Esztergom és Vidéke, 1892

1892-12-15 / 101.szám

ESZTERGOM, XIV. ÉVFOLYAM. 101. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1892. DEOZBMRER 15. - - . • ; • Városi és töégyéi érdekeink közlönye.•"" .TTTTTTTTTTMEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER : • , J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK I szótól 100 sz$tg 75 kr, 100VT A7T

7

77S7ÁR- DUNA-UTCZA 48. SZASI, m 1 frt 5

^%l!^^ 2 frt 95 L JiiiUlí J1 ES 1 AK. hova a lap Meliemi részét iiletfi közlemények kiildeiulok. . . — Egész évre - - 6 frt — kr'. -r-——» MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint iegjulányosabFél évre - - 3 frt - 1 _•. KIADÓHIVATAL: ban közöli étnek. m

SM évre 1 frt 50 kr. SZÉ(JHMNYI-TÉR 332, NVÍTTTS • Egy SZáni ára 7 kr. hová a lap bi?»<»lo« és megán hirrinlései, a nyílttérije szánt közte- ftllLlJMí soia ~ö Kr. Ó— _____ ___ _ 0 menyek, előfizetési pénzek es reldamá'ások iiiiózendfík. £ ——— @ Búcsú a főispántól. Esztergora, dee. 14. A f. hó 12-én tartott rendkívüli megyei közgyűlésről az előfordult tárgyaknak elsőrendű jelentősége minit ezúttal a szokottnál részletesebben kell beszámolnunk. Kruplanicz Kálmán kir. tanácsos, alispán az ülést megnyitván, üdvözli a szép számmal egybegyűlt tagokat. Ezután felolvastatott Mailáth György grófnak, a leköszönő főispánnak következő szószerinti s a j á tk ez ü levele : «Tok. Törvényhatósági bizottság ! A kormány valláspolitikái elvi kijelenlései megérlelték azon elhatározásomat, hogy az e vármegyében viselt •diszes főispáni állástól megváljak. A kedvessé vált viszonyból való kibontakozás e nehéz percében egymásután vonulnak el előttem a vármegye tisztelt közönségével való érintkezésben eltöltött időszak képletei s első sorban a soha nem gyengült rokonszenv és -_mqft__iiih»l->- -őszinte . bij&iom - a ma számos nyilvánulása!, a melyekkel a tekintetes törvényhatósági bizottság, dacára annak, hogy részomről a tiszta szándék és jóakarat messze túlszárnyalták a vármegye javára irányzott törekvéseim sikerét, s igy legtöbbször érdemefclenül elhalmozott. Esztergom vármegyében találtam szívélyes bátorító fogadtatást, mint a közélet iijonc liarcosa, jóakaratú támogatást szerény működésemben, enyhet és vigaszt egy kebelrázó katasztrófa után, e vármegyében találkoztam a szives jóindulat páratlan s folyton megújuló nyilvánulásaival, ugy, hogy családi életem boldog-percei váltakoztak a közélet verőfényes napjaival, melyeket Esztergomban töltöttem. Ez időszaknak emléke hű kísérőm lesz épen ugy, mint az élénk, elévülést nem ismerő hálának érzete az irányomban egy évtizedet meghaladott időn át tanúsított szives jóindulatért, melybe magamat ajánlva, kiváló tiszt élettel maradtam a lek. törvényhatósági bizottságnak Zavaron, 1892. dec. 8-án alázatos szolgája gróf Mailáth György s. k.» Az alispán felszólítására a levél felolvasását a közgyűlés állva hallgatta végig. Andrássy János főjegyző indítványozza, hogy a leköszönő főispánnak 12 évi, a vármegye érdekében tett buzgói kottásainak elismeréséül a közgyűlés jegyzőkönyvi köszönetet, szavazzon s erről Mailáth gróf jkönyvi kivonatban értesít essék. Majd Andrássy főjegyző Mailálnak a teremben függő arcképe felé fordulva igy szólt: ^Nagyságos kir. tanácsos, és alispán úr, mélyen tisztelt közgyűlés ! Esztergom vármegye uehéz válság küszöbén áll. Villámként sújtott ugyanis és egy nehéz válság előzményét képezi azon leverő, fájdalom, valónak bizonyult bir, hogy ő méltósága mólyen tisztelt és nagyon szerelett főispánunk szókhelyi gróf Mailáfh György cs. és kir. kamarás úr főispáni állásáról visszavonhatlanul lemondott ós ezen lemondása a legfelsőbb helyen is elfogadtatott. Még nincs 12 éve annak, hogy ő méltóságát főispáni székének ünnepélyes elfoglalása alkalmából Esztergom vármegye közönsége és tisztikara nevében üdvözölni szerencsém volt. Akkor vármegyénk egének láthatára bár borús volt, de a deli, nemes, a jobb jövő iránt reményt keltő ós önkénytelenül rokonszenvet gerjesztő fiatal főispán megjelenésével a bonts felhők körül kibontakozott a nap és éltet adó melegével mindenfelé fényt, viruíást és áldást kezdett terjeszteni; de a nagyon szeretett, mély tiszt elei tel körülvett, ér demes, nemes ós fáradhatlan tevékenységű főispánunknak végleges távoztával borús és szomorú lesz ismét minden körülöttünk. Már szinte hallom a szegények zokogását, kiknek annyi könynyét torló Méltóságod nagylelkűsége, majd hallani vélem a kitűnő főispánjának elvesztése felett kesergő vármegyém panaszos sóhaját, és mélyen áttérzem az e feletti mély bánatot, mert jól tudom, szeretett főispán, hogy bárki foglalja is el helyed, nékünk főispáni széked sokáig, igen sokáig üres marad. — .Do az isteni gondviselés rendelkezésében megnyugodnunk és azt férfiasan elviselnünk kell ; azért kegyes engedői műkkel a vármegye közönsége és tisztikara nevében'búcsúszavamat intézem a szeretett főispánhoz : Isten veled te nemesszivű, páratlan jellemű, igazságos s minden tekintetben kitűnő főispán ! Isten véled te vármegyénk igazi jóbaráija s mindnyájunk jóakarója ! Isten áldjon meg. Isten áldja meg kedves családodat és fizesse néktek ezerszeresen vissza, a mi jót tevéi velünk. Végft| kérve kérünk, tarts meg bennünket emléked és szeretetedben, valamint mi téged szeretni fogunk min* |dég, emléked pedig közöttünk örökké' élni fog. Isten veled.>> Dr. Feiehtinger Sándor kii\ tanácsos a következő beszédet mondta : «Nagyságos kir. tanácsos alispán mv tek. közgyűlés! «Moest;a domus plangore sonat, Urbs gemit.» (Ovid.) Szivem szomorú érzelmeitől áthatva, megilletődéssel állok fel ós el nem mulaszthatom, hogy azon nagytekintetü államférfin irányában, ki megyénk és városunknak büszkesége és dicsősége, a megye főispáni móltóságáról való leköszönése alkalmából hazafiúi őszinte fájdalmamnak, meleg részvétemnek és sajnálatomuak, mint magam, mint azon tanintézet, egyletek és társulatok nevében, melyeket képviselni szerencsés vagyok, méltó kifeje* zést ne adjak. Igen, fájdalmas érzések támadnak keblünkben azon veszteség fölött, nie* lyet székhelyi gróf Mailáth György, cs. és kir. kamarás, megyei főispán ur 0 méltóságainak' "lauüukbői faló távozása okozott. És méltán, mert ha 12 éven áfc lankadatlan buzgósággal és hazafias tevékenységgel megyénk és városunk emelése és felvirágoztatására irányzott nemes keblű törekvéseire, működésére, bölcs kormányzásának szép eredményeire visszatekintünk, nem csak mély tisztelet és őszinte szives rokonszenv, de a valódi hála érzetével telünk el ő mél* tósága iránt. Hiszen tiszta jelleme, sokoldalú magas műveltsége, határtaNEM IS VOLT MÉG . . . {REVICZKY GYULA kiadatlan költeménye 20 éves korákéi. CJHEM is volt még valami régen, Három-négy éve sem lehet. Veled sétáltam kint a réten, Terólad irtam verseket. Sok jámbor szerkesztő lefőzött S szidá hitvány dorombomat, S ez a doromb hiába győzött: Én akkor voltam boldogabb. Hogy vártam, hívtam azt a perczet, Mikor, ha majd nagyok leszünk, Téged az oltárhoz vezetlek S a pap előtt megesküszünk. Elváltunk s röpke év után már Szebbnek találtuk a jelent, Ám gúny a multat még se érje ; Az ifjúság emléke szent. Megnyugszom íme, bárha sírva: A.mulandóság hű barát. Magunkkal visszük, le a sirba Az első szerelem dalát! Schlesinger a tttóhataroa. Irta: VIHAROS. Az a Schlesinger, aki nem hagyja magát. Az én saját külön Schlésingerem, akire büszkébb vagyok, mint Porzó a maga híres Kohn-gyüjteményére. Az én édes keresztfiam, akit fölfedeztem, s bevittem a magyar fogalomtárba. Mert Schlesinger, aki nem hagyja magát, nem alak, hanem fogalom. A fejtetőre állt jókedvet, a mezítelenre vetkőzött s egy idegen, róla lelő tyogó nagy bőrbe bujt temperamentumot jelenti. Nem azt a jókedvet, mely nem fér a böribe, hanem azt, mely magára húzta az oroszlánbőrt, s még sem tudja eltagadni, hogy az egypatájúak világából származott. Schlesinger, aki nem hagyja magát, nem ember, hanem szimbólum. Egy különös világ jelképe. Egy duhaj kedvet színlelő józan világot szimbolál, mely szégyenli a maga nyugodt hőmérsékletét és lázat hazudozik és vadságot affektál. Egy -világot mely megtudna állni a maga lábán és mégis mindig mankón jár, mely minden életnyilvánulását kendőzi, s szünös szüntelenül másol, pedig eleget adhatna a magáéból. Ugy hallotta, hogy az, aki a legény a csárdában, duhajkodik ; kinevezi tehát a salont csárdának, s nekiadja magát benne a duhaj kedvnek. Mivelhogy pedig ezt a kedvet nem érzi: szerepnek vállalja és eljátsza. Vagy a csárdát utánozza vagy a főúri salont, vagy az utcát vagy az utcákat kerülő világot. Duhajkodik, mert az útszéli korcsmában is ordítoznak, nyegléskejdik, mert a plüche salonokat majmolj a 5 a legény©, hármasával ül a kétüléses fiakkérbe, mert a mintáitól ugy látta, az asszonya pedig az épen divatos orfeumprimadonnát kopirozza. A háza nem a vára, melyben senki sem fér hozzá, hanem a gyakorló színpada, melyen a szerepeit próbálja. Egy világ, mely nem a maga erejéből törekszik előre, hanem az őseiével. Azokéval, akik állítólag Darwin szerint, a fakón kapaszkodtak. Egy világ, mely majmol bánatában és majmol örömében, mely nem a maga könnyeit sírja s a mosolygását is hazudja, — mely prosperálhatna a maga lábán, de inkább tönkremegy abban a fáradozásban, hogy a mások hátára kapaszkodjék. Híján van a büszkeségnek, de telidestele van a kapaszkodók gőgjével. Minél több szerepet tud, annál yőgösebb, minél többet veszített a maga őseredetiségéből, annál felfuvalkodotfabb. A mai szinészkornak gyermeke, az utánpapolók nagy világának organikus része. De az én saját külön Schlesingereim nem papolnak, hanem ordítnak, bőgnek, rúgnak, kapálnak. Az én Schlesingereim a bálteremben laknak. Ott nem hagyják magukat. Talán egyetlen igazi Sehlésinger sincs közöttük, többségük talán az Oechffy Bendeguzék fajából származik, de hát Schlésingert elfogadták symbolumnak, a symbolumnak pedig fednie kell a jelképezettet. A dolog ugy történt, hogy néhány évvel ezelőtt egy bálon az egyik uri ember a másik uri embert oldalba lökte. Az tudvalevőg azokon a bálokon, melyeken uri emberek mulatnak, gyakran megtörténik, s igy nem is volna érdemes, hogy külön megemlékezzünk róla. De megemlékezem róla, mert ez az oldalba lökés volt a magát nem hagyó Schlésingernek születési pillanata. Az oldalba lökött uri embert véletlenül, — igazán nem tehetett róla, — Schlésingernek hívták. Egy ideig nézett arra az ifj ura, aki könyökének az egész teremben nem talált egyéb , helyet, csak az ö csípőjét, azután megszelídült és arrébb akart menni. Tudvalevő dolog, hogy az embernek, 'mikor arrébb akar menni, mindig akad egy-két olyan jó barátja, a ki ezt nem engedi meg. Ezek a minden felbukkanó jó barátok a tragédiáknak, gyakran persze a bohózatoknak is kiadó násznagyai. Nos, a mi esetünkben se hiányzottak ezek a jóságos barátok. Odaállottak az elsomfordálni készülő Schlesinger elé s biztatták, hogy ne engedje magát. — Ne.hagyd magad Schlesinger! A nagy hangosságra összecsoportosultak a táncolók s csakhamar vagy ötven ember kiáltotta oda Schlésingernek, hogy a világért ne hagyja magát. Megtette kötelességét, s a báli terem közepén arcul ütötte azt, a ki könyökével az oldalán kopogtatott, megtudandó, hogy vajon szabad-e arra az ut ? A csattanás ugy hangzott s ugy hatott, mint a pezsgőpalack dugaszának durrogása. A gyengébb idegzetnek me°ittasodtak tőle, s egyszeribea berúgtak. Én magam is valami mámorfélót éreztem. Kedvem kerekedett jfej-tetőre állni s lábaimmal kalimpálni: Én .édes istenem, micsoda szép dolog az is, ha Sehlésinger nem hagyja magát, ha a báli zenét túlharsogja a biztató