Esztergom és Vidéke, 1893

1893-08-17 / 66.szám

* ——— — •VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE.*—~~ ~~ —'~—"T ME0.1KLENIK ME'IENKINT KÉTSZER : , HlRÖETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZ VÁROSHÁZ KÖZ°323 E G : HIVATALOS HIUDBTÉSÉK I"szótól 100 % kr, ioO­hova a lap tölkfel részét iU,t« közlemények küldendők. tó1 1 ftt ™ kr > ^401 3 0 0-ig % frt 95 kr. R L Ő p I Z K T É Sí ÁR: — Be 1 Wl'J ^ tó Rgé«z évre 6 frt - kr. * VJ^V*^ 1 ^ÍJ'A'^ MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutó»yoöab= Féléve .3 fit — kr- h/EtlIKNil-IEI., .i32, ... , ban közüliéinek. Negyed évre 1 frt őO kr. hova lap Ima'a os <»s riingan hirdetései, a nyíltferbe szánt közié­Eav 8Zám ára 7 kr. mónyek, előfizetési pénzek és reklamálások inté/.ei.dölc. NYILTT1ÍR sora 20 kr. # _ — # 27. Telefonszám. ^8*1 # 9 Pro domo. Jelige : „Nosee te ipsum.,, Az utóbbi időben egyik joremiáda a másikat követi Esztergom hanyatlásá­ról, a város gazdasági s különösen kerese'i viszonyai kedvezőtlenségéről. Hogy szegények vagyunk, hogy a szellők pusztulása folyiáu a lakosság jórészo elvesztette jövedelmét, kenye­rét, azt mi magunk már régen tudtuk, de a f. évben már hivatalosan is nya­kunkba akasztót iák a tarisznyát, midőn az adótárgyalások alkalmával a kincs­tár képviselője kijelentette, hogy kény­telen a javasolt adóleszálutasokba be­lenyugodni, mert maga is belátja, bogy viszonyaink között a régi adóterhet meghagyni nem lehet. Pedig ma móg esak a kezdet kezdetén vagyunk. A lakosság nagyobb része még azon hely­zetben van, hogy a régi jó idők fe­leslegével pótolja a jövedelem hiányát. De mi történik, ha majd a megta­karított vagyonka is elfogy, még mi­,előtt régi forrásaink ujbó! bőven nyújt­ják a szükségeseket ? Gondolunk-e arra az időre, gondoskodunk-e arról, hogy az elfogyasztott felesleget valamivel pótolhassuk ? igen. írunk cikkeket, a melyekben mostoha sorsunkat felpanaszoljuk és mint azt «egy polgár* lette, tanácso­kat osztogatunk az államnak, hogy mit tegyen, mit adjon nekünk, ha azt akar­ja, hogy mi tovább is nyugodtan él­hessünk és mellesleg egy kis adót is fizethessünk. Ez az «egy polgár» valóban a mi polgártársunk, mert hiven tünteti fel gondolatmenetünket. — Mi valamikor jobb időket éltünk. Volt borunk, el­jártak érte messze vidékről s ezzel volt egy kis forgalmunk, no és pénzünk is. Ma nincs borunk, tehát nincs pénzünk ós nincs forgalmunk. Pénz is kellene, forgalom is kellene, de hát mi nem teszünk sem az egyik, sem a másik érdekében semmit. Nyu­godtan várjuk, mit hoz a jövendő, biztink abban, a ki az ég madarait stb. s hisszük, hogy már csak mi sem vagyunk mostoha gyermekei e hazának, hát majd csak velünk is gondol a kor­mány, mint gondol Komárominál, a me­lyei annyi mindennel haln oz ejJB^gy már nekünk is juttathatna belŐIe^alumit. S talán nem lenne más*leendőnk, mint a folytonos panasz ?/Várnunk kell ölbe tett kézzel, mig fjftftU'ől kapunk valamit s nem volna "Bkivihogy ma­gunk is tehetnénk vala^^rN Az igaz, hogy jobb Hj\ zet elfo­gadni, mint annak u^l^mtéséhez hozzájárulni, de ha m'iu^K x eViásokiól, különösen az államtól V ^B\; V akkor sobsem boldogulunk. N^fc^vM mert az államnak más, foi^HU. ^dolga, gondja is akad, hanem vemért a más segítsége olyan ^^R < ala­mizsna. Kisegít ideig-óráigJ^J&v.önegél­hütést nem biztosit, ezt öiiWuv.nknak kell megteremteni. Meg kelW ^erezni, vagy emelni a forgalmat és uj jöve­delmi forrásokat kell nyitni. A forgalom megszerzése, illetve eme­lése érdekében nem lesz elegendő a hid, hanem a hidon át jövőket ide is kell kölni, ide kell édesgetni. Ezt pe­dig csak akkor lehet, ha kereskedőink oly módot választanak a kiszolgálásban, a mely alkalmas arra, hogy az idegen vevőt ide kösse. Ehhez első sorban megkívántatik, hogy lemondjanak egy kissé a megszo­kott túlságos kényelemről, a nagy ura­ságról és a kiszolgálásnál ne nagy urakat, vagy szegény embereket lássanak az üzletbe jönni, hanem vevőket. Le kell szokniok arról, bogy egy helybeli állandó vevőt megrohanjanak összes személyzetükkel, hogy kiszolgálják, s a többi kevésbbé állandó, vagy nem, oly rangú, vagy vagyonú vevőt, az idegen vevőkkel együtt olt hagyják állni akár órákig. Egyáltalán, a ki figyelemmel kísérte vagy kiséri kereskedőink — van kivé­tel is — eljárását a kiszolgálásnál, az legkevósbbé sem fog csodálkozni azon, hogy Esztergom napról-napra vészit ós forgalma csökken ; nem fog csodálkoz­ni azon, hogy vidékünket az a kis j mezőváros, Tata is el tudta vonni tő­lünk. Egyik-másik kereskedő szinte érezteti csekélyebb vagyonú, vagy ál­lású vevőjével, hogy mekkora grácia az tőle, hogy azt vagy amazt az ille­tőnek eladni méltóztatik. S nem több jót lehet mondani, némi kivétellel, iparosainkról sem. Folyton az az panasz, hogy még mi sem támogat­juk saját iparosainkat, hanem vidékről, a fővárosból hozatunk mindent, vidéki­vel csináltatunk mindent. Kísértsék csak meg iparosaink, hogy akkor, mikor egy kis munkájuk vau is, az első hívásra bárkihez, bármily csekély munka átvétele, vagy elkészH lése végett elmenjenek, hogy ne tuda­kolják napokig, hogy mit is kell csi­nálni és ne izenjók napok mülva visz­sza, hogy oly csekély munkáért nőm, érdemes elmenni s ilyenre nem is ér­nek rá, akkor meg fognak győződni rola, hogy a mi közönségünk seiö rosszabb a más városbt lieknél, íiogy a mi közönségünk is, ha már máséit nem, de legalább kényelemből dolgoz­tat majd itthon. Nem akarjuk elvitatni tőlük, hogy mesterségüket értik, de ne nézzék azt a kundsaftot ostobának. Ne akarjanak mindent rátukmálni, ráeröszekolni a vevőre és ha valamit kifogásol, ne for­tyanjanak fel rögtön, ne akarják min­denkivel elhitetni, hogy ő ahhoz ínit­sem ért. Mindenkinek megvan a mag* Ízlése, mindenki konyít egy kicsit egyik­másik dologhoz s igy felette visszás* mindenkire saját Ízlésünket,,nézetünket rátukmálni akarni még ha az illető nem is vevőnk, vagy megrendelőnk* Azért veszünk valamit, hogy annak hasznát vehessük és .pedig ugy, a hogy az nekünk tetszik, a hogy mi azt meg­szoktuk s ép azért az iparosnak nem saját Ízlését kell rádisputá.lnl a meg­rendelőre, hanem iparkodni kell megrendelő Ízlését kielégiteub Ha iparosaink igy fognak teiiní és" semmiféle munkát nem fog' ak kicsinyel­ni ha a csekélyét ép oly gonddal fogják végezni, mint a nagyot, akkor nem lesa nászra okuk. Figyeljék csak meg kereskedőink és­VALLOMÁS. Szeretlek téged, szólok újra, újra, Ezt mondja titkon szivem minden húrja; Előttem vagy te nappal s álmhnban, Utánad bolygók szőtt ábrándjaimmal. Nem bírvágy, kéj, érdek vezérel : Egy tiszta érzet, mely nemes egészen ; Milyent e földön még nem ismeréuek, Ajkamról erről száll feléd az ének. És szállni fog örökké ! Száll az ének Addig, amig én itt e földön élek-; Bár egy mély, kinos sejtelemnek hangja «Sohsem lehettek egymásé* sugallja. ALAPI GYULA. Miért nem lett iné Marianne! I — Az „Esztergom és Vidéke" eredeti tárcája. — Kedves barátom ! Fogadja őszinte üdvkivánataimat és határ­talan örömem kifejezését, hogy Marianne nem önhöz ment nőül. Higyje J meg nekem, hogy Marianne önt sohasem sze­rette, hogy Marianne nem szereti Klein Manó bejegyzett divatárukereskedőt sem, bogy az nem szeretett soha és nem is fog soiia szeretni, ön reápazarolta fiatal évet -legmagasztosabb érzelmét és ha nőül vette volna, reápazarolja agyának minden gondolatát, szivének verését, ezt pedig Mari­anne nem érdemli meg. Manannetől megfosztotta vagy megmen­tette Önt Klein ur, a ki igazán nem hibás az ön boldogtalanságában. Miért nem csú­folja hát ki öt ? Én védelmére kelek Klein annak, mint védelmére kelnék minden va­rangyos békának, ha látnám, hogy ok nél­kül gyúrják. Klein ur csak egy példánya annakak a fajnak, a mely tői a sors minden előnyt megtagadott a saját és a mások os­tobasága kivételévé!. Ugyan miet$* gúnyolódik annyira azon a kézfogón ? HáT;- talán, ha önnel üli kéz­fogóját Marianne, máskép lép be a szalonba és nem mint vásárra vitt rózsa ? Tud-e Marianne általában valamit máskép is cse­lekedni? ő mindig tudja, bogy nézik és mindig úgy tesz, hogy a nézők banális tetszését megnyerj**. Ez a philosophiája. Gondolom, bogy ön a cigányokkal nem azt huzattá volna «Szeretlek én egyetlen­egy virágom.» De a cigány az ön nótáját épenolyan egykedvűen huzza. A tus az ön csókjának ép oly járuléka lett volna, mint a Klein úrénak, csakhogy akkor ön azt hitte volna, hogy e hangok a mennyei kar harsogó öröméneka kifejezése, mely két szerelmes sziv egyesülésénél ünnepet ül. ön gúnyolódik és aztán beleüvölti fájr dalmát szerelme csillagtalan éjszakájába és leveleiben megragadja előttem a világ összetartó oszlopait és vad szenvedélylyel rázza meg azokat. Érzem hogy e hangok nem a tüdőből, hanem a szívből jöttek és érzem, hogy ez, oszlopokat megragadni a legviharosabb szenvedély hajtotta karjait. Itt van a bökkenő. Marianne nem szerelmes önbe ; ez bizo­nyos. A mit ön szerelme viszonzása jelé­nek vett, az csak bizonyos mámor kifeje­zése volt, a melyet Marianne minden férfiúval szemben érzett és tanúsított, a ki vele ugy foglalkozott, mint ön. Ha ön annyira szerelmes Marianneba, mint a mennyire mutatgja, akkor a szerelmi élet olyan jelenetével* állunk szemközt, a me­lyet a nótáktól kezdve a drámáig, minden irodalmiág segített mindennapibbá tenni. Ma­rianne hitegette önt; ön hitt és csalódott. De a dolog nem igy áll. ön csak kép-J zeli, hogy Marianneba szerelmes. Nehéz elválasztani a képzelt és valódi szerelmet egymástól. Különösen mert a valódi' szerelemnek lényeges vonásait sem tudjuk^ megállapítani és mert a képzelet szerelem némely természetű emberben erősebben nyi­latkozik, mint a valódi. ön régen gyanús volt előttem, hogy ilyen képzelt szerelembe fog beleugoini. Igen gyakran hangoztatta előttem, hogy kedélye ki van merülve s szeretne szerelmes lenni, hogy felfrissüljön. Több bizonyítékom nincsen szerelme kép­zelt volta mellett. De akár igaz, akár kép­zeit szerelme, a csalódás tekintetében ez teljesen mindegy, ön szeretett egy leányt, közdött annak viszont szerelméért, sö't biihatásáért és mikor már majdnem célnál volt, akkor érte önt a tragikus csalódás. Igen, Őn tragikus hős és habár tragé­diájának csak utolsó felvonását mutatja be nekem, én iparkodtam az előbbi felvonáso­kat is megismerni. A tragikus hős minden kelléke megvan önben • az ef/b a szenve­dély, a cselekvési vágy és a vétek. • Ezt a vétket akarom én Ön elé tárni.­Hiába rejtegette előlem az első felvonáso­kat. A tragédia szabályai, szerint tragédia vétek nélkül nincs és ezt önben is meg* találtam. Kedves barátom ! Ön nagyot vétkezett a természet rendje ellen, ön agyvelejét arra kapta, hogy a dolgok mélyén kutasson. Kutasson a lényeg után és magyarázgassa a világ dolgainak hiuságös voltát, Élőszói' az utcák, azután a kávéházak, azután a családok, végre nemzetek, az emberiség, av világ belső állása után kutatni, ez letb volna önnek a hivatása. Ez lett volna az ön munkásságának egyenes útja; Jtogy meddig jut, azt ereje és a körülmények határozták volna meg, d*» erről az útról önnek letérni uem szabad, nem lehet, ön azt hitte, lehet; most láthatja hogy nem* Mit tett ön jellemének ily alakulás* mellett? Belészeretett egy léleknélküií leányba és abba se egyenes nton. Ida nagy­sám egy alkalommal megsértette Önt és arra tromf gyanánt ön elkezdett udvarolni Marriannenak. A leány szépsége megra­gadta az ön képzelő tehetségét és saját szavai szerint ön rab volt, a nélkül, hogy S.'heti udvarlás után egyszerű, természetes gondolatot hallott, vagy valami helyes dolgot látott volna tőle. Lehetséges-e ez ? Az igazságnak, a íé> ny égnek, a természetesnek és egyszerűnek kutatója, belészerethet-e olyan hányba, k't mindezeket nélkülözi? Hát nem, vétek ez a természet rendj* ellen ? ön azok közül való* a kik arP

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom