Esztergom és Vidéke, 1892

1892-02-14 / 14.szám

ESZTERGOM. XIV. ÉVFOLYAM. 14. SZÁM. VASÁ RNAP, 1893. FE BH ÜÁl! 14. DoLlLlluUlTl es fllMM * Városi és megyei érdekeink kö/Jönve.? u,^,,^... MÜGJliUONIK HIOTKNKÍNT KRTSZER: 1,7 f [ HIBDETcSEK : uáCÁRNAP CQ P Q í i T n R T fi U í) N SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS MJRDÍÍTK.SKK I MÁIM WURIÍJC ?5 ír, ie<>­VASÁRNAP ESJ^SÜT U R I ü K U W. PFALZ-H-ÁZ, FÖLDSZINT. M i irt 50 kr, 200,,, a n, ú k VI ŐF17KTFRI Ali " a s? ' tt '^ em ' iüwtö közlemények kiiIrien<13k. /Bffiv egaij'-g Q kr. E-ész évre • 6 frt — kr If I A fi fi u i \/ A T A 1 • MAGÁN MJIfPBTtöSBK me^ííI!:ipO'I;is »K«rfuí legjutányoBab- j Fel évre 3 frt - ki- R I A U U - H I V fl I L . W a közöltetnek. Nejért évre 1 frt 5U kr SZBCHBN YI-TBÍÍ 83J-, ; Fny szám ára 7 kr. ' l0V * A '*P b'valalo« és- niagánliiniefcÓBei, a ayilüiírbe szánt kfizle- ÍNIJIJXXÜJH SOI* A\. KI. I, ______ 1 @» menjek, elfítizetési pouzek és rukl urnái ;ísok i.i)téfceiidllk. © ——-0 Közszeibm. Esztergom, feLr- 13. Elmélkedünk arról, a mi nincs. A közszeleinrŐl, moly városunkban isme­rollen. A közszelem a vezériő elemek tekintélyének érvényesülése s a tevékeny polgárok összetartásának gyümölcse. Esztergom épen a közszellem hiányá­nál fogva mindig a meglepoiések városa volt. Emlékezzünk csak a közszellem legélénkebb megnyilatkozásaira. Főkép a városi tisztviselők választására, gon­doljunk nyilvános vigalmaink sikerére, mely sohasem látható előre. Hallgassuk inog társadalmi egyesületeink irányadó embereinek közszellem ébresztő irány­elveit. Ki követi azokat az egyesületen kívül ? Nézzünk csak szülészeti álla­potainkra. A legjobb társulatok elbuk­nak s a leggyarlóbbak aranyakban, vi­rágokban és kitüntetésekben gyönyör­ködnek. Ezen visszás állapotok mind a köz­szellem hiányának eredményei. Eszméink, törekvéseink irányítására nincs megfelelő központunk. Esztergom társaséiete fölött nem dominálnak arisz­tokraták, a kik különben imponálnának a nagy közönségnek : szeretett főispá­nunk sem lakik közöttünk, főpapjaink legtöbbje nem ér rá vagy nem akar ráérni közszellemünk irányítására^ ma­radunk tehát egymásra utalva, anélkül hogy egymás előtt föltótlenül meghajol­nánk, mikor társadalmi életünk üd­vére vonatkozó eszmék vaunak napi­renden. A tanult osztály teljesen egybeol­vadván a vagyon képviselőivel, alig marad önállósága akár az egyik akár a másik élűmnek. A vagyon képviselői lenézik a szegényebb tanult osztályt s ez megint az anyagiakban jőmóduakal nem ismeri el a szellemi ügyek szak­értőinek. Csupa visszavonás, lazaság, bizony­talanság uralkodik tehát közöttünk s minden kiváló eszme vagy törekvés sorsa kétséges. A véletlenre, szeszélyre, bi­zonytalanra alapítjuk legszebb kilátá­sainkat s a közszellem hiányát tevékeny­ségünk és haladásunk idült pangásában mindennap látjuk ós szenvedjük. Baross kitüntetése. Budapest, febr. 13. A hir, hogy király ő Felsége Baross Gábor kereskedem ügyi miniszternek a Lipót-reud nagy keresztjét adományozta, osztatlan lelkesedést fog kelteni hazánk közvéleményében. A mit ez az államférfi Magyarorszá­gért tett azt korunknak majd csak későbbi történetírói fogják egész ter­jedelmében méltányolni. De már a kor­társakban is él a hálás elismerés, bő­séges móri ók ben, Baross fáradhatlau, hazafias működéséért. Pozitiv alkotó képesség, erély, mely semmiféle akadályoktól vissza nem riadó, széles szellemi Iátöhaiár, mely­ben lángelméje egy- pillantással átte­kinti mindazt, a mit közönséges halan­dók lomhább értelme csak lasubb egy­másutánban vesz észre: ezek amaz államférfiúi tulajdonságok, melyek Ba­rosst kitüntetik. A hatalmas államvasút i háló, a folyton terjedő viczinális vasutak, a személyforgalom tarifareformja, moly­lyol eléje vágtunk az egész világnak, a magyar tengeri hajózás emancipá­lása az osztrák hagyományokban meg­merevedett Lloyd-tól, önálló magyar ha­józási vállalatok felállítása, a tenger­parti hajózás ós a nagy hajójáratok szá­mára, melyeket tengeren való kivilo­lünk igényel, a Vaskapu korszakotal­kotó szabályozási müve, pótlékok a szo­cziális törvényhozáshoz, minők a va­sárnapi munkaszünetről, baleset elleni biztosításról ós betegsegitő pénztárak­ról szóló törvények. Mindez és még sok más, a mi az utóbbi évek folyamán nálunk az ország anyagi jólétének emelésére történt, az ő hatalmas kezdeményezése által hoza­tott indítványba, az ő bátor teremtő­ereje által hivatott életbe. Az «akadály» szó nincs benne kereskedelmi minisz­terünk szótárában. A harcz embere ő ós nehézségekkel, melyek kezdeménye­zései elé tornyosulnak, növekszik bá­mulatos erélye is, mely nem pihen, mig le nincs küzdve minden akadály. Általa Széchenyi hagyomáuya valósitfatott meg, ama hagyomány, mely népünknek azt parancsolta, hogy gazdag legyen munka és műveltség által, hogy az igy szer­zett gazdaságban nemzeti szabadságunk védő bástyáját bírjuk. Hogy a király ezt az államférfit, kitünteti, az minden hazafi szivét há­lás örömben megdobogtatja. Mert Ba­ross Gráborban egy uj kor hírnökét látja a magyar nemzet, a mikor jólét és sza­badság elidegenithotleu javakként adat­nak hazánknak. Minél elkeseredetebb elleneink el­fojtott mérge e miniszter ellen, annál ma­gasabbra emelkedik becsülésüukben ós a gyanúsít ásnak és a rágalomnak mi­nél méltatlanabb fegyverei forgat tatnak ellene, aunál szeretetteljesebb hálát szentel neki hazája. Magyarország ellen­ségeinek hada csak nem rég lottó ki rá a rágalom mérgezett nyilait. Csakhogy ezek a nyilak visszapattantak becsüle­tes, szilárd jellemének fényes aczélpáu­czóljáról. A refakczia-izgatás, mely által Barosst kellett volna meggyalázni; meghisult a saját siralmas semmire­val óságán. A király az által a tényes kitüntetés által, melyben e miniszterét részesítette, tüntető bizonyítékát adta neki notn ki­sebbedett bizalmának s megbélyegezte azok törekvését, a kik valótlan híresz­telések, méltatlan ferdítések által meg­ingatni akarták ezt a bizalmat. Baross (xábor tehát a legkedvezőbb holyzetben van, melyet, államférfi csak kívánhat magának. Királya által tisz­telve, nemzete által szeretve, bírja mindazt, a mi tetterejét túlszárnyalhatja, alkotási ösztönének uj élet leheletotadhat. Egész Magyarország vidám bizalom­mal tekint további működése elé, midőn egyúttal azt az óhajt ápolja, hogy bár­csak még magasabb önérvényesítésre sarkalnák becsvágyát a támadások. «-Sok ellenség, nagy becsület,* — ez a köz­mondás uála betüsAerint áll. Az ő ellen­ségei a haza ellenségei is, Magyaror­szág becsülete az ő becsülete is. Eltűnődöm könnyek közt sokáig Multam puszta, hervadt mezején, S felsóhajtok, mért hogy mostanáig Mindég gondban, búban éltem én ? ! Mért bogy kínos, fájó küzdelemnél Nem volt eddig létem soha más, S mint az árnyék minden lépteimnél Követett a bús tapasztalás ! ? Mért hogy mások, kik nem jobbak nálam Tudtak lenni mindég boldogok ? S én, ki másnak is csak jót kívántam Ily nagyon boldogtalan vagyok ! Eltűnődöm néha óra hosszat Multam hervadt, puszta mezején, S a mi nékem megnyugvást okozhat, Hogy síromhoz közel vagyok én ! Hogy nyugodni száll napom sugara S alkonyodni kezd a láthatár, S majd a csendes, néma éjszakába Nem fog többé fájni semmi már \ LITHVAY VIKTÓRIA. L kis g&l&i&b. — Skizze. — Minden nyáron egyszerre jöttek haza Me­lenczére ; Merj Róbert a földbirtokos fia és Kúman Pál, a földbirtokos kasznárjának fia. Mióta összekerültek a fővárosban a mi­nisztériumban, Róbert következetesen arra az időre kérte ki magának a szabadságát, mikorra Pál, nem mintha túlságosan ra­gaszkodott volna hozzája, (ilyesmit nem en­ged meg a Merj-vér) hanem hogy ne legyen a kis faluban egészen öreg tehe­tetlen szüleinek előtte nagyon is egyhangú és unalmas társaságára utalva. A négy hét alatt azután együtt henyéltek, vadász­tak, kóboroltak, ásítoztak. Pali hűségesen engedett Róbert minden kívánságának, akár csak gyermekkorában, mikor valósá­gos vazalusa volt a kis bársonyruhás, de­spotikus hajlamú majoreskónak. Egy délután megint együtt voltak a faluvégi kastélyban. Előttük Martell-cog­nac és TJpmann szivarok. Pali hűségesen szút és ivott, bár ez a meg nem szokott mulatság nála rendesen fejfájással és gyo­morégéssel végződött. Róbert hegyesre va­salt nadrágban, atlaszgalléros smokingban, szegfüvei gomblyukában hevert a kanapén, mintha csak a váczi utczára készülne hó­dító kőrútra. Nyáriasan lomhán folyt a tár­salgás. Sokat dúdoltak és sokat hallgattak. Pal később felállott és a kalapja után nyúlt. Róbert bosszúsan nézett reá. — Hova szaladsz már megint, fiu ? Pál elpirult és megzavarodott. Habozva felelte : — Kristályokhoz, a jegyzőókhez Ígér­keztem. — Ugyan mit akarsz ott csinálni ? — Elbeszélgetek a leányokkal. — A leányokkal ! — ismételte Róbert kissé élénkebben. Ja igaz, ketten vannak. A. szürke Anna meg a kis Ilus. Emlékezem reá. Charmante apróság volt hajdanában, valóságos Murillo angyal. Valami diadalmas mosoly csillant meg Pál komoly arczán. — Már tizenhat éves és nagyon szép. Róbert feltámaszkodott a kerevetről és megnézte az óráját. — Még csak öt óra. Megöl az unalom. Eh elmegyek én is veled. Hiszen falun demokratikusnak kell lenni az emberuek, kivált a leendő földesúrnak. Pali mosolygott, bizonyára abbeli örö­mében, hogy a földesúr fia leereszkedik az Ö szerény barátnőihez. És talán egyébért is. Róbert, a nagy nöismeíő, vájjon mit fog a kis Húshoz szóllani. Csak az idősebb nővért találták odabenn a nagyszobában. A mamát, ahogy Ilus ne­vezte és igazán találóan, mert ez az öreg, jó leány az édes anya becéző, kényeztető szeretetével vette körül a bugát. Valami filigrán ruhaderék halcsontjainak beraká­sával bíbelődött. Persze Ilus számára, mint rendesen. A harmíncz éves, silány arczú, hegyes csontú leány haja deres volt már egészen, hogy pompásan reáillett. Húsnak, a szürke néniké-re való elkeresztelés-e — Ilus. Ilus, jöjj be \ — Szóllott ki az aj­tón, alig hogy helyet foglaltak. Hiszen tudta, kit illet a látogatásuk. A hugocska egy perdüléssel benn ter­mett a szobaiján. Egy pillanatra csodál­kozva állott meg a küszöbön. De nyomban reá takaros pukedlit vágott ki, erősen izom­gatva fehér kötője egyik csücskét. Egész lénye csak ugy kaczagott az esettől és a vidámságtól. Sima törökpiros ruhájából vi­lágos szőke fürtös feje kecsesen kiemelke­dett, mint a tulipán vörös kelyhéből az aranyporos porodacsomó. A szürke néne majdnem elnyelt mohó, közelkedö pillan­tásával. Kis galambnak hivták őt babako­rában, de most még jobban reáillett ez a név. Sajátszerű búgó hangja volt, fejét valami kecses rythrausban szokta ringatni, mint a turbékoló galamb, s szép, domború melle is a galambokéra emlékeztetett. Te­kintete, mint valami üldözött lepe, szen­vedélyes czik-czakban repkedett egyik ven­dégéről a másikra. Kissé zavarban volt, de Róbert ügyes modorával csakhamar bele­vitte a csevegésbe. És azután folyton pen^­gettnyelvecskéje, amelylyel, ha egyéb dolga nfaa. akadt, az ajkait nedvesítette, mint. valami mosakodó czieza. Leült, de nem sokáig tudott nyugodtan maradni. — A kértbe jerünk ki, a kertbe uraim I A szürke nini is biztatta őket. — Ugy, ugy, menjenek csak ki; jobb lesz a levegő odakün. ő persze odabenn maradt a szobában. Hiszen annak a dereknek készen kellett lenni a holnapi nagy misére, Ilus vezetett Amint ide-oda forgott, meg­perdült szoknyája s kivillantak a csikós harisnyába bujtatott formás bokák ; majd pipacsos szalmakalapja t lekapta a fejéről s a gyepre dobta. Hátrasimította engedetlen fürtéit. Melege volt. Gondolkozás nélkül

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom