Esztergom és Vidéke, 1892

1892-10-23 / 86.szám

ESZTERG OM, XIV. ÉVFOLYAM. 86. SZÁM. VASÁRNAP, 1892. OKTÓBER 23. ¥ZTOOMTM1E T # Városi és megyei érdekeink közlönye* lJir>f , i _^ f . or .„ • MEGJKLENIK IIETENKTNT KÉTSZER: °/ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIHDETÉSEK I wótói 100 szóig 75 kr, íóo­^_ Fí . utcza 75i 8zára> a tt F W r-Kállottiil szemben. tó1 * ÜÍMg 1 m *L*dn'Zo k?"'* 8 2 ' * kr ELŐFIZETÉSI AR: hová u lap kilelni részét illetn közlemények küldendők. t ; J Egész évre - - - - 6 frt — kr , _ 7.—. . MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás Bzerint legjuiányosab­Fél ívre 3 frt - kr. KIADÓ-HIVATAL: bau közöltetnek. Negyedévre - - - - 1 frt 50 kr. . ÉiZÉUHWNYI-TÉIt 332, y j Egy szám ára 7 kr. hová a lap lmaia'os és mngán hird«iései, a nyilttérhe §**n| közié- NYÍLT 1ER sora 20 kr. 9—•• •- • — — — • • • • — 0 menyek, elíífi/.etéíii |>én/.ek és reklaniá'áfcok iiitézemlfik 4) j— : ————, 1—-9 „Nyugodjatok békében/ Eszterpom, okt. 22. (L.)Halottak napja közeledik. Az a nap, melyet a vallás az ö bús költészeté­vel az emberi mulandóság csendes ün­nepévé avatott. Halottak napja: a megnyugvás, a kieugesztelődés ünnepe. Elsimtjuk ha­lottainkat, mécset gyújtunk a sírban t­jnk főié s annak a szomorú, sivár te­lhetői dombnak a tátományával szem­ben, jóleső melegséggel árad el szi­vünkben az ígéretek Ígérete, a vigasz­talások vigasztalása: «Föl támadunk !» Mi itt, csendes városunkban ezúttal is a hagyományos kegyelettel várjuk a szomorú nap érkezését. Fonjuk már szerény koszorúinkat, hogy könyoinkkel áztatva lelebessük fej fája köz azoknak, a kik egykoron közel állottak szivünk­höz s a kiket elvesztettünk örökre. Csak messziről szemléljük azt az ádáz tusát, a mely az ország szivében kitört s mely hivatva lesz e napra is két táborra osztani a nemzet fiait. A politika telhetetlen daemona föl túrja a sSi'ok birodalmát! Látjuk lobogni — nem a kegyelet mécsét, — a viszály, a szőtvonás zsa­rátnokát s undorral fordulunk el káp­rázatos fénye elől. Miről vau szó ? Arról, hogy halottak napján olyan ünnepre készülnek Buda-várában, a milyen csak ritkán fordul elő egy-egy nemzet történetében. Leleplezik a szabadságharca hősei­nek emlékoszlopát. Azokét, a kik be­vették Budavárát, a kiknek lövegeitől s kardcsapásái alatt elhullottak a vár­védők s elesett maga a vezér — Heutzi is. Ki ne ösmerné azokat a szomorú küz­delmeket, melyeket hazánk eme dindalai után is kénytelen volt keresztül kar­czolni, végig szenvedni? Mig végre a nemzet kibékült fejedelmével — őszin­tén ós igazán. Ennok a kibékülésnek nagy napja, újból való megpecséteiése leeiijíétt a no­vember másodika, mikorra az a sokat emlegetett föl-föl lebbenő «fátyol» hi­vatva lett volna végre mindenkorra lezárni a szomorú emlékeket. A leglovagiasabb erényü fejedelem életének alkonyán még egyszer, ünne­pélyesen kezet akar fogni leglovagia­sabb népeivel. Képviseletében Lobkovitz herczeg had­testparancsnok koszorút helyez a hős magyarok dicsőségét hirdető szoborra, a közös hadsereg diszszázadaiuak tisztel­gése közben. S ez a lovagias magyar nemzet lát­ván a legyőzöttek hódolatát a győzők­kel szemben, miért ne viszonozhatná ezt a koszorút koszorúval? Azért-e mert az elesett osztrák ka­tonák között vau egy név — a Hentzi neve — melynek gyűlölete évtizedek alatt épen a legszomorúbb emlékek ál­tal tartotta fön magát kebleinkben ? Ha elfeledjük az emlékeket, feledjük el a neveket is. Ellenség volt, rútul bánt velünk : aunál dicsőbb, ha niegbocsájíjuk bűneit, s a kiengesztelődós magasztos ünnepén, a magyar dicsőség újból való Föltáma­dása napján ne keressük a holtakban mit cselekedtek, a mig éltek. A bűnbocsánat igéjével ajkunkon mondjuk el haló poruk fölött ! «Nyugodjatok bókében t* A történelmi társulat figyelmébe. Sok jámbor óhaj, sok életrevaló eszme halt ugyan már el városunkban, — de a törekvés, mely az «esztergomme­gyei történelmi társulat» megalakítására irányul és ujabban előtérbe 1 ó^ p e 11, nem fog t a I á u a halva szüle­tett gyermekek lajstromába kerülni. Azt hisszük, kilátásai eddigelé is igen ked­vezőek. De ha némi idegenkedés mu­tatkoznék is, még akkor sem lenne sza­bad a lelkes kezdeményezőknek visszavo­nulót fuvatniok. Van az országban több, ma tekintélyes irodalmi és tudományos egyesület, mely igazi mustármag volt és terebélyes fává növekedett ! Talál­kozzék csak «tiz igaz* ; dolgozzék e szűk kör; keressen, kutasson csak e néhány munkás kéz : biztos, bogy rö­vid idő nmlva hóditani fog nemes pél­dája. Hogy indokolt Esztergomban és a megyében ily társulat, azt alig szük­séges bizonyítgatni. Hiszen tudja min­denki, hogy Esztergomból második Pom­pejit lehetne elővarázsolni. Nem is a társulat jogosultsága mellett kíván­tuk néhány szót ejteni, csak azt akar­tunk érinteni, mily időszerű lenne a társulatot még a jelen évben megalapítani és azt azon nagy férfiú nevével feldíszíteni, ki sokáig lakván városunkban, azt a magyar Klió egyik szentélyévé avatta. Ismerjük a házat, melyben lakott, a hol halhatatlan művét alkotta. Megérdemelné Katona Is t­v á n, bogy a társulat az ő nevét viselje és működését, szüle tésé­u e k 160. ó v f o r d u 1 á j á n, mely folyó évideczember 13-á r a esik, kezdje meg, még pedig azzal, hogy emléktáblával jeleli meg a uagyj tudós egykori lakását. Iparosaink panasza. Esztergom, okt. 22. Alig akad városunkban megelégedett iparos, ki eimondhatná magáról és mes­terségéről, hogy engem irigyel mindenki, mert mesterségem valódi aranybánya. Nagyon megérzik mindenen, hogy mi földművelő állam vágynak. Ha a szántó­vető-gazda, a szőlőtermelő jajgat a szük ; termés, az alacsony gabnaárak, majd a filoxera miatt, — ez uáláuk annyit je­lent, hogy vele jajgathat az iparos és. kereskedő, sőt nem ritkán az értelmi foglalkozás embere is. Elnéztük, vagyis szorosan megfigyel­tük az elmúlt szombati hetivásár álla­potait s azt az elszomorító hatást gyako­rolta ránk, hogy gazdaközönségünk olyan szegény a minő még talán nem volt soha. Mert az emberiség ideje alatt, ha a paraszt napestig fáradott — legalább megvolt a boldog otthona, mert ellát­hatta családját és jó magát abból a.mi számára meghagyatott. Az urbériség eltörlésével a szabad­ság és egyenjogúság hajnalán a családi boldogság évei következtek egymásután, mivel a jobbágy által időszerüleg bir­AGQim FBREUMD jelt! A jelt! Rómának népe! Tied a látvány és tiéd a jog. . . . Előttem a legyőzött képe Véresen, csonkán imbolyog. Felzúg a czirkusz, mint egy tábor Akad elég még gladiátor, — Accipe ferrum! Vergődöm én is. Piros vérem Szintén ömöl a czirkusz fövenyén, S a végcsapást enmagam kérem: A dicsőség bolondja én! Lesem a szót, mely végre véget Vessen nyomornak, vergődésnek: Accipe ferrum! Hatalmas vágy szólított síkra S szilaj erő mérkőzni ösztökélt, De széthullt, mint a rózsa szirma, Mi bennem nagyratörve élt. Minek folytatni meddő harezot? Adós — fizess ! Fizesd a sarezot: Accipe ferrum! *) A „Hét" legutóbbi számából vesszük át a ki­váló koltö «flg<id<Jiyável e remek verset. Karom tán birná **í lelkem fáradt, S szines-szinültig undorral tele, Tömegnek, tapsnak, arénának őrölni nem tudnék vele. Olcsó a taps: egy élet — ára! Lakolj, ba föltevéd koczkára: Accipe ferrum! Ó nézd, a csőcseléket, nézzed! Reád szegődik s várva vár csodát: Valami nagyot és merészet, Mi csattanós finálét ád. De majd csalódva hátat fordít, Hallod a zajt ? ... A tömeg ordit: —- Accipe ferrum ! KISS JÓZSEF. ^>o©o<­— Különféle nagy ivók egy thómáról. — A théma: Egy juhászkutya széttép florosma mellett egy vándorlegényt. Hugó Viktor. A dorosmaivórmezö. A kutya vad. Juhokat őrző oroszlán. Gaz­dája vadabb. Oroszlánt őrző ördög. Ezen ördögnek Jean Tsamangeau a neve. . , A nap tüztengerbe vonja vakító szemeit. Fűszálak hajlongnak. Harmat röppen a virágra. A kövecskék ásítoznak. Az éj lenn a föld mélyében gyászruhába ölti karmait. A dombtetőn a tűztenger hátteréből ván­dorlegény emelkedik föl. Czipői fáradtan sírnak. Botja görcsökben vonaglik. Bo­gy ásra készülő inait tovább menésre biz­tatja a falu távol tornya. Jean Tsamangeau látja ezt. Sárga fény­nyel beczikkázott szemeiben a kajánság fekete ördöge jár hullámosan vonagló tal­pakkal indián harozi tánezot. — Rajta! — kiáltja ebének, Hangja sü­völt, mint halott evö hiénáé, mely egy szir király fülét tartja sárga fogai között. Az eb ugrik. Üvölt. Rohan. A fák resz­ketve vonják be lombjukat. A vándorlegény keblét a félelem vasbo­ronájának vércsecsőrei szakgatják. Egy pillanat még . . . A vándorlegény egybeolvad az ebbel, Vérzápor száll szét körültök. Húsdarabok jajgatnak még. S egy fagyasztó gunykaczaj hasítja át a dorosmai csendet, mely megsiketülve ájul a borzalmas tragédia vérmezejére. Petőfi Sándor. Eb és farkas. Ég a nap a mező felett, Harangoznak mindjárt delet. A juhász a szűre hátán, Szanaszéjjel a sok bárány. Ámde mig a juhász horkol, Farkas ugrik á bokorból. Faikas, azaz vándorlegény : Bárányra éhezett szegény. De im a komondor mordul, Mint az istennyila fordul . . . Mire a juhász elérte, A csavargót széjjel tépte. Jókai Mór. Az utolsó Szabbázy. Csatangol a mezőn az átkozott árnya. Lába alatt zördüf a keserű lapu és a megsárgult perennis. Égető homokot szór a szél s az isten harag villáma kilobban a felhőknek tornyain. A sötét rongyokba burkolt embernek köpenye alól egy ezüstös pisztoly-agy vil­log ki. Talán rabolni akar ? Talán ölni ? Megakarja rabolni önmagát: megakarja ölni az életét. Mert minek a gyilkosnak az élet . ... A mezőn kolomp hangzik. Az Ökörnyál, csillogó szálai lengedeznek a niagbainenő fűtején. Egy nyájnak elszabadult komon-_ dora poroszkál arra dühös morgással ; ölő, mérget tajtékozva maga körül A bujdosó gyilkos megretten. Halálos sápadtsága kifebérlik rongyai közül. Egy mozdulat a pisztolyhoz . . . egy. másik mozdulat az eb felé . ... a cső el­villámlik s e pillanatban súlyos ütést érez, a karján. A juhász állt ott egész fenségében, né­mán, miut egy* kőszobor. — Ki vagy te ? •— kiált megrettenve, a földnek bujdosója.; ; s másik pisztolyt ránt elő övóbőU

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom