalcsinálást. A kis porontytyal két rossz eshetnék meg : először az, hogy a rossz táplálék ós alávaló bánásmód következtében meghal. Ez a kisebbik rossz : a kisdednek nincsen vétke még, az égben egy angyalkával több lesz. Sokkal roszszabb reá nézve az, hogyha életben marad. Apja, anyja nincs ; neve nincs. Bűnben fogamzott, származása szeplős, foltos. Mini ha a kisded tehetne róla? De hát ez igy van. A kitett, talált gyerek iránt mindenki előítélettel viseltetik. Kiskorától kezdve ütik, vágják, taszítják büntetlenül ; neki nincs apja, aki ezt megtorolná a bántókon, nincs anyja, aki megcsókolná, aki vigasztalná. A talált gyerek nem emlékezhetik vissza kellemesre, csak fájdalomra, szenvedésre, sorsverésre. Anya nem ringatta, betegségében nem ápolta senki, senki : álmai felett nem susogott bölcsődalt az édes anya beszédes ajka, de hallott.ébrenlétében elég durva, szitkot, ocsmány, káromló beszédet, ugyanezek kísértettek álmaiban is. Nem tudja, mily édes az anya csókja, de tudja, mennyire fáj a verés. Ilyen állapotban tölti gyermekkorát, tölti ifjúságát, amely évek határoznak afelett, hogy ember lesz-e belőle valaha, vagy sehonnai, bitang börtöntöltelék ? Felnő, mint a dudva, mint a bojtorján ; megél, amint megélnek az erdő vadjai. Aki kiskorától kezdve kitaszított árva, akit mindenünnen kimarnak, kiüldöznek, akit nem fogad be senlr, csak a gazok, tolvajok társadalma, akinek megvan átkozva mindene, felpanaszolva mindennapi nyomorult kenyere, akinek nap nap után azt vetik tányérjára, hogy nincs apád, anyád, minek vagy, minek élsz te is ? abból uem lehet tisztességes ember. A statistika kimutatja, hogy a talált gyerekek legnagyobb része idő előtt fogházba kerül. De nem is csoda; oly légkörben nevelkedett, oly elveket sziv magába kicsinyen, kogy öntudatlan züllik el. Fosztogat, öl. Vele nem tettek soha jót, miért legyen ő becsületes ? igy gondo'kozik. Arra nem tanították meg, hogy becsületesnek lenni kötelesség. Nem tanították meg imádkozni, sem a tízparancsolatra, de lopni és káromkodni igen. Ennyit a férfi »lelencekről«. A kitett gyermekre, ha leány, ilyen sors vár : Elbukik, ha megnő ós nem lesz kiskorában angyallá. Erkölcs, szemérem előtte ismeretlenek maradnak; Vadon nő fel ós szörnyű reá nézve az, ha életében megtanul gondolkozni. Nem részletezzük ezen esetet tovább, mivel a pirt nem akarjuk senki arcára kergetni. A lelenckérdést illetőleg nagyon hátra vagyunk. Pedig az államnak inkább köllene humánusnak lennie ott, midőn leendő polgárai jövőjéről egzisztenciájáról van szó, mint egyes embernek. Humánusan, erkölcsösen keli felnevelni a lelenceket, a dologhoz szoktatva őket. Igy talán kevesebb gyermekgyilkosság történnék, az angyalcsinálás pedig megszűnnék kérése tág lenni. Talán vannak egyes esetek, melyek megcáfolni látszanak a fennebb Írottakat, de az igen-igen csekély lehet, tünemény, ritkaság, csoda. Leirott nézeteink közvetlen tapasztalatunkat tükrözik vissza; fájdalom, nem.elfogultság, vagy pesszimizmus vezérelt cikkünk Írásában, hanem a tényeknek rideg, szomorú, aggasztó valódsága. A lelencügy nálunk mostoha, de móg az sem. Ha lépést tartunk a korszellemmel, rendeznünk kell sürgősen ezen akut kérdést. Lelencházakat felállítani az ország több részén, ezekre lelkiismeretesen felügyelni a fő feladat. Igy talán kevesebb lesz a vétek, a büu, talán nem szerepel oly szörnyű numerussal a gyermekgyilkosság a büntettek között, nem lesz oly ijesztőizJszterpísTíÉs'líroája. •>•> At „Esztergom és Vidéke" eredeti tárcája. — Csorvássy Istvántól hallottam az esetet, egy olyan esős nyári délután, mikor az embernek rendesen gyónni való kedve van. Egy nap, igy mesélte nekünk, összeütköztem az utcán egy katonatiszttel. Összeszólalkoztunk, gorombáskodtunk ; azután megvívtunk és meg sebesültem. Könnyű vágást kaptam csak, de a duellum hire bejárta a mi csendes megyénket és halálos aggodalomba ejtette az özvegy anyámat. Nem volt tőle nyugtom, mig haza nem mentem egy pár hétre ; hadd lássa, hogy ép kézláb ember maradtam. Aki ismeri a mi alsó vidékünket, az tudja, hogj a mi nagy esetlen falvaink nagyon unalmasak. Hanem nekem volt szerencsém; mindjárt az első napokban lefoglaltak Kárpóék, a régi szomszédság jussán. Zajos, nagy família volt ez az öreg káptalani jószág-igazgató háznépe ; és hihetetlenül sokan voltak a leányok. Azt nem tudom, hányan lehettek ; volt köztük gyermekkori pajtás és olyan apró is, a ki térdeimre ült fel vacsora után és ott is aludt el. Azonkívül állandóan volt nekik -egy pár lány-vendégük, néhány nevetős, nyughatatlan hajadon, a kik hűségesen segítettek a testvéreknek az én unalmamat elhessegetni, Legjobban segített Kelemen Marcsa. Egy lapdázásnál vettem észre, mikor egy párszor jól hátba ütött a lapdával. Azóta rendes partnerom lett. Csinos, nyúlánk, édes szemű, barna lány volt, de nagyon szeles és meghatóan gyermekes. Árva leány létére valami kanonok nagybácsija nevelte; elzárkózva, a papi ház csendjében, mint egy kalitkában keltmadárfiokat. És most a kicsike íibin tudott hová leuni a szabadság első mámorában. Nem tudta, hogy elégítse ki nagy kíváncsiságát, hol törjön ki ifjonti heve, lelkesedése. Az ö tüze engem is lángra lobbantott: két hét múlva bolondulásig beleszerettem. A búcsuvacsorán, Marcsa elutazása első estéjén, hirtelen és önkényteleuül megnyilatkozott a szerelmem. Á mint egymás mellett álltunk a Kárpóház verandáján' tánctól bortól mámoros fejjel, egyszerre magam se tudom hogyan, lehajoltam és megcsókoltam a lány meztelen karját, ő megriadva fordultel tőlem, de én megragadtam a kezét: — Miért fut tőlem,_ kérdeztem. Egyszer a réten azt mondta, hogy; mindenütt szeret lenni, a hol szeretik. Én szeretem komolyan, csak egy szavába kerül s én beszélek a nagybácsival .... Egy pillanatig csend volt; azután szégyenlősen csak annyit válaszolt: — Szeretem. Jó éjszakát s otthagyott. Harmadnap gőzerővel robogtam be a püspöki rezidenciába, hogy megkérjem. A kanonok bácsi igen előzékenyen fogadott. Kedves modorú, hatvanas uri ember volt s éppen olyan szép szemei voltak, mint Marosának. Csak a mozdulatai voltak egy keveset feszesek, a köszvénytől. — Az ura atyja kedves régi ember volt, mondotta az első üdvözlések után. Együtt jártuk végig az iskolát ; embernyi korunkban pedig megint összehozott a sors. Mikor szt. Ivánban voltam plébános, mindennaposak voltunk egymás hajlékában. Nem volt az a búnk, az az örömünk, a mit meg nem osztottunk volna. A megyegyülésre is együtt jártunk, mindig s a városban rendesen a «Eekete sasba» szállottuuk, a hol mindig volt jó uri társaság, amely tudott emberségesen mulatni. Hajh, szép idők voltak azok ! A mondókámat igen türelmesen hallgatta végig; ugy hiszem sejtette, miért fáradtam oda. — Ami engem illet, szólott végül, én örömest beleegyezem, ha a hugocskám önhöz kivan nőül menni. A leány igen fiatal még, de ez nem elég ok arra, hogy két egymásnak való ember ne kerülhessen együvé. Különben is örvendenék, ha a leány jövőjét éppen egy jó barátom derék fiára bizhatnám. Marcsa csak jó vártatva jött be egy kissé izgatottan és halványan, de nagyon elegánsan öltözve, a mi arra vallott, hogy kicsípte magát az én tiszteletemre. Mind ía két kezét nekem nyújtotta. — Tudja miért jöttem, kérdeztem töle. — Tudom, értem, felelt biztos, diadalmas mosollyal. Ezzel elintéztük a dolgunk nagyját. Azután bemutattak a kanonok ur hajadon testvérhugának, a ki az öreg ur háztartását vitte és az én választottamat fölnevelte. Azonnal megnyertem az idős hölgy kegyeit.. Meg is kötötte velem nyomban a rokonságot; Irma néninek kellett hivnom, ő meg Pistának szólított. Az indítványára kezdtünk tegeződni a jegyesemmel, az ő biztatására csókolt meg Marcsa először. Csak a kelengye-készités érdekében tott némi kifogást az esküvő rövid határideje ellen. Szerencsémre a nagybácsi nem volt barátja a hosszú mátkaságnak s kimondta, hogy három hó múlva legyen a lakodalmunk. Erre Irma néni beadta a derekát. Utolsó mentségül emlegetett valami hires varrónőket, akik ami főispánunknak is dolgoznak s csodálatos hamar készítenek el minden rájuk bizott dolgot. Egyheti megemlítette az elkerülhetlen budapesti utat, melyet az anyámmal együtt akart megtenni a nagy bevásárlások végett. Nekem egyébiránt meg kellett ígérnem, hogy felkísérem a hölgyeket a fővárosba és jelen leszek minden íbntosabb vásárlásnál. Irma néni meglehetett győződve az én mindentudóságom felől ; feltette rólam, hogy a női ruhákhoz meg a csipkékhez értek,'azért rendes heti látogatásom alatt alig válthattam egy pár szót az arámmal, már nyomban tipegett a jó lélek, hogy a tivoliétem alatt szerzett kincseket bemutassa. Azután ránk uszította a divatárusleányokat és a boltoslegtny-sereget. Egyedül a nagybácsi jóakaratából volt egy biztos, rendes, édes, kettesben töltött félóránk; mikor Marcsa kikísért a nagy üveges csézán a vasútállomásra. Nem győztem magamban dicsérni a nagy lusta vén lovak csigalassúságát, melyet pedig bemeuet annyira szidtam. Az utóbbi időkbsn elejbém is ki jött az