Esztergom és Vidéke, 1893

1893-04-27 / 34.szám

Esztergom, XV . évfolyam. 34. szám. Csüfdrtb'k. 1 893. Április 27 ~ • Városi es megyei érdekéink közlönye. # ~ MEGJELENIK IIETENKINT KÉTSZER: °* „ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG : HIVATALOS HIIHJETKSEFT I róótói íoo szóig 75 kr, mo­. DUNA-UTCA 48. SZÁM, tó1 mu s * fa *>o t kr, wo-m 3oo-i g 2 frt 95 kr. ELŐFIZETÉSI ÁR: hova a lap Kellemi részét UUn kőkemények küldendők. Bély egdíj 3 0 kr. Egész évre 6 frt — kr. „ . . n ~Z '"."' . T . . MAGÁN HIRDETICSEK megállapodás szerint legjutányosab­Fól évre 8 frt - kr. K I A U U - H I V A I A L : ban közö |ie(nek. Negyedévre 1 frt'50 kr SZE(JHKNyi-TÉIí 332, Efjy SZám ára 7 kr. hová lap hivatalos f's ta»gáu hirdetései, a »yi literbe szánt közte- NYILTTER sora 20 kr. ^— — Q menyek, előfi/.ftHwi pénzek rnklaiiiá!ások in , é/.e«iH6'k ^ £ Lángbaborult ország. Budapest, apr. 26. Nincsen Európában egyel len állam, melyben a tűzvész annyi millió értékü •vagyont emésztene el évenkint, mint hazánkban. A nemzeti vagyon megti­zedelését feltüntető szomoni slatislika tanúsága szerint a tűzvészek által meg­semmisült érték már elérte azt az át­lagot, —- noha még csak elején va­gyunk az évnek, — melyet egész évi tűzkár gyanánt szoktak feltüntetni sta­tisztikusaink. Egy év ernyedetlen és komoly munkája nem képes pótolni azt a károsodást, melyet pár nap alatt a tűz okoz. A leégett városok és községek első sorban a klimatikus viszonyokat, az erős szeleket és perzselő meleget okoz­zák. Ámde ezek nem specialitásai Ma­gyarországnak. Uralkodnak ezek a szom­széd államokban is és ott még sincs oly tömérdek tűzvész. Köznépünk gon­datlansága, építkezésünk felületessége, rendszertelensége, az általános vizmi­zeriák s egyáltalán a tüzrendészeti tör­vények és elővigyázati rendszabályok óriási negligálása igazi okai a köz­veszélyes állapotnak, amelyek aztán borzasztó módon megboszulják magukat, elhamvasztván virágzó városainkat s községeinket. Téves e tűzkárokat helyi szerencsét­lenségnek tekinteni, azok mindennapi megismétlődése bizonyítja, hogy a csa­pás immár országos. Miután az építkezések rendszeresí­tése, a tüzrendészeti törvények és sza­bályok hivatásuknak megfelelő realizá­lása éveket vesz igénybe, gondoskodni kell, hogy az e csapások által sújtott helyek a közrészvét alamizsnáin kivül oly segélyben is részositlessenek, amely kárukból legalább annyit megtérít, amennyivel észszerű beosztással meg­nyerik az anyagi erőt oxistentiájuk új­ból való megalapításához. Kulturális állapotaink hátramara­dottságának tulajdonítható az a szo­morú jelenség, hogy a porrá égett s több millió értékű vagyonnak alig 13—15%-a volt csak biztosítva. A kárvallottak tehát csak ily csekély %-nyi kártérítési igénnyel bírnak. A külföld bármely államában 13 -15%-nyi veszteséggel megtérül az egész kár, mert ott a lakosság előre­látó gondoskodása szívesen és minden más költséget mellőzve biztosítja va­gyonát a tűzkár ellen, holott külföl­dön a tűzvész sem oly gyakori, mint nálunk, sem oly nehezen fékezhető, mert ott a legkisebb községeknek is szervezett tűzoltóságuk vau, rendelkez­nek célszerű tűzoltó szerekkel s ami fő, nem szenvednek vízhiányban, inert vannak gondosan kezelt vízmedencéik. A lángbaborult ország épen maradi részének érdeke miatt kívánatosnak tartjuk, hogy Magyarország egyetlen városa és községe se várjon arra a ha­tározatra, melyet a belügyministerium az e célból összehívott szakértekezlet­ből kifolyólag hozni fog. Legyenek a tűzbiztosításnak apostolai a szószékről a lelkészek, a tanszékről a tanitók. Tá­mogassák ezek a vidéki sajtót, amely a nemzeti vagyon érdekében annyiszor fölemelte szavát! CSARNOK A ?SSS1» (Humoreszk.) Méltóztatnak még talán emlékezni, hogy én a nagy szerelemmel szivemben rohanvást igyekeztem kézbesíteni a ta­lált kis illatos zsebkendőt ideálomnak, hogy már egyszer hadd ismerkedjem meg vele valami csodásképpen. Emiitettem, hogy tisztelt famíliája körében akkor éppen heves konlrover­zia keletkezett az iránt, mint lehetne a napi kiadások s bevételek aránytatau­ságából származó deficitnek gátat vetni, illetve a havi budgetet célirányosabb alapokra építeni. A többit is tudják. ^ nemszámitott csataratára megrökönyödtem és a séta­pálcám elejtettem, zörej támadt, ajtó megnyílt s mivel az egyik hadviselő félben a principálisomra ismertem, hát én valóban nagyon szereltem volna ugy köd előttem, köd utánam a föld alá sűlyedni. Azonban valamint manap­ság ilyen csodák meg nem történhetnek, azonképpen én sem sülyedtem a föld alá, hanem kiguberáltam a zsebkendőt. Ekkor ón és az öreg, elkezdtünk egymással kényesen farkasszemet nézni, ami arra volt jó, hogy szépen kigon­dolt dikcióm ékes frázisai mind kipá­rologjanak a fejemből. Vészes csend támadt körülöttünk, csak egy szemtelen dongó duruzsolt az ablakon. Utóbb azonban meggondoltam, hogy a harangok sem maradnak örökké Kó­mában, miért ne jönne az én haran­gom is ! Szerencsére az asszony segítségemre volt, csakhamar elismerte, hogy a zseb­kendő bizony a Margité ; egyúttal ke­gyesen megkérdezte, kihez van szeren­cséje, nemkülönben megtudakolta, mint kerültem össze a zsebkendővel. Elrebegtem hát (mert tetszik tudni, ilyen kritikus helyzetben az ember csak rebegni tud) a nevein, meg a zsebkendő hisóriáját. Pontosam leirtani minden részletol, mely időben, hány lépésnyire a Futterkrágli krajzleros boltjától. Sőt még azt is elmoudtam, hogy éppen ak­kor egy veszett kutya garázdálkodott az utcában, a kiről azonban kisült, hogy nem veszett, hanem részeg, nem is volt kutya, hanem bádogos legény. Persze, önök kinevetnek engem ; hja, könnyű maguknak nevetni ! Én is szebb mondókát gondoltam, dohát ember ter­vez, Isten végez ! Veszett kutyáról kellett beszélnem, még pedig olyanról, a melyik nem is létezett. Mindazonáltal az asszonynak tetszett a beszédem ; elmosolyodott rá s oda­szólt az urához, ki még mindig nagy haragosan fujt a bajusza alá : — Látja, édesem, ilyen az igazi gontlemau ! Az életét sem vonakodik kockára tenni, csakhogy nekünk gyönge asszonyoknak szolgálatot tehessen. Kö­szönje meg maga is Stopli urnák szépen. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a gyönge asszonyokat igen erő­teljes hangon emelte ki, de az öreget As „Esztergom és Vidéke" tárcája. 1? © J ^ (Elbeszélós.j Irta: Nógrádi Jenő. (Folytatás.) (3.) Az öreg elsápad, föláll és olyan mozdu­latot tesz, mintha megakarna ütni. Nekem se kellett több, fogom ezt a címeres bo­tomat és kellő csapással leütöm a kalapot fejéről. Az atyafi erre elszántan nekem akar ugrani, lányai sikoltozva megragad­ják a karjait, mindenki körénk gyülekezik. Általános zavar, az öreget nem engedik hozzám jutni. — Ugyan mit beszélsz, — szól közbe az angolflastromos,— nem mert megtá­madni téged. Hisz reszketett a vén csont, s aztán te olyan gyönyörű terrorista poseban néztél vele farkasszemet. — Lehetséges. Hanem annyit még ki tudott nyögni: holnap számolunk. Ezzel vége volt a heccnek. Azaz dehogy Ma egész délelőtt vártam a segédeit. És gondold csak, mi történt. — Csakugyan jöttek cartellvivők ? — ez hihetetlen, — csodálkozik Alán. — Dehogy. Beállít bozzám a vén sün maga. Udvariasan fogadom. Remegett a hangja a jámbornak, mikor ilyenformán kezdett szónokolni: «Uram ! ön engem tegnap nyilvánosan meggyalázott, ezért nekem önnel párbajt kellene vivnom. De lássa, én családapa vagyok, hat gyermek atyja és a lányaim azt mondják, hogy a Dunába ugranak, ha el találok esni a pár­bajban. Kérem önt, fejezze ki sajnálkozá­sát valamelyik hírlapban a tegnapi eset fölött. Ezzel megelégszem. Alán eddig hideg arccal hallgatta az el­beszélőt, most hozzálépett és kérdé : — És te ? A báró büszkén kifeszítette mellét, dia­dalmas tekintettel végignézett a daliákon, aztán igy szólt : — Kiutasítottam a gyávát. Alán megszorította a Niki báró kezét; ez volt nála a királyi elismerés jele. Olyanféle, mint mikor valaki szent István-ordót kap. A többiek pedig kacagtak a furcsa meg­oldáson. — Hátha most már csakugyan elküldi se­gédeit? — merészkedett kockáztatni Tamás. Erre ismét nagy nevetés támadt. Milyen naiv ez a kis jogász ! A szegény filiszter örült, hogy kijuthatott az ajtón és ép bőrrel megmenekült. Különben idejövet látták, a mint egy bérkocsin a központi pályaház felé robogott a három leány/ó­val. Az holnap már Kutyabagoson fog krumplit kapáltatni és nem segédeket kül­deni Niki bárónak. — Becsületemre, ez sikerült eset volt ! — kiáltott fel az exszinész. — Aztán Tamáshoz fordult: Hát te is terroristának készülsz? Tudod-e mi kell ehhez? Mindjárt megmondom. Háromféle : először bátorság, másodszor bátorság és harmadszor bátor­ság. Ne szólj semmit, majd mindjárt kipró­bállak. A múltkor a «nemzeti» színészeivel mulattam a Pannoniában. Tudjátok nem igen szoktam közéjük keveredni, de nagyon kér­tek a jó fiuk, hogy igyam velük egy po­hár bort előadás után. Már jóformán be­iszogáltunk, mikor észreveszek nem messze tőlünk egy firmát, a kinek a blattja se­hogyse tetszett nekem. Infámis görbe orra volt a jámbornak. Valami csodálatos ellen­szenvvel viseltetem a görbe orrok iránt, ideges és dühös leszek és a jobb tenye­rem e'kezd viszketni. Utak, szólok oda a többieknek, ezzel jó tréfát fogunk csinálni. Az ipsze magányosan üldögélt asztalánál, oda megyek hozzá s igy szólok nagy örvendezve : — Szervusz Pista ! Hát Pestre jöttél ? Bizony alig ismertelek meg. No, hogy van­nak az öregek ? Az csak néz rám, mint Mahomed néz­hetett a hegyre, mikor ez megindult feléje és azt mondja zavarodottan: Nincs szerencsém. — Hát nem Ceglédy Pistát tisztelhetem az úrban ? — Nem, én Kohn Miksa vagyok. — Ah vagv ugy, pardon . . . Egy Kohn Miksa, egy impertinens görbe orral ! képzelhetitek, hogy viszketett már a baltenyerern is örömömben. Ez kitűnő fogás! I — Már most uram, fölytatám, a téve­dés megtörtént. De ha nem voltunk eddig ismerősök, legyünk ezután, ön itt egyedül üldögél, jöjjön a mi asztalunkhoz, ő gyanútlanul közénk telepedik . . . Tudjátok mi következik most ? A «szervusz Gorcsakovszky l» kiabált a másik három terrorista, i «Ugy van, épen az. Te még azt nem is­I mered Tamás, majd neked elmondom. Ah ez i kitűnő szer a filiszterek megijesztésére. I Nos tehát Kohn Miksát látszólag befo­gadtuk az asztal társaságunkba. A fiuk apró történetkéket meséltek el. Kohn ur éppen ugy ült mellettem az asztalnál, mint most te Tamás. Egyszerre csak rákezdem : Olvasta kérem a tegnapi lapokban Gor­csakovszky történetét ? Nem ? Az kár, rop­pant érdekes eset, hallgassa csak meg. Hát tavaly történt Szentpétervárott. Egy előkelő lengyel nemes, névleg Gorcsa­kovszky a legjobb barátságban élt egy gazdag kereskedő egyetlen fiával Panoff Sándorral. Ez a Panoff beleszeretett va­lami hires francia énekesnőbe, ki épen akkor a cári udvari színháznál szerepelt és városszerte ünnepelt szépság volt. A nevét már elfeledtem. A színésznő nem fo­gadhatta el Panoff udvarlását, mert épen akkor Mihály nagyherceg küldözgette neki a fekete hortenzia csokrokat. Nagyhercegi mulatság : december közepén ! A szegény fiu szerelmi bubánatában kivitette magát egy troikán a Néva jegére s ott vissza­küldte a kocsit, ő maga leterítette a jégre farkasbőrbundáját, végigfeküdt azon vékony posztó ruhájában és flegmatice rágyújtott egy havannára. Mire a szivar elégett, Pa­noff meg volt fagyva. Másnap reggel Gorcsakovszky előkelő hölgyek és urak társaságában sétaszánkázást tett a folyó jegén, ő bukkant barátja holttes­tére, s az idegborzongató látvány nem tudott kimenni fejéből. Éjjel-nappal Panoff megme­revedett testét, elkékült arcát látta maga előtt. Egy este éjféltájon elmerengve sétált szobájában. Egyszerre valaki a vállára üt: — Szervusz Gorcsakovszky ! (Sólyom mindjárt illusztrálta is a váll­raütést, csak ugy porzott bele Tamás kabátja.) Felismerte meghalt barátja hangját. Hát-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom