Esztergom és Vidéke, 1893

1893-04-02 / 27.szám

Ágota hamar ráunt a szere

1 öjéro, mert hát szerette a változatosságot, és volt Ízlése . . . összeadta magái Peri Edéuek egyik volt segédével, aki halálosan szerelmes volt a principálisiiéba. Hiszen olyan szép és kívánatos volt. Peri Ede köz-és váltó ügyvéd urnák megszűnt az irodája ; maga is segédképen dolgozott egy barátjánál. A tragédia hamar teljes lett. Megháborodott az elméjében s mint gyógyithatlanl, kivitték Lipólmezőre. Csöndes, jó, szerelmes bolond volt. Egy év alatt elpusztult. Alig kisérte öt-hat barátja, mikor elföldelték. Az asszonya ezalatt elvált tőle és a halálhírre két éjjel, két nap csapi a a dáridót, mert hát neki izzó szenvedély kellett, amibe el lehet olvadni, az ura pedig csuk erős, nagy, szőke Góliáth volt. ALAPI GYULA. (Keleti történet.) Messze tul a tengereken, a csodás keleten van egy különös tartomány. Sívó homok borítja körös-körül az egész lájékot, kietlen pusztaság az mindenfelé ; sehol egy domb, fa vagy csak egy fűszál, melyen a fáradt szem pillanatra megpihenhessen. Felülről az ég fényesen rezgő azúrjából tüzes sugarak törnek elé, hogy pillanat alatt felszárítsák azt a csepp nedvességet, mely az éjszaka liánnal alakjában hullott alá a végtelen puszta homoktengerére. Mikor aztán már a hőség kiállhatallaná válik, a légrétegek hullámzani kezdenek s csodaképok jelennek meg bennök. Fantasztikus várromok, minek gigászi tornyaik vaunak, hullámzó tengerek, miken titokzatos jármüvek úszkálnak; majd borzalmas állatok váltakoznak soha nem látott növényekkel. De még a képekben sínes élet. Olyan néma, hangtalan körös-körül minden, mintha temető volna. Hát bizony temető az. Mikor szellő támad s tova röpíti a könnyű porszemeket, lassan, lassan rejtélyes romok, fehér csontok bukkannak ki a szálló homokból. Honnan kerüllek ezek ide? Néha furcsa ék iratos kőlapok kerülnek napfényre ; ezek nagy, hatalmas, gazdag városokról, enyhe, pálmafás ligefekrol, boldog népekről mesélnek. S hol vannak mindezek ? Eltemette a homok. Később világverő hadak vették erre át jókat s a homok azokból is megkövetelte áldozatait. Szemboszáltak azok a mitboszi hősök mindennel, a miben lélek volt, csak a homokkal nem bírtak. Mert mikor jött, a számum s fekete szárnyait reájuk boritá, hej de sok daliából lett egyszerre csöndes ember, aki már annyi viharos csatát dicsőségesen megharcolt,. Néhány száz esztendő jött ezután s az utolsó fűszál is kiaszott. De az ember furcsa teremtmény : élni akar s neki megy a halálnak, a gyilkos pusztának. Karavánba verődik, tevéire rakja India kincseit, fűszereit s neki vág a sivatagnak. Aztán három lehetséges : eljut a tengerpartig s akkor talán jutalmát, leli' fáradalmainak; vagy reá támad a puszták vad haramiája, s összekaszabolja, vagy pedig a számum fojtja, meg s belőle is csendes ember lesz. De tudok én a fehér, porló csontokról egy más történetet is. Egyszer, mikor a homok még nem borított el mindent, mikor a talajból még itt-ott források fakadlak, a puszta halálosan unalmas képéből paradicsomi tájék bonlakozott, ki. Karcsú faóriások ágaskodtak ottan az ég felé, nagy szárnyas leveleik közül nedvtől csattanós, édes arany fürtöket kínálgatva. Alattuk bujazöld pázsit terült el kiszinezvo keletnek dus sz i r mii, sz i v ár ván y sziliekben p ö m p ázó virágai által. Távolabb ambraillatos mezőségen hűs forrás csörgedezett, melynek ezüstös fodrai káprázatosan csilloglak a napnak tüzesen letíiző sugárözönében. Ez volt Beni-Amerek törzsének az oázisa; nem terjedt ki messzire, de Alah áldása volt rajta. A Beni-Amerek békés nép vadának, nem szereltok a szomszéd törzsekkel akadékoskodni s ha mégis harcra került a sor, mindig emberül megállották a sarat, de oázisuk szűz földén nem tapodott ellenség lába. Két dologról voltak messze földön hiresok : asszonyaikról és lovaikról. Asszonyaikról és leányaikról széltében azt beszélték, hogy szépségükkel a hetedik menyország bulijaival vetekednek ; lovaiknak pedig egész Arábiában nem volt. párjuk, mert ha egyszer neki erednek a pusziának, még a viharos fergeteget- is megelőzték falasukkal. Sokáig éltek már megelégedeti en, boldogan a Beni-Amerek, mikor egy véletlen esemény pusztulást hozoti közéjük. A szíriai szultán követséget küldött a bagdadi kalifához, közte volt, a szultánnak daliás fia is. Jócskán benn voltak már a pusztában, mikor a vezető egyszercsak megunta a kegyetlen forróságot 8 hirtelen felszálolt a próféta tubafájának árnyékába. A pusztát senki sem ismerte, hát, eltévedlek. Hét nap, hót éjjel bolyongtak már tanácstalanul, halálra fáradtan, mig végre megpillantották a Beni-Amerek oázisait. A Beni-Amerek azonban nem akarták őket bebocsátani. Nagy kérésre, könyörgésre végre El-Kodru, a törzs feje megengedte, hogy bejöhetnek a városba és kipihenhetik magukat. A kis város ott, épült, az oázis közepén, azt elnevezték Tá,j-el-moliikna,k, zöld városnak. Itt, lakott El-Kadru emir s a törzs főbbjei. De El-Kadru csakhamar belátta, hogy még sem jól cselekedett, mikor a követséget bebocsátott a. Csupa deli ujakból állott, az s nem csoda, ha utána vetették magukat, a Beni-Amerek szép asszonyainak s lányainak. Nap-nap után lebzseltek ott anélkül, hogy csak egy kis szándékot is mutatnának a tovább indulásra s a Beni-Ainerek elé már egy hete kegyetlenül elsózott levesek kerültek (ha ugyan ettek levest !) No, ez igy uem lehet, gondolták a Beni-Amerek, összegyűltek s panaszra mentek El-Kadruhoz, a ki nyomban maga elé citálta Omárt, a követség fejét. — Szívességgel lá'tunk eddig benneteket, szólt El-Kadru, ki is pihentétek már magatokat eléggé, de a próféta szakállára mondom, ha még holnap sem indultok, hamarább eljut hattok a paradicsomba, mintsem akarnátok. Omár pedig felelte* — -Aláírnak dicső kegyeltje, kinek a szakálla oly fehér, mint az Elborusz csúcsa, barátsága oly tiszta, mint, a ligetnek gyöngyöző fonása, vendégszeretete édes, mint a huri csókja, legyen szavaid szerint. Holnap útra kelünk, de ha addig hiba esnék valamiben, ne érjen érte mindnyájunkat haragodnak villáma. Ezzel Omár távozott. El-Kadru Övéivel gondolkozóba esett, mert, abban mindnyájan megegyeztek, hogy *0már szavainak valami titkos célzata van. Végre egy a legőszebb feláll közülök. — Eli egyszer Iiak-Arabiában egy tudós dervis, kinek minden gyönyörűsége abban telt, ha titkos dolgok megfejtésével foglalkozhatott. Jött azután hozzá egy csintalan szófia, szállást kórt tőle s viszonzásul feladott neki egy talányt. A talány igy szóllott : Hályog van az ablakán, szarvat visel homlokán. Mi az ? A nagy tudományú dervis egy hétig törte fejét a talányon, de csak nem tudóst vele boldogulni. Csak nyolcad napon fejlődött meg a talány, de nem volt, benne köszönet, mert a csíntalan szofta eltűnt s vele együtt a dervis felesége is. Félek, közülünk is igy talál valamelyik járni. A gyűlés erre feloszlott, mert a nap már aláhanyatlaiii készült s közeledik a mohazzem harmadik éjszakája, mely egészen a szellemeké. Ilyenkor a dzsinek előkerülnek az ezeréves romokból, sötét barlangokból, odvasdatolyapálmákból, leszálnaka csillagokból ; lótusz-levelekre ülnek s aláereszkednek a patak csillámló habjain ; dévajkoduak, pajkoskoduak s jaj annak, aki mulatságukban háborgatni merészeli őket. Mire a hold feljött, Táj-el-Moluk elnémult; egy hang kevés, de annyi sem zavarta többé az éjszaka csöndjét. El-kodru emir elmorüllen ült egy puha kereveten, de álom nem jött a szemére. Körülötte a folyosó rostélyait kúszó növények indái szőtték át; a sokszínű márványlapokból kirakott padolat itt-ott, felragyogott az átszűrődő holdvilág fényétől ; máshol csodálatos alakokkal berajzolt perzsa szőnyegekre esett a holdsugár. A szögletekben jaszpisz, porfir edények állottak tele illatos, zamatos gyümölcscsel, mig a fa^ lakról görbe kardok, lobogós kopjak, aranyos szerszámok csüngtek alá. De El-Kadru nem törődött mindezekkel, még mindig Omár feleletén s a szófia meséjén tűnődött. Egyszerre furcsa zörej szűrődött át a repkényes rostélyzaion. Olyan volt az, mintha valami nehéz test zuhant volna alá a kert magas faláról a duslevelu fügefák közé. (Vége köv.) SZABÓ LÁSZLÓ. köszöni meg a csárdást azt gondolták magukban : — Milyen elbizakodott leány ez a Vértess Etel! Milyen együgyű lány ez a Vértess Etel. hogy játszik a szerencséjével ! Anyja is megütközve fogadta; — Hogyan, félbe hagytad Etelkám ? — Menjüuk haza anyám, igen rosszul vagyok ! — Mi bajod ? — Csak menjünk el innen ! Aztán a-Vértess Etelka amilyen csattanó piros volt, olyan fehérré vált, mint az alabástrom. Vértessék elmentek, Pápay ellenállhafclanul kivánt jóéjt és a szellemes, zseniális gentleman táncolt tovább... HORVÁTH ADORJÁN. Ás „Vrl panMt

M-bél.*) (II. felvonás, 7. jelenet.> Örzse : Ugye már szaladtok, Ugye féltek tőlem ? Ugye elsiettek, Piszkos denevérek ? Te mázolt koporsó, Falu boszorkája, te keresztes pók, te Hulálfejü pille, te varangyos béka, Ne szaladj előlem. Maradj itt, haván mersz Foltozott szivedben. Jöjj ide nó, nem [mersz ? Ugye rettegsz tőlem ? llüS (visszakiáltva) : Hallgasson kend, jobb lesz. *) Az „Uri paraszt", Hanga Béla munkatársnak népszinmüve'róeztvett a Garai-féle pályázaton, a, hol dicsérettel említettek meg. Mutatványul adjuk belőle ezt a drámai részletet. A szerk. Örzse: Még hogy én hallgassak ? . Oh te bürök-kóró Még te mersz beszélni'? Fogod be a szádat. Nem félsz, hogy beléd vág az isten haragja ? Nem félsz, hogy elsülyedsz ? Te papmacska! [Hallod ! Jöjj ide hát gyorsan; gyere, ha van merszed. Hanem kikaparom szemednek golyóját, Kitépem fejedből azt a férges kócot, Minden patikát lekarmolok képedről, Gyere nó, ha van mersz fekete szivedeben. Lentiek: Ejnye, anyám asszony, Hát ne kiabáljon olyau magas hangon. Meghallhatja bárki . .. Örzse : Éppen azt akarom, hogy mindenki hallja. Ne kiabálj ám te ; egy kukkot se halljak. Leszámolni jöttem veled vén bitófa. Lentiek: Csak csendesen anyjuk. Vagy, ha olyan hangos, jöjjön a szobába. Örzse : Egy lépést se innen. Itt maradok, itt künn, itten kiabálok A falu fülébe. S most az okát kérdem, Mért űzted el Zsófit ? Felelj erre vén bak. Hát ezt érdemelte hites feleséged ? Persze már kiszolgált, fiatal kell neked, Ilus kell most néked ! Nem elég már Zsófi, te megvénült kecske! Aztán azt szeretnéd, hogy a feleségem Is megbolonduljon, tunikába' járjon. Menj te kócot rágni, menj bukfencet hányni Menj komédiásnak ; hanem Zsófi nem megy Jót állok én érte. Lentiek (mérgesen): Ne ordítson Örzse: Méghogy Ne ordítsak! apjuk, hallod? apjuk, hallod? Gyere már előbbre. Gyere, no te vénje. Szidd te is e rókát. Vagy fogj a markodba egy erős husángot Es verd, amig győzöd. Gyere apjuk, szólj [hát ! Kajla: Eleget beszélsz te . . . Örzse (Kajlát előre húzza): Azért is előre. Beszélj, ha én mondom. Kajla : Lendek fiam, miért . . . Örzse: Mit, még Lendek fiam ? Fia a halálnak, Fia a pokolnak, fia a sátánnak ! Te áhi, te mamlasz! hát igy mondtam [otthon ? Szidd ugy, amint otthon rátanitottalak. Kajla: Eleget szidod te . . . Örzse: Szidom is, amig a nyelvem meg nem sántul. Szidom, mert rászolgált. Lendek: Hagyja abba! mondom, hagyja abba rögtön, Ne gázoljon az én szűz becsületemben, Ne gázoljon, mondom, mert baj lesz belőle! Tudja meg : d jegyző én vagyok itt ! Érti? Vasra veretem, ha kinyilik a szája! Örzse: Mit mondtál, te céda, te istenkáromló ? Mit mondtál ? te bagoly, te gébiec, te róka! Hogy vasra vereted feleséged anyját. . . . Lendek : Emberek ! Előre ! Fogjátok meg rögtón, Kötözzétek gúzsba ! Áristornba véle ! Fogjátok meg ! Kajla: örzse, Gyere innen. Örzse : En nem. Ki mer megkötözni ? Lendek : Hát egyik se mozdul ? Emberek, halljátok ... ki parancsol nektek! Ki a jegyző ? Nos hát, Nem értettétek meg ? I. Paraszt: Ugyan higgadjál meg. Ne légy dühös, [Lendek*! Ez az anyósod, a feleséged anyja, Nem illik te hozzád, rajta csúfot tenni. Lendek : Nem bánom akárki, Itt én parancsolok I. Paraszt: Gyere innen Lendek! Baj is lehet ebből. Figyeld csak a népet, mozog minden tagja. Senkinek sem tetszik indulatos hangod. Ne haragudjál no! lendek : Hát senki sem mozdul ? Nos, nem értettétek ? Majd megmutatom hát nektek, ki a jegyző ! Bnta naraszt néüe!