Esztergom és Vidéke, 1892

1892-11-20 / 94.szám

ESZTERGOM, XIV. ÉVFOLYAM. 94. SZÁM. V ASÁRNAP, 1392. NOVEMBER 20. H T^E ^Í^S ^^^ESÍE • ~ # Városi és megyei érdekeink közlönye #_ ^TTTTTTTTT^ MEGJELENIK IIETENKINT KÉTSZER: 0,/ . r HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK I szótói 100 75 kr, 100­— Fíf-utcza 75. szám, a „Fürdü"« szállodával szemben. tó1 M * 1 frt V^TM**'** 2 ' 95 *' ELŐFIZETÉSI ÁR: hová » Inp szidlemi részét PletB közlemények küldendők. > , J ° J ' Egész érre 6 frt ^ kr- „ . - n ~Z . A T A . MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjuiányosab­Pél évre 8 frt — kr. Iv I A U Ü-H I V A I AL: ban közöltetnek. Negyed évre 1 frt 50 kr. SZÉtJHKNYI-TÉIÍ 332, } Egy szám ára 7 kr. hová a lop hha'a'os fa m.-igán hírdatisei, a nyilitéilie szrfnt közle- NYIL1JER sora 20 kr. .,0 , ,. — . . —— 0 menyek, elíííizetési pénzek es reklamálások ii»'ózendoíc -— > %) Téli műsor, Esztergom, nov. 19. Nemsokára kod előttünk, kod illa­nunk : üt a tél, mely elszigeteli Esz­tergomot a nagyvilágtól. Reméljük, hogy ez az utolsó a szibériai fejezetek kö­zül, mert az állandó hid s az eszter­gom-budai vasul mégis csak meg fogja változtatni az elátkozott helyzetet, mi­kor alig másfél órai távolságból, a fővárosból két napig sem ér ide a posta. Az idei tél nem kecsegtet valami rendkívüli társadalmi élvesetekkel. Az egyesületek nem ígérnek sokat, a fia­talság nem provokálja Karnevál her­czeget, az életkedv hanyatlása minden vonalon érezhető, színtársulat nem lesz, a zenei élvezetek igen keveset kínál­nak, komolyabb, tartalmasai) con­certeken nincsenek előkészületek. Szó­val nemsok szórakozás van kilátásban, a mi a társadalmi életre csak béuitó­3ag fog hatni. Ilyen körülméuyek között arra kel­lene iparkodnunk, hogy a közönségnek — minden áldozat nélkül — alkalmat adnánk egy kis nemes téli szórakozásra. Alakuljon pedig erre a czélra egy felolvasó társaság. Van Esztergomban legalább is husz olyan alkalmas férfiú, a kit élvezettel és szívesen hallgatna meg a közönség, mert vau mondani­valója. Hetenkint uj felolvasással lép­nének a közönség elé. Az első héten lehetne valami tudományos, a má­sodikon szépirodalmi, a harmadikon köl­tői, a negyediken humorisztíkusjellegű felolvasás. A középiskolai tanárok órdo­kesobb természettani kísérleteket mu­tatnának he. Közbe szőhetnének szava­lást, éneket, zongorát, a mint azt a vál tozaIosság ki vánja. Szóval a város szellemi érdekei ugy kívánják ez időszerűit, hogy téli miisor keletkezzék, különben nagy paugás fog beállani. A mi a felolvasó társaságot illeti, azt mi igy kontempláljuk. Összeáll két­három tevékeny ember, a ki programmot csinál a legközelebbi vasárnaptól egész a farsangig. Minden héten két három jó estét rendeznek valamelyik dijtaian nagy teremben. A felolvasásokra Esz­tergom egész müveit közönségét meg­invitálnák, de sarcz nélkül. Ilyen felolvasások rövid idő mnlva az egész nagy közönséget egyesítenék s csak legvégül lehelne egy igen mér­sékelt beléptidijas estélyt rendezni a költségek megtérítésére. A három rendező természetesen arra iparkodnék, hogy a felolvasó ne Ka­lifornia aranybányáiról, a brazíliai for­radalom titkos okairól, a középkori utczakövezetek technikájáról értekezze­nek, hanem lehetőleg Esztergom múlt­jából, társas életéből s átaláhan szel­lemi világából meritseuek. Igy lennének a szép téli esték rend­kívül tartalmasak, aktuálisak, vonzók és sikerültek. A szép téli miisorhoz nem kell egyéb egy kis önzetlen — lelkese­désnél. Besse lánas lsvsU, Egy hónapja hanto'ták be sírját az aradi temetőben Esztergom egykor ha­talmas képviselőjének, Besze Jánosnak. A kinek szavára a legválságos ibb idők­ben az egész ország figyelt, elhagya­tottan, szegénység között tért örökre nyugodni. Esztergomból nem jutott sírjára még csak egy v i r á g­s z á 1 sem. Hej, pedig valaha ugyan­csak fölbok rét áztak a tüzes vérű nép­szónokot az esztergomi szép asszonyok! Mikor már Esztergomban nevét is alig emlegették az öreg Beszéltek, ő még mindig érdeklődéssel, szeretettel gon­dolt vissza az itt töltött szép napokra. Leveleivel többször adott életjelt ma­gáról, többnyire a Tarkasághoz czi­mezve azokat. Egy ilyen levélnek ju­tott nnk birtokába s azt hisszük, nem lesz érdektelen, ha azt a maga teljes­ségében közzé tesszük : Arad, Il-ik Június 00888. Uram ! Uram! Minden kegy adta tarkánál tarkább kegyelmes cí­mek felett, több méltán kiérdemlett poiga'ri érdem­rendek áltál kitündüklo', s még a siralom völgyét is Demokrit, menyországává éle villámaival varázs­lani képes Syiveszteri bölcs öröm apostol PUTANKÓ ISTVÁN URAM! Á Dunán, a makranczos, fékezhetet­len Tiszán, Maroson és igy az Operen­ezián is tul hitre kapott Tarkaság eléggé meg nem becsülhető, noha csak nyulfarku levelét véve, félszázad mo­hát mngamrul lerázva, megifjodott erő­vel, egy mindég csak hajnalt knkuvi­koló tarka kakas farkába! lépett, és félszázad előtti Esztergomi fekeleség­ben mártott tollal szállok eleibe, s ön által az egész tarkaság mozaik részei­bül ösze, és így hoiiszorételhen eggyé olvadt szellem családhoz. Halyunk őuök Attyái keblében lel­kesedéssel gyakran viszhangzott szót! kiknek sírhantjai felett örök hálám le­beg ! Mert a mivé emelkedtem, oda a már dicsőültek bizalma által jutottam. De félre minden komolysággal, mert csak azon napok és órák neveződhet­nek életnek, melyeket ezen érdektarka világban vígan tölthet a terhek súlya alatt, munkában roskadozó ember. Az én éltem egész bölcsészete, egy cígáuy okoskodásán alapult, kinek*három te­hene volt. Melyek közül midőn az el­sőt a kiütött marhadög miatt bőröstül elásták, a vigasztaló szomszédoknak hetykén azt felelte: «Annak deglik, a kinek van.» A második eleste uláh a sopánkódokat avval nyugtatta meg, hogy : «Se baj, mert jut is, marad is.» A harmadik véglehelete után Ő futott szomszédjaihoz, mondván: «No, hála az Istennek, nálam már végkép meg­szűnt a marha dög.» Plató Senekábnl, Sokrat, Epaminondásbui Karezius, Kant­bul és az egész phylosofikiis Encyclo­pediáhul össze véve se tanultam oly bölcsészetet, mint ezen józan felfogású természet bölcstül. És én ezen alapra építvén minden tudományom várát, mint Komárom, kényszerítve hódolt ugyan a sorsnak, de se az akasztófa, se a kegyelem utoni hosszú börtön he nem vehette azt. Midőn biztosan hit­tem, hogy felakasztanak, a vigasztalt, iz„Es%iiiéilíisk5"iir5iája. KIBKKUX.VK, EM gondolok reád haraggal, •Nem bánt a veszteség. Ábrándjaim derült szelídek, Mint a gyermek-mesék. Előttem a régmúlt kitárva, üröm virul e szép határba, Arczou, rózsán harmat remeg S befényli a tájt szellemed. Elkárhozott szívvel bolyongtam Keresztül a hazát, Űzött nyomor, dicevágy hevített* Tépett, húzott az ág. Szegény valék és ismeretlen, Egy akarat, mely tehetetlen, De tenni vágy, útnak ered: Ekkor találkozám veled. Én megszerettelek. S te engem? Bizony ma sem tudom. Én csak eljártam házatokhoz Szerelmesen, vakon. Szavad, nézésed, tiszta lelked, Tudtam, lesújthat és emelhet. Ne kérdje! kit szerencse ért, Meddig lesz boldog és miért? Talán szerettél. Oh ne mondd meg Halálomig, ha nem. E boldog év tündér-regéje, Ez emlék mindenem. Nem fáj, hogy a más nője lettél, De fájna, hogy sosem szerettél. Ne vedd el legszebb álmomat, Ilyent a sors már úgy sem ad! Nem gondolok reád haraggal. Mért bántsam a napot ? Hogy nékem is feljött, le is ment, Megváltott s elhagyott? Tört szemmel, her\adó ajakkal, Szíved kiéghet, fényed elhal, De nálam emlékül marad Egy mosolyod, egy sugarad. ZEMPLÉNI ÁRPÁD. Irta: SEBŐK ZSIGMOND. (Az «ALMANACHBŰL») Késztőlczy Fábián, az alispán, észrevette, hogy az ő Eszti lánya egy idő óta nagyon szomorú. A szép szőke Esztike hallgatagon, ma­gába vonultán járt-kelt a házban. Legszí­vesebben a kertben időzött, valamelyik ár­nyas szögletében húzódva. Az ebédnél alig nyúlt valamihez. A vacsoránál szintén. Néha könyek szöktek a szemeibe. Az alispánnak ez szeget ütött a fejébe. — Ez a tacskó szerelmes, — konstatálta magában. — Milliom adta, fülig szerelmes ! Hallatlan ! Alig nőtt ki a rövid ruhákból, már szerelmes. Hát hiszen majd elejét veszszük ! De kibe szerelmes ? Ki az a gézengúz, a ki megmerészelte zavarni a fejét? Az alispán jó emberismerő volt. Tudta, hogy a leányból kilencz inkvizítor se veszi ki a titkot. Ismeri ö ezeket a kis bolondo­kat. Ezek ilyenkor álmodoznak és halni ké­szülnek. Meghalni egy édes titokkal a szív­ben ! Pedig bizony még egyikük sem halt meg a szerelemtől. De azért majd kiveszi ö azt a titkot. Másnap, az ebédnél, mikor poharát ke­zébe vette, közönyös hangon igy szólt: — Holnap hajnalban nagy esemény lesz, leány. Párbaj. Hirtelen fölhajtotta a poharat, de a mögül ráfigyelt Eszti arczára. Adtam most neki egy bogarat, — mosolygott magában. Ha szerelmes, akkor erre a szóra megdöbben. Azonnal remegni kezd azért a himpeilérért. Eszti csakugyan megrezzent kissé, de azért eléggé megtartotta hidegvérét. — Párbaj ? — kérdezte halk hangon. Hm, érdeklődik a kis macska. No, majd befutunk neki. — Micsoda ? Párbaj ! De az ám milliom adta. Tiz lépésről legalább s addig lőnek, a mig az egyik ott marad. Valamelyiknek húzzák már a harangot. A haranghuzásra csakugyan megrezzent a leányka. Aggódó tekintetet vetett apjára. — Kik párbajoznak? — kérdé. — Jaj szivem, azt nemi lehet megmon­dani. Ez becsületbeli titok. Eszti lehajtotta a fejét s egy darabig hallgatott. Aztán újra megszólalt : -~- A vármegyétől ? Hm, hat a vármegyénél van a kedves í — Ugy van, a megyétől. Azok vere­kednek. A leány arcza kipirult, meg elsápadt. Mohón vágott közbe : — Főtisztviselők ? Most mindjárt elárulja magát a kis ok­tondi, — gondolta az alispán. Nagyon tet­szett neki a leány zavara. No ha végre is főtisztviselője szerelmes, hisz az nem oly nagy baj. De ki lehet köztök ? Aligha nem a sápi főszolgabíró í Az mindig körülötte lebzselt. — Persze, főtisztviselő, szólt. Eltaláltad. A leány arcza földerült. Kedves mosoly futott át rajta s oly hálásan nézett az alis­pán-papára, mint még soha. Ez azonban komoly arczot öltött. Hát igy vagyunk ? Nem a főtisztviselő urakért aggódik a kisasszony ? Azokat szívesen bele eresztjük a halai torkába. Már most bizo­nyos, hogy valamelyik legyeskedő aljegy­zőbe vagy alszámvevöbe szerelmes. Ezt csak­ugyan nem lehet törni. Más oldalról kezdte meg a támadást. — Azaz, hogy, — szólt — remélhetőleg főtisztviselő. — Hát nem bizonyos, édes apám? — Epenséggel nem. Eszti bámulva nézett az apjára. — Hiszen, ha holnap meg lesz a párbaj, csak kell már tudni, kik verekednek ? Az alispán titkolózó arczot igyekezett ölteni. — Épen ez, — szólt halkitott hangon, óvatosan körülnézve. Ha megígéred, hogy titokban tartod, elmondom az esetet. — ígérem. — Egy hires fővárosi párbaj hősről van szó, lelkem. Aféle aszfalttaposó duhaj, a mi­lyenekről az újságok annyit irnak . . . ol-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom