Esztergom és Vidéke, 1892

1892-12-25 / 104.szám

A reformátió aj lendületet adott a vallffoi irodalem fejlődésének, mind a 3rót felekezet körében. A katholikusok fcözttl támadt az első férfiú, a ki a biblia egy részét, sz. Pál leveleit magyar nyelvre átültetve, beesés munkáját Krakkódban 1533-ban kinyomatta. E férfin K o mj á t i Benedek, kinek derék Mimikája- már kulturális szempontból is korszakot alkot, a mennyiben ez a 1 e g első m agyar n ye i v e ti nyomtatott k ö n y v. Majd Pesti Mizsér Gábor kivette Komjátlt r536-ban, az evangéliumok magyar fordilását készítvén el eléggé jól folyó nyelven. A század vége felé Szánté Arator István a teljes biblia lefordításának szándékával kezdett a nagy munkába, a melynek ó-szövetségi részét lefordította ugyan, de az uj-szö vétségbe, 1612-ben bekövetkezett halála folytán, már bele -se kezdhetett. Az •első teljes magyar Szentírás megjelenése a XVII. század elejére esik. Jeles fordítója a nagynevű Pázmány kortársa K á 1 d i György nagyszombati jezsuita, korának egyik legtudósabb, legékesenszólóbb embere, ki mint szónok és magyar stilísta, leljes birtokában volt a Pázmány erőteljes és zamatos magyar nyelvezetének. Nagyszabású munkájába, egykorú feljegyzése szerint, az 1605-ik esztendő október havának 11-ik napján fogott Gyulafehérvároti, melyet igen rövid idő alatt, 1607. niáre. 25-én Olmüczben végezett el. A derék munka kézirata, az egyházi főhatóság és hittudósok beható vizsgálatának hosszadalmassága, majd a tetemes nyomtatási köllségek előterjesztésének nehézségei következtében jó későn csak 19 év múlva kerülhetett sajtó alá s Pázmány Péter, a pozsonyi m. kir. kamara és a protestáns, de a magyar nyelvű irodalom és a nemzeti műveltségnek bőkezű Maecenásn, ki egymaga ezer tallért adott Káldi magyar munkájának nyomtatási költségeire, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem adoniáuyaí tették lehetővé az első teljes Szentírás megjelenését, mely 1626-ban Béesbeu látott napvilágot a következő címmel : «Szent Biblia. Az egész kereszténységben bévött deák bötüből. Magyarra fordította a Jézus-alattvitézkedő - társaságbeli Nagyszombati Káldi György pap. Nyomtatta Bécsben a Kolónia-udvarban Formika Máté. MDCXXVI. esztendőben.» Káldi magyar bibliája másodszor 1732-ben Nagyszombatban, harmad s z o r 1782-ben Budán jelent meg, tehát kétszáz évnél továb éltek vele a magyar katholikusok, midőn a jelen század első felében Szép ess y Ignác pécsi püspök több tudós egyházi férfiú közreműködésével, nyelvünk akkori fejlettségének megfelelőleg átdolgozván Káldi müvét, azt 1834—35-ben Pozsonyban nyomatta ki saját költségén hat kötetben. Az 5-ik kiadás Sza bő József esztergomi püspök-kanonok átdolgozásában 1851-ben jelent meg Pesten Bucsánszkynál, mig a 6-ik Bartakovics egri 'érsek költségén, Tarkányi Béla egri kanonok, jeles egyházi költő felügyelete mellett készült Egerben, 1865-ben. Ezek szerint tehát a napokban megjelent Szentírás a 7-ik kiadás, mely Samassa egri érsek áldozatkészsége folytán, a saját könyvnyomtató intézetének sajtója alul került ki s a sz. Is l v á u -1 á r s u 1 a t, ni int ki adó tu 1 a j do u o s u á I szerezhető meg. —ff-. Emlékül T. B. barátomnak. Karácsony este van, víg ünnepeste, Amelynek minden ember úgy örül, Vidám zsivaj hangzik fel városszerte, Sugárzó örömet Játhatsz kőrös-körül. Kacaj hallszik, fényárban líszik minden, Hintó robaj, dübörgés hallható, öröm van mindenütt, búbánat nincsen, Finom pelyhekben szállong, hull a hó. Mig minden vigad, én némán bolyongok Zsibongó néppel telt utcák során, Agyamban sok emlék, nyomasztó gondok Egymást űzik sziláján, szaporán. Nekem is volt boldog karáesonyestém, Midőn otthon együtt ült a család, Midőn el-eldiózva a szent estén Megcsókolhattam a legjobb anyát. Akkor is boldog volt karácsonyestém, Mikor náluk töltöttem el vigan, S elábrándozva már jövőnket festem, Lányajkróí csengett szép szerelmi dal. Kacagtam, énekeltem én vidáman, Mig egyszer csak megkondult a harang, Éjfél misén felszállt a vágy imámban : Ne verjen minket soha sorsharag! És most a sorstól űzve, számkivetve, Setétnek látnak mindent szemeim, örömtelt, fénysugárban úszó estve Sivár nekem, felém ki sem tekint. Számomra nincsen fénysugár, csak árnyék, Családom távol, messze ünnepel, Ha tán reggelig kóborolva járnék; örülni nem tud e fásait kebel. Régtől komor, setét időket élek, Minden üres nekem már idefenn, Mit is érhetne számomra az élet, Ha -az -a leány nekem már idegen ? Haza vetődtem, kályhám mellett ülök lís bámulom a tüz izzó parazsát, Emlékeimmel a múltba repülök Csodálva ennek bűbájos varázsát . . . ALAPI GYULA. De prohadto.*) Gyergye Juon három napon át elmaradt a munkából, a negyedikén vérfoltos, zuzódásos fejjel, savós, kidülledt szemmel tántorogva jelent meg az ótárnában, a gyülekező helyen. Az átható páliukaszag förtelmesen dőlt belőle. A kicsiny, ideges, sárga képű felügyelő éktelen dühbe jött, mikor az otromba, piszkos oláh legény a névsorolvasásnál közömbös, dünnyögő hangon odavágta : — Itt vagyok. Minden porcikája reszketett az indulattól. S mikor a részeg ember együgyű, bamba vigyorgással hallgatta végig kifakadásaif, elöntötte arcát a vér. Hozzája ugrott, csontos szikár kezévé) hatalmas ütést mért az arcára, azután messze ellódilotta magától, mint valami könnyű gyapjúzsákot. A puha, ügyetlen hustömeg bukdácsolva esett neki a fekete, csúszós szénfalnak. Vastag ajka még mindig mosolygásra állt, gonosz, gúnyos mosolygásra, mint egy ittas fauné, megpróbálta összeszedni magát, mialatt félhangosau, értelmetlenül motyogta, magában : — No, no, drága pofon lesz ez, Lenk ur, drága pofon ! Lenk elfordult tőle, nyugalmat erőltetett magára s rövid, határozott hangon kiadta a napi parancsot. Óvatosságra intette az emberekel. — Nehéz napunk lesz, emberek ! A levegő nagyon gyanús odaleun. Vigyázni kell nagyon. Tompán, szomorúan hangzott fel a bányász-köszöntés, mintha búcsúszó volna az odafenn maradottakhoz : — Szerencse föl! Azután lassan megindult a kormos *) A „Szürkület," egyik legérdekesebb tárgya novellája. arcú kis csapat lefelé a tizedik horizontba. Szótlanul, földre szegzett fejjel, összetömörülve, mint a pusztai ménes, ha vihart érez. Leghátul cammogott Juon loinháu, bágyadtan, még egyre motyogva. Amint- lejebb hatoltak, a levegő mind fojtóbbá és nehezebbé vált. Valami kellemetlen, gonosz szag szállolt a mellre, szinte megakasztva a lélegzést. A gyengébb lüdejüek sietlek kendővel bekötni a szájukat. Időnkint furcsa, üres kotyogás hallatszott, mint valami távoli tó bugyburékolása. Egy-két Bavy-láuipa kialudt a vékony sodrony háló alatt. Az öreg^ tapasztalt munkások sóhajtottak egyet és aggodalmasan cső válták ősz fejüket. — Gonosz nap, nehéz nap, súgta egyik a másiknak. A tizedik horizontban szétváltak, kiki felkereste a helyet, ahol tegnap a munkáját abbahagyta. Csakhamar felhangzott a csákányok egyhangú ülése, a lapátok szakadatlan zakatolása, az apró lalyigák siránkozó nyikorgása. Juon egészen külön vált a többitől, nem volt senkisem a közelében, csak Marosán Mihály az előmunkás. Marosán Mihály, a tarnavölgyi Herkules. Ez az öles termetű, széles vállú, paraszt-atliiela, akit hihetetlen erejéért megbámult még minden touristá, aki a kis völgybe betévedt. A szeme kicsi, tiszta derűs, mint a madárkáé, de a teste hatalmas, félelmes, erőtől duzzadó, mint a fiatal bikáé. Szorgalmasan neki fogott a munkának, csak néha nézett Juon felé. Az lassan, elgondolkozva lapátolta a szenet és még egyre vigyorgott magában. A többiek mind jobban eltávolodtak tőlüjc. Egyszerre Juou abbahagyta munkáját és ravasz, fürkésző szemmel körülnézett a tárnában. Marosánt egészeu elfedte szeme elől a kiásott szén rakás. Elégedetten biccentette meg vastag, szőrös fejét, lopva a zsebébe nyúlt és egy darabka kanócot húzott ki belőle. Hirtelen meggyújtotta és gyors mozdulattal előre dobta, azután a falakhoz lapulva, behúzott nyakkal futva iramoraodott az ó-tárna felé. Marosán megmozdult. Oda akart rohanni, bogy eloltsa a pislogó kanócot, amely ha lángra kap ebbeu a széugázas levegőben, ítéletnapot csinál. De egyszerre megállott. Valami félelmes határozottság szilárdította meg sápadt, szomorú arcát. Hosszasan, megvetéssel nézett a menekülő után : Ejh, de hagyjuk ezt most már láthatod, hogy az én sebemre nincsen balzsam . . . — Nem vitatkozom tovább. Látom, nem bírlak meggyőzni. Elhagylak ama óhajjal, hogy ha viszont látlak, boldogabb légy. — Én is veled megyek egy darabig. Tárgyalásomban, egy asszonyt védek, a ki el hagyta a gyermekét ... * * * Alig zárult be az ajtó D. ügyvéd és barátja után, a nehéz íüggöny, a mely a háló szobába vezető ajtót takarta, szétnyílt s D.-né lépet a szobába. Szép nagy szemeiben könnyek csillogtak s szerelemtől rezgő hangon suttogá: — Várj csak, te rossz ember. Majd megmutatom én neked, bogy boldog leszesz s be fog gyógyulni az a te mély sebed. Tehát azt hiszed, hogy nincs oly nemesen irzŐ nő a világon, a ki meg tudná bocsátani a multat? Majd meglátod, hogy van. Csak hogy annak ugy kell szeretni, mint a hogy én téged szeretlek . . . * * * A karácsonyi ünnepek közeledtek. D.-né minden nap végzett bevásárlásokat, ha a városba ment. Egy szobában voltak felhalmozva azok a tárgyak, a melyeket összevásárolt. A szobakulcsát mindig magánál hordta D.-né, nehogy a kíváncsi szemek meglássák, hogy mi minden van abban. Különösen férje előtt titkolta a dolgot. Nagyon csodálkozott volna D. ügyvéd, ha látta volna azt a sok szép játékot, a mi ott felhalmozva volt, mert nekik nem volt gyermekök, ott pedig temérdek gyermekjáték volt együtt, szebbnél-szebb gyermek ruuácskákkaL Utolsó nap volt. A szent este elérkezett. D.-né a mint férje eltávozott otthonrul, köpenyébe burkolódzott s kisietett a házból. Az utca sarkán egy kocsiba ült s a kocsisnak oda kiáltá : — A József-utcába. — Minő szám alá ? — Csak menjen az utcába, a számot nem tudom. Elfeledtem. Egy asztalost kell felkeresnem . . . Kezdjük az első számnál, órára fizetem. A kocsis igent intett s lovai közé csapott, mire a lovak gyors ügetésben neki indultak. D.-né gondolatokba mélyedten tekintett ki a kocsi ablakán a hóval lepett utcára. Olyan szomorúságot érzett, a minőt még eddig soha. — Istenem, suttogá, vajon meg fogom-e találni ? Oh, engedd Istenem, hogy e tervem sikerüljön. Mily szomorú volt ma ismét Kálmánom, a mint az ablakon keresztül a karácsony fákat vivő szegényeket nézte. Bizonnyal azt gondolta, hogy az ő szegény kis fiának senki sem visz karácsonyfát. Vájjon fogom-e tudni szeretni e gyermeket? Oh, igen! Már is szeretem. Hisz az ő fia. Milyen örömnap lesz ez a mai nap, mikor majd egymás karjaiba vezetem őket. S milyen jutalom lesz az enyém. A legszebb, a legnagyobb, a minő csak a világon lehet. Boldognak fogom látni Ót, nem lesz felhő többet homlokán, s majd ha hálálkodni fog, azt fogom neki mondani: látod, hogy van olyan nemesen érző nő a világon, a ki megbocsátja a multat, mert szeret . . . — Gondolataiból a kocsis nyers hangja riasztotta fel. — A József-utcában vagyáuk. — Jól van. Majd bemegyek a házmesterhez, várjon reám. Az első házban nem lakott asztalos. A másodikban lakott ugyan egy öreg ember, a ki asztalos volt. De annak nem volt családja. Tovább kellett mennie. D.-né türelmesen ment házból-házba. Már az utca végére ért s a keresett családot mégsem talála meg. Aggodalom fogta el, hát ha már kiköltöztek innen, hol találja meg őket ? Szívszorongva ment az utolsó házba. Ott már kérdezősködni sem kellett, mert a kapuval szemben egy asztalos-címert pillantott meg. Dobogó szivei nyitott a lakásba. Ott egy tisztán öltözött polgárnő fogadta. — Nem tudom, jó helyen járok-e, kezdé remegő hangon D.-né. Én a kis Kálmán édes atyjának küldöttje vagyok. — Igen asszonyom. Kálmánka nálunk van már öt éve, azaz születése óta. Talán beteg a gyermek atyja, mert már oly régen nem volt itt ? — Nem beteg, banem dolgai távol tartják a várostól. Engem bizott meg, hogy mindenért köszönetet mondjak kegyeteknek s a mi tartozása van, azt egyenlítsem ki, mert a kis Kálmánt magammal viszem. — Igazán, asszonyom ? Ez nagyon fog fájni nekünk, mert nagyon szerettük a kis fiut ; de ha az édes atyja ugy akarja, ugy meg kell lenni. Semmi követelésünk nincs, mivel mindig pontosan, előre megkaptuk a pénzt. Ha meg nem sérteném, ki légyen a kis fiúnak a nagyságos asszony ? — Az édes anyja vagyok, monda minden habozás nélkül D.-né. — Az édes anyja ? . .. Ugy ? ... No-no . . . Nem kérdezek tovább semmit . . . Tessék bejönni a szobába, ott benn van a kis fiu. A kis Kálmán egy sánta falovon ült, a mint D.-né a szobába lépett. Meghatottan szemlélte egy pár percig férje képmását s aztán hozzá lépve, keblére zárta. A kis fiu szótlanul nézett nagy, okos szemeivel a szép asszonyra egy darabig, aztán kedves ártatlansággal kérdé: — Ki ez a szép néni, mért szeret ugy engem ? — Mert az édes anyád vagyok, kis fiam, a ki téged igen nagyon fog szeretni. Ugy-e, te is foüsz engem szeretni ? — Oh, nagyon fogom szeretni, ugy mint a papát. De mért nem jött el a papa is ? — Azért, hogy te jöjj ő hozzá, fiacskám. Ezentúl vele leszesz mindig . . . Mikor D.-né újra a kocsiba ült a kis Kálmánnal, olyan boldognak érezte magát, mint még soha. ölébe ültette a' kis fiut, s ugy tartotta átölelve, öh, mily boldogság remegtette meg szivét. Elgondolta, hogy mily végtelen nagy Örömöt szerez ma férjének. S ez a kedves, ártatlan gyermek milyen boldog lesz mindkettőjük szeretete által. Ha az ég megáldja őket gyermekekkel, egyformán fogja őket szeretni, ha nem lesz, ugy ez egyetlen togja bírni egész szeretetöket, minden gyöngédségüket . . . Később este volt már, mikor haza érkezésekor férje után tudakozódott a meglepett cselédektől, a ki őtet egy szép kis fiúcska társaságában látta haza jönni.